A kiadó volt az életem – a szó legszorosabb értelmében nem volt másom, csak a Shadow Stone. Nos, nem ment valami jól a szekér. Mondhatnám azt is, hogy lejtmenetben volt az egész kiadó, amióta csak létrehoztam. Tong mindig is egyfajta vetélytársam volt és talán, ha ő nem fog ebbe bele, akkor én sem tettem volna. Ostoba ötlet volt, nem de? Mégsem voltam képes arra, hogy feladjam. Volt néhány alkalmazottam, volt néhány mangaka és regény író, akik alattam dolgoztak, azaz a Shadow Stone neve alatt adták ki saját kreálmányaikat. Egyébiránt szerettem elmerülni az egyes fantázia világokban és értettem is hozzá, bármennyire is nagyképűen hangzik. Nem csak a kiadó tulajaként voltam jelen, hanem, mint szerkesztő. A mangakák, még ha nem is kedveltek, megfogadták a tanácsaimat azzal kapcsolatban, mit változtassanak. Nem voltam rest megmondani, ha túltolták a romantikát, vagy érthetetlen volt a humor, amit bele akartak préselni néhány oldalba. Sőt, azt is megmondtam, ha túl zsúfolt volt egy-egy manga lap. Jól tudtam, hogy az olvasóknak nem tetszene vagy nem úgy értelmeznék, ahogyan kell. Ahogyan a mangaka valójában akarta. Szóval, szerettem a munkámat, még akkor is, ha a siker valahogy elkerült. Tong bezzeg… a Dragon Crystal kiadó gyorsan tört előre. Nem tudtam, mi az, amit jobban csinál. Nem értettem. Lehet egészen egyszerűen őt csak jobban kedvelték, mint engem.
- Ezt javítsd ki itt, úgy, ahogy már tegnap mondtam. Tudod, hogy határidőre kész kell lenned vele, nem? A nyomda már reggel is keresett, hogy hogy állsz, készen leszel-e – Dobtam le a nő elé a határidős papírt, rajta a változtatásokról szóló irományommal. Aztán el is léptem az asztalától.
- Igen, kész leszek! Már majdnem kész vagyok… egész éjjel dolgoztam rajta – Már-már szipogta, de én rá sem néztem.


Késő este szedtem össze a cuccaim az irodában, miután lebeszéltem mindent a nyomdával, még haladékot is sikerült kicsikarnom belőlük – aztán elindultam a manga részleg felé. El akartam újságolni a hírt, hogy kapott még némi haladékot, de az ajtón nem léptem végül be. Hallottam kiszűrődő hangokat, mondatokat, amik megállásra késztettek.
- Nem tudom, mire fel olyan nagyképű és arrogáns… azt hiszi, jobban ismeri a mangámat, mint én?
- És a határidők? Az a mániája…
- Tegyük hozzá, hogy amúgy sincs sikere a kiadónak. Nem kéne átszerződnünk a Dragon Crystalba?
- Mondasz valamit… ott lehet meg is vennék a munkáinkat. Itt csak elpazaroljuk az időnket.
Lehet, a stílusom nem volt a legjobb, de az, amit mondtam, a tanácsok… nos, a megnyilvánulásaik ellenére megfogadták őket. Vagy mert féltek, vagy mert egy kis részük elhitte, hogy jobb lesz a művük attól, amit mondtam.
Jelzésértékkel csaptam be az ajtót, ami résnyire volt eddig nyitva, aztán távoztam. Bent nyilván megfagyott egy pillanatra a levegő, majd felmérték a terepet, miszerint én már távol vagyok és jól elvoltak még odabent. A főnök zavargása nélkül.


Az esti rutinom abból állt, hogy… oké, bevallom, sosem volt esti rutinom. Mindig és mindent úgy tettem, ahogyan épp kedvem támadt. A mai nap után jól esett egy forró fürdő, utána egy forró bögre tea, és egy meleg takaró a tévé előtt. Ki akartam kapcsolni az agyam, hogy legalább most az egyszer ne a munkán gondolkozzak, azon, miképp hozhatnám jobb helyzetbe a kiadót, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat. A tévé nézésből hamar az lett, hogy a telefonomat bújtam, mígnem a forró bögre teám lassan jéghideggé hűlt ki. Próbáltam az összes platformot átbújni, kivel és mivel szerződhetnénk le, hogy olyan manga, olyan anyag birtokosa legyen a kiadó, amiért kapkodnak az emberek. Nem találtam. Kezdtem feladni az egészet. Egy fél pillanat erejéig az egész kiadó becsődölése is a fejem felett lebegett, de ekkor… pontosan ekkor jött szembe velem egy olyan rajz, ami letaglózott. A kidolgozottsága, a részletessége, az, amit sugallni akart.
Az alkotóját Ambának hívták.
Azonnal ráírtam egy privát üzenetet az Instagramon, abban a reményben, hogy felkeltem az érdeklődését és legalább egy beszélgetésre bejön a kiadóhoz.
A kimerültség ezek után lett úrrá rajtam: a kanapén eldőlve nyomott el az álom, a mobiltelefonnal a kezemben.


Egyszer valaki, egy furcsa, lila hajú nő úgy fogalmazott, olyan vagyok, mint egy ragály. Az emberi széthúzás eredménye: mindig jelen voltam és leszek is. A megfelelő pillanatra várva csaptam le áldozataimra. A sárkányok ellentétének vallott. Ahelyett, hogy vizet, életet adtam volna, inkább elvettem. Olyannak írt le, mint egy megfékezhetetlen tűz, ami mindent felemésztett. Soha, semmi sem maradt utánam, csak hamu és kő. Az érintésem eredményeképp… de sokkal inkább az emberek bizalmatlansága végett. Én magam úgy fogalmaznék, hogy valamilyen módon görbe tükör voltam az emberiség egy maroknyi részének. Kumandrának.
Burjánzó, lila füstfelhő mivoltom mindenhol felbukkant, ahol a bizalmatlanság éket vert. A sárkányok elpusztításával jött el az én időm. Minden sötét, kihalt volt. Élettelen…
De mint mindennek, az én uralmamnak is vége lett. Egy időre mindenképp.
Aztán… emlékszem. Pontosan emlékszem, mikor leltem végre rá önmagamra. Amikor tényleg öntudatra ébredtem és minden értelmet nyert.
Láttam a boszorkányokat, az üstöt, és az újabb széthúzást. Olyan volt, mintha a történelem meg akarta volna ismételni önmagát, de ezúttal nem én voltam a főszereplő. Nem én, hanem egy másik átok, mégis ott voltam… egyszerűen magával rántott. Ahogy az átok végérvényesen útnak indult, szálltam vele együtt én is. Lila füstként – a saját átkomat szétszórva megkövült minden ott, abban a pillanatban. A birodalom egy része nem csak kihalt lett, de kővé is dermedt.
Míg én magam… Fata Morgana egyik irodájában tértem magamhoz. Más emberként.


Későn keltem, nagyon későn, ráadásul a mobilom pittyegésére pattantak ki a szemeim. A telefon ki is esett a kezemből, ahogy lendületből felültem.
- Oh, az ördögbe. Elaludtam... – Néztem először a karórámra, majd azonnal felkaptam a földről a mobilomat és végül a kijelzőre néztem. A szemeim tágra nyíltak: visszaírt.
Nem mertem azonnal megnézni az üzenetét… hiszen nem tudtam, mi lesz a válasza. Azonban, mikor a reggeli kávémat iszogatva megnyitottam, tudtam, hogy jó irányba fordulnak a dolgok.


✦ Egy érintésem elég ahhoz, hogy valakit kővé dermesszek, a szó legszorosabb értelmében. Talán mások szerint túl nagy hatalom van a kezemben, de hát sajnálom, engem ezzel áldottak meg az égiek.
✦ Ezenfelül a mesebeli alakomat is fel tudom venni, a lila, burjánzó ködfelhőt. Igazából amott nem is léteztem másként, csakis így... most viszont kiélvezhetem emberi, hús-vér mivoltomat is.