I am not crazy; my reality is

just different from yours.

Színész voltam, nem bolond. Felvettem én mindenféle szerepet, ilyet, olyat és amolyat – voltam ilyen és még másabb, talpraesett és porba hulló. Személyiségzavaros és pökhendi, vagy épp romantikus hősszerelmes. Mind én voltam és mégsem. Ki voltam én valójában? Ki vagyok jelenleg?
Bolondság volna azt hinni, hogy ott vagyok a sok szerepben – de mégsem az! Hogyan tudnám eljátszani őket, ha nem lenne belőlük bennem parányi? Vagy épp belőlem bennük egy pici? Nem is akkora őrültség. Hogyan bújnék a kitalált karakterek bőrébe, ha nem lenne kapocs köztünk? Egy csipetnyi őrület, egy leheletnyi kedvesség, megannyi kétely… nyúlfarknyi egyezőség.
Mindig úgy éreztem, hogy ez színészkedés fárasztó. Mentálisan kimerítő, valamint fizikailag leszívó. Azt hiszem, előbbi probléma a valódi baj. Mintha ezernyi ember élne a fejemben és folyton egy kerülne előtérbe. Felsoroljam a szerepeimet, egytől-egyik? Viselkedtem én már hercegként, öltem már meg valakit, és orvosként is tetszelegtem már. A sor folytatódna, ha hagynám, hogy ezen alakok eluralkodjanak a fejemben – rajtam. De nem hagyom! Én vagyok az, aki most kellek ide, az én szerepem az, ami most fontos. Melyik szerepem is?
Zsongott a fejem a kitalált énjeimtől. Én voltam ők, és ők voltak én… Szívesen mondanám, hogy felemelő érzés volt mindez, a sok szerep, a hírnév és minden egyéb! De mégsem. Királyt játszani egyszerű volt, de egy gyilkossal azonosulni, neki a fejével gondolkodni… na az már sokkal nehezebb volt.

Mentő szállította kórházba Cheshire Cat-et a forgatásról

Szerettem volna elmondani, hogy az is tudja, aki eddig még nem – Cheshire Cat jelenleg az "Egyszer volt, hol nem" sorozatban tűnik fel. A furcsa, némileg őrült karaktert alakítja, méghozzá a Kemény Kalapost! Épp egy fontos jelenetet forgattak, mikor a színész hirtelen rosszullétre kezdett panaszkodni, majd végül összeesett. Azonnal mentőt hívtak hozzá az eszméletvesztés után, hogy minél előbb segítséget kapjon.
Egyelőre nem tudni, mi okozta a rosszullétét - a túlhajszoltság vagy valamilyen betegség, így egyelőre lapunk csak találgatni tud.
Egy biztos, én, mint az egyik rajongója, nagyon szurkolok neki a felépüléshez, azt hiszem, kijelenthetem, hogy sok sortársammal együtt!
Gyógyulj meg, Cheshire Cat!

Ariel

Álmodtam. Álmomban olyan helyen jártam, ahol egy hernyó pipázott és kártyapakli lapok táncoltak körbe és körbe. De volt ott egy zöld süni, zöld flamingó és ugyanezek rózsaszínben is. Láttam egy csíkos macskát is. Egy nagy, pufók, gonosz királynőt is, mini koronával a fején. Láttam fehér rózsákat, amiket vérrel festettek vörösre.
Hallottam idegen hangokat. Kiáltásokat. „Lecsapni a fejét!!” Ezt kántálta egy női hang. Túlontúl ismerős volt. És mégsem tudtam, ki az.
Láttam egy hercegnőt. Azaz, tudtam, hogy hercegnő. Labirintuson át vezettem őt és egy… egy tücsköt, azt hiszem. Mi közöm nekem egy hercegnőhöz és egy tücsökhöz? Miféle álom ez? Sodródtam az álom adta lehetőségekkel és egyre mélyebbre temetkeztem benne. Szívesen kiszálltam volna ebből az őrületből. De nem tudtam.
Láttam a vért a kezemen. Az élettelen testet a földön. És a koronát, a királyi koronát néhány méterrel odébb. Aztán újra a vörös folyadékot a kezemen. Aztán az a ruhámon… az arcomon. A tükörben szemeztem önmagammal. Az arcom eltorzult, egy macskáéra kezdett hajazni. A lila csíkos macska! Nem… én nem vagyok ő. Nem vagyok gyilkos!
A fejem majd’ szétrobbant. Verejtékezve tértem magamhoz, magas lázzal, nyöszörögve. A nővér azonnal az ágyamhoz lépett és próbált segíteni, de a nyöszörgésem végül őrjöngésbe ment át. Még mindig az álom hatása alatt voltam… az ébredésem nem csak arról szólt, hogy a rosszullét után tértem magamhoz, hanem sokkalta többről. A fejem ketté akart szinte hasadni.
- Elég… nem akarom ezt… - Az álom húzott vissza magához, mintha nem akarna elereszteni. Újra az arcomba tolta a megmásíthatatlan tény: azt, hogy egy gyilkos voltam. A Szívkirály halála az Én lelkemen száradt, de oly’ jó volt nem emlékezni minderre!
Nem akartam ezeket az emlékeket. Nem akartam valódi őrületet az életembe. Meg akartam tagadni.
A nővér lefogott. Le kellett fognia, különben ellöktem volna. A szemeim ekkor pattantak ki: magamhoz tértem és a Királynõt láttam magam előtt.
Legalábbis ezt hittem.
- Miattad öltem meg őt! Valakit, aki… nem is szolgált rá! – Kiabáltam a Királynőnek hitt valakire, aki abban a pillanatban erős nyugtatót fecskendezett belém. – Maga meg mit… én nem… - Álomba szenderültem újra, de már nem ugyanaz az ember voltam.
Macska voltam, egy gyilkos, egy színész és még ki tudja, mi. Túl sok dologgal kellett megbirkóznom. Nem bírta az elmém… szinte megadta magát.
Többé már nem voltam ugyanaz. A személyiségem, mintha csak… ketté hasadt volna. Volt egy, aki elfogadta gyilkos énjét és egy másik, aki megtagadta mindazt és csak egy egyszerű emberként akart élni.
A kérdés csak az, hogy melyikük valójában a jó és melyikük a valódi gonosz.

If you don’t know where you are going

any road can take you there.

✦ Magamra tudom ölteni a rózsaszín-lila csíkos macska mivoltomat.
✦ Láthatatlanná is tudok válni ott és akkor, amikor csak szeretnék; bármennyi időre.
✦ De a legjobb mindközül: a bolondját tudom járatni veled és vele, meg még ő vele is. Mindenkivel! Mintha én magam lennék Csodaország. Minél több időt tölt velem valaki, annál bolondabbá válik... ha én ezt akarom.