Nichiren & Izaya

Feelings change, but memories don't!

A rajzomon merengtem és nem értettem mi volt az oka, hogy egy gomolygó füstszerű skiccet firkantok a papírra. Voltak megérzéseim, illetve az inspirációim mindig is az emberekből jöttek, de ezt valóban nem értettem. Miért nem egy állatot rajzoltam le? Akár egy egyszerű növény is lehetett volna… de nem. Minden szögből megfigyeltem a füzetet, viszont nem volt több időm ezen agyalni tovább, hiszen kinyílt az ajtó és megjelent ő. A leendő főnököm.
Gyorsan elpakoltam magam után, majd ahogy közelebb léptem hozzá üdvözöltük egymást. Már majdnem visszaültem a székre, amikor megkért, hogy mutassam meg neki az előbbi rajzomat. – Pont azt szeretné látni? – Pislogtam rá. – A kijavított rajzokra már nem is kíváncsi? – Kérdeztem tőle miközben az iroda felé haladtunk. Ha azon múlik, hogy felvegyen, ám legyen… belemegyek úgymond a játékba. Mondhatnám, hogy bármit megteszek, csak vegyen fel… viszont ez érdekes kérés volt tőle azért.
Megérkeztünk és amint ajtót nyitott, követtem és leültem az asztallal szemben lévő székre. – Egy pillanat és adom is. – A táskámban kutakodtam és beletelt pár másodpercbe mire előkerült a füzet. – Áh, meg is van a lókötő. Mintha menekülőre fogta volna. – Poénkodtam kicsit, ezzel is oldani akartam a feszültséget… jó rendben, igazából csak a zavaromat. Harmadszorra vagyok itt… ha most sem sikerül felvételt nyernem, akkor fogalmam sincs, hogyan juthatnék előrébb a munkámban. – Tessék… – Nyújtottam át neki a rajzot. – Nos, mit gondol? – Néztem rá érdeklődve. Általában ezek a skiccek pontatlanok és tényleg csak hirtelen jött ötletek, ergo semmi komolyabb vonás vagy éppen mély és átható érzelmet sem ábrázol. Ráadásul az alak… nem is egy kimondott alak… csak pár körkörös motívum. Tehát valóban füstöt ábrázolt a rajzom. – Lát benne fantáziát? – Hagytam volna gondolkodni és semmiképpen sem akartam megzavarni… azonban tudni akartam, hogy mit láthat benne, amit mondjuk én nem vettem észre.

Nichiren & Izaya

Feelings change, but memories don't!

Mondanom sem kell, de végre elértem a célomat, itt vagyok… vagyis pontosabban itt ülök a célom kapujában… na, jó egy széken… de ez most nem lényeges. Az a fontos, hogy már csak egy elfogadásra várok, egy kézfogásra, vagy szimplán csak egy „felvettünk” mondatra. Vagy tudom is én, hogyan működik ez manapság.  Egy biztos, mindent megteszek, hogy elismerést nyerjek a leendő főnököm szemében.
A legtöbbször, ha izgatott vagyok, elkap az ihlet és azonnal le kell vésnem a gondolataimban megjelent történetet, vagy éppen alakot még mielőtt elfelejteném. Sosem lehet tudni, mikor fogom felhasználni, vagy éppen mikor kerül rá sor, hogy mondjuk az adott karakter a legfrissebb történetem főkaraktere lesz, vagy esetleg csak egy szimpla egyoldalas mellékkarakter, vagy talán ő lesz a gonosz… aztán lehet, hogy csak a következő történetem része lesz. – Háhá! Még jó, hogy mindig van nálam egy ceruza meg egy rajzfüzet. – Kuncogtam is egyet hozzá, de nem törődtem semmivel, csak arra koncentráltam, hogy gyorsan rajzoljak egyet.
Hiába voltam egy idegen helyen… annyira még sem volt idegen, mivel voltam már itt párszor. Konkrétan három alkalommal már eljöttem ide, a Shadow Stone épületébe. Az elsőnél próbáltam a megjelent könyvemmel érvelni, hogy miért járna jól a cég, ha engem vennének fel. A Shinjiro no Kokoro nagy sikert aratott világszerte. A rókadémon volt mindenki kedvence, annak ellenére, hogy ő volt a főgonosz… de ahogy láttam az igazgató arcát, őt viszont nem hatotta meg a dolog.
A második alkalomkor már kész vagy félkész skicceket mutogattam Nichirennek. Ezek a nyers anyagok egészen felkeltették a férfi érdeklődését, még egy kettőhöz neki is volt ötlete, hogy hogyan folytassam. Valamelyiket persze egyenesen utálta… illetve a fájdalmas tény, hogy majdnem mindegyikbe bele tudott kötni. Megmondta, hogy mik a hibái az összes rajzomnak.
És itt vagyok harmadszorra is, hogy megmutassam neki, kijavítottam mindent. Most már nincs semmi akadálya, hogy csatlakozzak a céghez. Ez lebeg a szemem előtt. Nem mondhat nemleges választ. – Kész! De… mégis! – Amint végeztem a rajzommal, felpattantam a székből és egy lépést tettem hátra az asztaltól. – Mi ez? – Kérdőn néztem rá a füzetre és nem értettem miért vetettem papírra egy ködszerű dolgot.
Miután ezen elmélkedtem, pont akkor nyitódott az ajtó és ő, akire eddig vártam megjelent. Nuurd Nichiren, a Shadow Stone feje. Hirtelen kapkodni kezdtem és amilyen gyorsan csak tudtam elraktam az asztalról a füzetet és a ceruzát. – Jó napot, Uram! – Üdvözöltem, illetve meghajoltam előtte és csak utána ültem vissza a székre.