Sokadik éve már, hogy a bloomcrown-i vadászegyesület fejévé váltam. A kellő erővel, fegyelemmel és kitartással minden cél elérhető. Az apám által tanult trükkök és alapelvek alapján emelkedtem ki a tömegből. Ugyan egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb nekem kell kezembe vennem a gyeplőt, attól még ugyanolyan erőbedobással álltam hozzá mindenhez, mintha csak erőfeszítéssel kaphatnám meg az áhított rangot. Amióta az eszemet tudom kompetitív és maximalista vagyok. Semmi sem csusszanhat el a figyelmem mellett, ami nem tökéletes. Így saját, egyenletes menetrendre bontottam le a csapat idejét a vadászterületeken. Hiába hangzik mindez szépnek és jónak, én sem engedhetem meg magamnak, hogy kényelmesen hátradőlhessek még ilyen szigorú tervek mellett sem. Minden egyes pillanatban résen kell lennem, hogy elkerüljük a baleseteket, ám ez még az én felügyeletem alatt sem mindig kivitelezhető. Kezdve egy igencsak balkezes tagunkkal, aki hibát vétett egy alkalommal. Az incidens óta felelősségteljesen látogatom meg a sérült férfit, remélve, hogy ez nem fog csavaros fordulatot venni az egyesületünk irányába. A férfi él, ám a vadászaim pontossága és figyelme nem lehet megkérdőjelezhető. Némelyikükkel pedig roppant elfogult tudok lenni...

Hazudnék, ha azt mondanám mindent rendben találok magam körül mostanában. Valamiért kételyeimet az embereimbe helyezem csupán azért, mert valami olyat láttam, amit nem szabadott volna. Mindenesetre eléggé összekuszálódtak a szálak a fejemben, az utóbbi időkben pedig csak nagy dilemmákkal ülök az asztalom felett, szótlanul, elmélyedve gondolataim mélyén, hogy újra és újra felidézhessem a látott képeket. Ám a történet nem kerekedik ki sehogy sem.  Nem csoda hát, ha még szigorúbb szemekkel vizslatom embereim minden mozdulatát. Némileg reménykedek abban, hogy ők is tapasztaltak már az én esetemhez hasonló anomáliát, viszont minél többet jár az eszem ekörül, annál nevetségesebbnek hangzok saját magamnak is. A gondolatmenetet egyelőre megtartom magamnak. Azt hiszem van elég okom aggódni a csapatom miatt. A saját problémáim majd csak az övéké után léphet előre.

Azt mondják keménykezű vagyok. Nehezen megtörhető, szigorú, néhány kölyök még ijesztőnek is talál, amit nem veszek teljes sértésnek, csupán csak megnevettet. Pedig, ha tudnák milyen vagyok a terepen, s miként ismerem el, ha egy emberem megmutatja képességeit nem csak vadászat közben, hanem velem szemben is, máris másként néznének rám. Egyelőre viszont ez maradjon csak így. Senkinek sem kell elkényelmesednie, ha megtudja tudok én mosollyal is köszönni. Mindez annak érdekében, hogy a felém mutatott tisztelet ne kophasson el.

Némiképp kötelességemnek érzem, hogy a Vadászegyesület sorsa maradandó legenda lehessen Fata Morgana számára. Nyomot akarok hagyni a történelemben. Tudatni a népekkel, hogy az egyesületünk nem veszi félvállról a szakmáját. Fata Morgana legjobbjainak kell lennünk ahhoz, hogy kiemelkedhessünk a tömegből és saját sikerünkben dőlhessünk hátra büszkén. Az a célom, hogy mindenkinek megmutathassam a vadászat sikerérzetét, akadályait és azt az adrenalinpumpát, melyet egy kivárt préda elejtése alatt tapasztalhat a vadász.

Görcsösen ragaszkodok a családi elveinkhez. Apám taníttatásait és példáját a mai napig követem, nem hiába érkeznek a megjegyzések miszerint kiköpött mása vagyok a néhai Mr. Yan-nak. A távozása óta és a különös jelenségek miatt is keményebben edzek a mindennapokban, hogy gondolataimat más vizekre terelhessem. Oda, ahol nem zaklat a viharos, háborgó tenger, mely előbb-utóbb elnyelhet. Néha úgy érzem csak idő kérdése és a saját fejem áldozatává válok, ha hagyom, hogy minden negatív tényező befészkelhesse magát a mindennapjaimba. Azt pedig végképp nem engedhetem, hogy emiatt a csapatomat is cserben hagyjam. Erő és ész. Erre van szükségem a túléléshez.


✦ Nincs fájdalomérzetem. Egy nyílvessző is átmehet rajtam vagy egy golyó, én egyszerűen nem érzem a fájdalmat.