Nem voltam erős, sem kitartó. Azok az évek már réges-régen elszálltak felettem és helyüket a gyengeség és bizonytalanság vették át. Akkoriban nem hittem, hogy a hitem bármikor megrepedezhet a nyomás alatt, amit az Őrzők hiánya okozott. De tévedtem... Megrepedezett már régen és darabokra hullott bennem, hogy egy életre megtanítsa nekem milyen törékeny is a bizalom. Ezért sem bíztam meg  Benne. Semmi joga nem volt ahhoz, hogy leckéket adjon arról, milyen árulást követtek el ellenem az Őrzők. Mint ahogy ahhoz sem volt joga, hogy visszamásszon az életembe, mint egy fojtogató árnyék. Marogató, mérgező érzés volt a közelében lenni, ugyanakkor valami ismerős és elengedhetetlen társult mellé, mintha nem az elmém sem ellenkezne ellene teljesen. Pedig tudtam jól, ha előtte leengedem a falaimat, akkor végképp a gödör mélységeibe zuhanok. Eddig is zuhantam, ám a jelenlétével éreztem, mintha fekete, szurkos kezek kapkodtak volna utánam, hogy még lejjebb és lejjebb rángassanak. Most még talán lett volna visszaút, ha valami csoda folytán megembereltem volna magam... De ehhez a kitartás és erő volt szükséges, melyek mélyen aludtak bennem.
Beleremegtem mosolya látványába, mintha ezzel telet költöztetett volna a szobába. Éreztem rideg szórakozottságát, elégedettségét, minél közelebb vont magához szavaival. Igaza volt... És ezzel egy olyan falat bontott le, melyet évek óta építettem az Őrzők okozta fájdalmaim és magányom végett. Az, hogy ő most egyetértett velem és felélesztette ezeket az ellenszenves érzéseket, valamelyest megnyugtatott. Nem akartam így érezni, mert tudtam, hogy Ő rossz... Mégis annyira invitáló volt a jelensége, hogy megkérdőjeleztem mi is az, amiben igazán hinnem kellene.
- Nem az a célom, hogy másoknak fájdalmat és szörnyűségeket okozzak. Én nem... - összerezzentem a suttogásába, de nem engedtem irritált hangomat hasonlóképp megremegni. Határozottnak kellett maradnom, még ha ez nehéz feladatnak is bizonyult. Remekül manipulált a szavaival. Azt mondta, amit mindig is hallani akartam. Megfoszthatott a fájdalmaimtól és a rémálmaimtól, egyetlen ígérettel... De még nem éltem vele, mert nem volt helyénvaló. - Én nem vagyok olyan, mint Te. - feleltem végül, miután egy levegővétellel fogtam magam és odébb léptem tőle.
Az ugyan valós és igaz volt, hogy a hétköznapokban a nyugalmamat mindig megzavarták. Lejárattak, bántottak és olyan szörnyűségekkel éltek vissza, mellyel én sosem sújtottam volna őket. Még úgy sem, hogy most ezüst tálcán lett felkínálva nekem a bosszú. Hiába éreztem a késztetést, hogy szenvedjenek és éljék át azt, amit nekem kellett, mégsem tudtam átadni magam a sötétségnek, mert még mindig hittem abban, hogy a jó oldal győzedelmeskedhet. Azt viszont elfelejtettem, hogy a jó oldalt már elnyelték és morzsáira zúzták... Így egy olyan elvet dédelgettem, melynek hamarosan teljesen értelme veszhet.
- Az emberek nem csak ezért hazudnak. - javítottam ki nyersen. - Hazudni azért is elég, hogy jobb fényben tűnj ki mások előtt. Hogy magukhoz édesgesd magad, elhitesd velük, hogy számíthatnak rád. Azt hittem te ezzel tisztában vagy már... Vagy azt fogod hazudni, hogy efféle módszerekhez még nem nyúltál? - feltételezhető volt, hogy az ő munkakörében a hatalom eléréséhez mindenféle módszert bevetett, hogy az ő oldala működőképessé válhasson. Persze azt is nyilvánvalónak tartottam, hogy tagadni fogja és ki fog javítani. Azt már sikerült kiolvasnom belőle, hogy nem rajongója a rá tűzött véleményeknek. - És ha nem akarok tovább maradni ebben a világban? - keserű félmosoly húzódott ajkaimra, ahogy tekintetemet végre rá emeltem. - Ha ez a világ amúgy is megérett a pusztulásra a benne lévő férgektől, akkor miért kellene maradnom? Mégis mi az a hatalom, ami annyira sokat számíthat, hogy az életet válasszam a vég helyett? - nem volt titok, hogy sokszor gondoltam már a halálra. Mintha az melegen ölelt volna át, valahányszor csak azon elmélkedtem, miként is mehet majd utána a folytatás. Vajon érezni fogok-e fájdalmat utána? Vagy szimplán csak megszűnik minden érzés és egy feneketlen, sötét körforgásban találom majd magam, ahová egyetlen gondolat sem szökhet be. Vajon milyen érzés lehet az, ha nem érzel...semmit?
Nem hittem az elméleteiben és azokban az esélyekben, melyeket lefektetett előttem. Nem láttam értelmét annak, miként tudnék elhelyezkedni ebben a világban. Az ő sötét, elnyomó céljaival nem tudtam kooperálni. Nem éreztem azt a motiváltságot, azt a jelet, ami tudtomra adhatta volna, hogy ez a helyes út. Egy boldogabb út... Egy nyugodtabb út...
Követtem tekintetét a plafonra, de az árnyakkal borított fakó felületen kívül nem fedeztem fel semmit. Közömbösen pillantottam vissza arcára, remélve, hogy a gondolataiba férkőzhetve megérthetem mi lapul tekintete mögött. De nem voltak képességeim, sem készségeim ehhez a feladathoz, ami válaszokat adhatott volna a kérdéseimre. Helyette egyre frusztráltabbá váltam, amiért nem tudtam megérteni minden rezdülésének okát.
- Potenciál... - nevetni akartam, de még ennyire se futtotta. Helyette csak irriált fújtatást hallattam az orrom alatt, s egy ciccegéssel fordítottam el fejemet tőle. - És mégis mit ért annyi évnyi készülődés, ha egy egyszerű kölyök keresztbe húzta a számításaidat? Nem fájt a büszkeségednek? Ezúttal remélhetőleg egy stabil tervvel állsz majd elő, ha már ennyi energiát fektetsz abba... De ne aggódj, nem áll szándékomban megakadályozni. Még ha tehetném, se tudnám. - a hitem már cserben hagyott elégszer, s nem voltam hajlandó feléleszteni ismét az Őrzők sikeréért. Mert akkor sem voltam más, csak egy bábu, amibe kapaszkodhattak. S lám, mit ért a hatalmam, ha ők a végén elfelejtették a nagylelkűségemet és a kukába dobtak, mint egy lejárt lemezt? Mumusnak igaza volt, ők gyengék és manipulálhatóak, a legegyszerűbb elméleti síkon lézengenek, de nem tudják megérteni a döntéseik súlyát. Nekik csak az számít, hogy a feladatukat beteljesítsék és elhitessék a világ gyermekeivel, hogy ameddig kitart a hitük, addig viszonozni fogják azt ajándékokkal és varázzsal. De csakis akkor...ha hiszel bennük. Ők nem ajándékoznak neked ok nélkül. Helyette elvesznek és táplálkoznak belőled.
Ott volt Jack, aki a maga jóságával csak az emberek önzőségét és a valóságot elferdítő vattacukorba burkolt képeket látta. A mögöttes szándékok és igazságok eltompultak mellette, mert ő vaskarommal kapaszkodott abba, ami egy kicsit is kellemes érzést keltett benne. Ha igazán számított volna neki a barátságunk, akkor most itt lett volna. Itt, hogy megakadályozza a Mumust és biztonságot nyújtson nekem ismét. Ám Jack nem jött ezidáig sem... S tudtam, hogy nem is lenne hajlandó addig, ameddig a Rémálmok Ura fel nem támad hamvaiból és ismét feketére festi a világot. Vajon akkor észrevenne Jack, ha maga a rémálom mellett állnék kéz a kézben? Akkor megpróbálna a jó útra téríteni, igaz? De akkor már túl késő lesz... Az örökkévalóságig nem tud kitartani a makacsságom, mint ahogy az sem, hogy ellenkezzek valami olyan ellen, amivel már régen egyetértettem.
- Mennyire bízhatok a segítségedben? - mielőtt annyira örömködött volna, hallani akartam tőle a válaszokat. Mert tudnom kellett, hogy amilyen információkat és lehetőségeket elhintett előttem, azoknak valóban volt értelmük és súlyuk. Az idegesítő vigyorával sajnos ezt még nem erősítette meg, csak még jobban irritált.
Sok minden akadályozott abban, hogy elfogadjam a kezét és szövetséget formáljak kettőnk között. Ott volt a húgom, akinek fényes jövő csillogott előtte, s ott voltak a kételyeim, hogy mi van akkor, ha az ő oldala több pusztítást visz véghez, mint amellyel én számolok. Mert nem akartam ártani senkinek, ám félő volt, hogy az ő hatalmával az oldalamon, végül más véleménnyel végzem majd.
- Akkor hol vannak? Vagy ez hétpecsétes titok? - ki akartam belőle rángatni az információkat. Tudni akartam a hollétükről, mert bosszút akartam állni és fájdalmat okozni nekik. Talán az, hogy nem akartam bántani senkit kezdett elhalványodni a bosszús érzések mellett. S minél többet töprengtem azon, hol lehetnek, annál inkább kezdtem felhagyni a korábban említett kikötéseimmel. Nem kellett számítania annak, hogy ki sérül meg. Aki megérdemelte a fájdalmat, annak tűrnie kellett.
- Tehát képes voltál elfogadni a vereséget... - nem úgy, mint Ők, akik hozzám fordultak utolsó mentsvárként. Mumusnak nem volt lehetősége máshoz fordulni a vereség ablakában. Helyette elfogadta azt és tanult belőle, mintha mindig is ez lett volna a terve. Próbára tette őket, majd elbukott, de a végén...mégis ő jött ki belőle hatalmasabbként.  Bölcsebbként...
Megbabonáz a homokszemcsék tánca, s a belőlük formálódó történet gyötrelmei. Egy olyan oldalát fedte fel előttem, mely bizalmas volt és titkos. Ezzel pedig kezdett összezavarni, mert mégis hogyan kellett volna ellenkeznem, amikor ő minden módját megadta annak, hogy bízhassak benne? A múltját is feltárta előttem, hiába voltam makacs vele szemben. Megadta a módját, hogy tisztán láthassam ki volt ő valójában, s ezzel megértettem, hogy a kettőnk között lévő párhuzam közelebbi viszonyban volt, mint valaha. A gyermek mosolya meglepően nyugodt érzést keltett belőlem. Mintha csak azt sugallta volna magából, hogy minden rendben lesz.
- Csapdába ejteni mégis meddig? - érteni akartam a céljait, a miérteket és a kivitelezést. Félő volt, hogy a fény elhatalmasodhat, még ha el is zárja azt. - Mindenki... - ismételtem meg a szót, tovább ízlelgetve azt a bosszút, ami ajkaimra tapadt.
A tenyerében forgó homokszemek ismerős képeket formáltak, melytől arcom összerándult és komor szemekkel szemléltem tovább azokat, mielőtt eltűntek volna a markaiban. Jólesően sóhajtottam fel, mintha csak elvonta volna a felettem gyülekező felhők baljós ménesét. Már csak ilyen formában is felébresztették bennem azt a mérget, amit irántuk tápláltam. Elég volt felbukkanniuk a legártalmatlanabb testben, s éreztem, hogy a mellkasom összeszorul, a fejem pedig megfájdul az érfeszítő gondolatoktól.
Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ő maga pedig úgy tűnt tudja mi jár ki az embereknek. Olvasni tudott a jelekből és a tettekből, ezáltal olyan elbírálásokra lehetett képes, melyről én csak álmodozni mertem. Nem voltam jó emberismerő. Könnyen manipulálhattak és elnyomhattak, de Ő... Ő sokkal többre volt képes, s epekedtem azért a hatalomért és bölcsességért, amit ő elém fektetett. Nem volt már visszaút. Változni akartam, s ő eleget tett a kérésemnek.
A kezemre tapadt pecsét, mint egy régi barát táplált az erejével. Éreztem miként árad szét testemben az általa átnyújtott képesség. Sebesen, kíméletlenül adta tudatomra, hogy most már hozzá tartozok.
- Álmodhatok nagyot... - ez az egy részlet ragadt meg bennem, ahogy képzeletemnek szárnyakat adva hunytam le szemeimet. Tovább hallgattam őt, hogy megértsem eme képesség működését, ám annak határait már nem akartam számba venni. Hiszen a képzeletnek nem szabad határokat szabni. S már azzal kielégített, hogy a saját álmaimra való kontrollt helyezett általam. Egy olyan világot formálhattam, amiért vágyakoztam, de odakint sose kaphattam meg. Ezáltal pedig csak még erősebbé válhattam és a sanyarú, kialvatlan lényem is végre békére lelhet az idő múlásával.
Továbbra sem nyitottam ki szemeimet, csak hagytam, hogy egy olyan zord világ emelkedjen körénk, melyet tárt karokkal fogadtam. Egy világ, ahol a fehér homokos tengerpartot nyaldossák a vad oceán hullámai. Ahol rajtunk kívül egy lélek sincs jelen, csak mi és a mögöttünk emelkedő, homokszemcsékből alkotott város. A város, ahol az én szabályaim érvényesülnek. Néha ráncokba vontam homlokomat, ahogy a képzeletem felfedezésével küzdöttem. Mert nem tudtam még nagyot álmodni. Legalábbis nem olyan nagyot, mint amelyet szerettem volna.
Szemeimet csak a bomladozó város irányába vezettem a művelet befejezése után. Nem volt tökéletes, miért is lett volna? De ahogy az óceán zúgása visszhangzott fülemben, s lábujjaimat az alattunk terülő homokba fúrtam, egy olyan érzéssel töltött el, melyet már rég nem éreztem: béke.
- Milyen gyorsan telik az idő itt? - fordultam felé, ezúttal további válaszokért kutatva. Hiszen tisztában voltam az álmok és a valóság közötti különbségben. Amíg odakint csak pár óra telik el, itt akár napok is. Biztosra akartam menni, hogy volt időm kitapasztalni a saját birodalmamat. Azt a birodalmat, mely mámorral és hataloméhséggel töltött el. Amely eleget tett minden vágyamnak... De az út még hosszú volt és tudtam, hogy nem rohanhatok fejjel a falnak. Mégis többet akartam. Ennél sokkal többet.

Kezdtem rájönni, hogy ő valóságosabb, mint bármi, amiben valaha hittünk. A Mikulás, a Húsvéti Nyuszi, a Fogtündér… mind csak mesék voltak. Egy figyelemelterelés, hogy ne lássuk a világ valós, fájdalmas oldalát. De a Mumus…ő más. Ő nem hazudik, nem ígérget, csak mutatja a valóságot, a sötét, fájdalmas valóságot.
Sötét kuncogása körbetáncolta a szobát, míg én csak sötét ábrázattal meredtem rá tovább. Igaza volt. Az évek során, amikor a hitetlenkedés magányában éltem, a fájdalom és a félelem lettek a társaim. Mintha vaskos karmaikat bőrömbe mélyesztették volna az évek alatt, s olyan mélységekbe martak, ahonnan nehezen tudtam visszamászni a valóságba. Fájt a múlt. Rettentően fájt, hogy azok, akikben hittem, magamra hagytak. De ez is csak a valóság színteljes mutatványa volt és el kellett fogadnom, hogy nem minden számít, amiben valaha hittem.
Mellette állva kezdtek kettős érzelmek maguk alá temetni. Megértett volna? Hisz nem ítélkezett, nem próbált megváltoztatni, csak elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Manipulatív volt és tudtam, hogy a saját céljai érdekében volt most itt. Mégis, minél tovább maradt velem itt ebben a szobában, annál jobban belegabalyodtam a kivetett hálóiba. Zűrzavaros és elveszett lélek vagyok, aki csak egy kis figyelmet akar, s most ő ezt megadta. Ám bár mi a garancia arra, hogy tényleg bízhatok benne? A Rémálmok Urában? Az árnyban, aki egy világ életét akarta a sötétségbe száműzni. Bár talán…talán tényleg megérdemlik mind.
A sötétség egyre mélyebb lett körülöttünk és a fejemben is elnehezedtek a gondolatok. Tudtam, hogy ki okozta nekem a valódi fájdalmakat, de egy részem még mindig tiltakozott ellene. A hitem mindig is hatalmasabb volt a saját józan eszemnél, s ez most is megnyilvánult egy egészen meglepő formában. Nem akartam engedni önmagamnak, hogy a remény szikrájába kapaszkodhassak. Lépnem kellett.
- Már így sem alszok sokat. - s ez így is volt. A mostani látogatása is szimplán azért sikerült, mert a testem már nem bírta tovább az ébrenlétet. Abban viszont még mindig kételkedtem, hogy olyan rémálmokkal szórna meg, hogy soha többé ne akarnék elaludni. Már így is küzdöttem a saját fejem által készített emlékképek és teóriák ellen, melyekben az Őrzők játszottak hatalmas szerepet.
A szavai éles kontrasztban álltak azokkal a mesékkel, amiket gyerekként hallottam. Az Őrzők, akik mindig a jó oldalon álltak, most távolinak és idegennek tűntek. A világ viszont nem volt fekete és fehér. Mindenki harcolt valamiért és néha a gonoszoknak is kijár a lehetőség, hogy saját történetükre rivaldafény vetüljön.
- Mi bajom van ezzel a világgal? - kérdeztem, miközben a szavai visszhangzottak a fejemben. - Tele van hazugságokkal és csalódásokkal. Nem kínál ez a hely igazi megértést vagy elfogadást. Nincs helyem ebben az ostoba világban, ahol mindenki egy pillanat alatt fordít hátat a másiknak. Nem csak az Őrzők vesztették el a bizalmam, de maga az emberiség is. - untam, hogy minden áldott nap volt valaki, aki kötözködni akart és erősen a porba tiporni a maradék életkedvemet is. Mert mi más elfoglaltságuk lehetne, ha az nem vonta magába Jamie Bennett szekálását?
Tehát megértettem, hogy az ő képére formálni ezt a világot talán még előnnyel is járt volna azok lakosainak. Mert ez a világ a velejéig romlott, s az idő múlásával csak még többen fognak ebbe születni és veszik majd át a tradíciókat mocskos kis társaiktól.
- Az vagy? - kontrázok rá némi kétellyel a hangomban. Arra kellett rájönnöm, hogy roppant keveset tudtam róla. Mindig elém festették, hogy ő a nagy, sötét gonosz, akinek esnie kell, ám közben nem tudtuk a miérteket és a hogyanokat. Az ő elmondása szerint pedig volt is története, melyből már el is csepegtetett egy keveset előttem. S tudhatta jól, hogy mindezzel csak még kíváncsibbá tett.
- Mert túl vak volt, hogy lássa mivé nőtte ki magát a szeretett világa. - Jack… Mégis hol lehetett most? Ő volt az első, aki megígérte, hogy sosem szegi szavát és mellettem marad. Ám mostanra ő is csak egy kifakult emlékké vált, melynek értéke is a béka segge alá zuhant. Nevetségesnek tartottam, hogy valaha tényleg elhittem minden szavukat. Miért ne hittem volna? Amikor érezték, hogy közel a vég, mindent bevetettek, hogy saját magukat menthessék. Ez pedig azt takarta, hogy az én utolsó hitemet felhasználják az irhájuk mentésére. S minél tovább töprengtem a múlton, annál nagyobbá nőtt bennem az ellenszenv irántuk. Meg se próbáltak változtatni a véleményemen. Kihasználták az erőmet, aztán továbbléptek.
- Egyáltalán nem ragaszkodok hozzájuk. - már-már kikérem magamnak a második lehetőség felhozatalát, ugyanis idegesített, hogy egyáltalán szerepet játszik még a választások között. - A saját utamat fogom kitaposni. - őket meg eltaposni. S habár minden erőmet bevetettem volna, hogy valóban átgázoljak rajtuk, egyelőre még nem tudtam miként tehetném ezt meg. Utáltam őket… Gyűlöltem a gondolatukat, s ahogy egyre több gondolat és emlék szökött a fejembe róluk, annál erőteljesebben taszítottak a Mumus karjaiba.
- Nem lehet… - csupán ennyi szökik ki ajkaimon. Még mindig a saját haragom táplálta a szavaimat, s habár ellenálltam neki, a szemeim mégis kissé üvegesen tekintettek az előttem játszadozó homokszemcsék formálására, hiszen amiket ő felsorolt, nagyon is nekem kedvező lehetőségeknek tűntek. Bosszút akartam állni azokon, akik valaha bántottak. Erősebb akartam lenni, hogy többet ne kelljen rettegésben élnem azért, mert volt valami, amiben felelőtlenül hittem.
Nem tetszik a válasza, ugyanakkor ész érvekkel áll elő, hogy miért nem avat be a tervei mélységébe. - Ez egy ígéret. - pillantok fel rá és elég erőteljesen szugerálom szemeimmel, hogy ténylegesen tartsa a szavát, amennyiben hajlandó vagyok belemenni a kis játékába. De vajon onnan lesz még visszaút vagy teljesen elnyel majd a sötétség?
- Akkor Őket is meg tudnád találni? Vagy már most tudod, hogy itt vannak? - kételyek és kérdések halmaza kövéredik bennem, míg próbálom összerakni a kirakós darabjait annak érdekében, hogy némi támaszpontot adjon az Őrzők hollétéről. Nem feltétlen azért, mert a karjaikba akartam volna rohanni. Hanem azért, hogy a szemükre hányhassam az elmúlt évek fájdalmait és azt, hogy elárultak. Azt, hogy nem érdemelték meg a több milliónyi gyermek hitét! Ahogyan az enyémet sem!
Szüksége van rám… Állandóan csak ezt hajtogatja. Érzem, hogy a fejembe kúszik és úgy hámozza a gondolataimat, mintha csak a saját játékszere volna. A húgom ellen voltak irigy érzések, de nem akartam, hogy ezek felülkerekedjenek rajtam. Épp ezért is küzdöttem ellenük oly hevesen, hogy még a Mumus szavai se oldják fel azt a bizonyos lakatra zárt ajtót.
- Naiv voltam, könnyen manipulálható. Ha tényleg olyan nagy hatalmad lett volna, akkor egy gyerek megtévesztése nem lett volna olyan nehéz számodra, nemde? Vagy csak gyenge vagy? - valamennyivel csillapodottabb állapotba kerülök, amint letér Sophie csodás életéről. Ám az, hogy valóban átálltam-e volna akkor… már sosem tudjuk meg. Ahogy mondtam: manipulálható voltam.
Némán figyelem, ahogy felkészül az előtörténetének felelevenítéséhez. Nem rémisztett meg, ahogy a homokszemcsék ismét egy jelenetet kezdtek el formálni. Kíváncsian, mégis szkeptikusan fürkésztem a vézna alakot tovább. Hétköznapinak tűnt és törékenynek. Valamiért egyáltalán nem tudtam párhuzamot vonni a gyermek és a Mumus között. Ám ahogy a történet formálódott, úgy az én kíváncsiságom és elfogadásom is nőtt az irányába.
- De ha az egész világot a sötétségbe akarod burkolni, akkor mindig lesz valaki vagy valami, ami éltetni fogja a fényt. - kételkedek abban, hogy a hatalmával tényleg mindenkit az uralma alá tudna vonni. Hacsak nem örök álomra száműzi a világot, ám a fény…a fény az mindig jelen lesz, még a legsötétebb órákban is.
- Tehát bosszút álltál… - ez már sokkal édesebben hangzik, mint a történet kezdete. A hasonlóság pedig kétségtelen. Az, hogy ő vele is miként bántak és miként gyötörték élete során, csak még közelebb sodor hozzá. Érzem az akkori fájdalmát, mely olyannyira hasonlított sajátoméhoz. Ezek a rideg érzések fogadtak magukba és pontosan ezért kezdtem el tisztábban látni a képeket magam előtt. A remény még ott volt, hogy a saját életemet jobbá tehessem. S az, hogy másokkal mi történik majd, egyáltalán nem érdekelt.
A hatalom szétjárta testemet és édeskés ízt hagyott ajkaimon. Olyan volt, mint egy édes méreg, amely lassan áramlik végig az ereimben. Mámorítóbb volt bárminél, amit valaha tapasztaltam. Feltárult előttem a lehetőségek tárháza, mely most sokkal tágasabb volt, mint valaha. S a sötétség, mely megérintette lelkemet, csak segíteni fog abban, hogy végre megtaláljam a helyemet ebben a világban és minél mélyebbre hatolt, annál jobban mosódott el a mámor és az őrület határa is. Nem érdekelt már ki mit gondol majd rólam, mert most a kezeimbe kaptam valami újat, ami nem kerülhetett másokéba olyan egyszerűen. Különlegesnek éreztem magam. Végre újra!
- Csak el kell képzelnem? - pillantok rá, azon tűnődve, hogy a képzelet mégis mekkora szerepet játszhat mindebben. Bár nem vagyok idióta, tisztában vagyok azzal, hogy a képzelőerő lehet a képességének az elsődleges kulcsa.

Nem voltam már ugyanaz az ostoba kölyök, mint egykor. Nem manipulálhattak úgy, mint annakidején. Mert lásd mi lett belőle mostanra. Elhitették velem, hogy fontos vagyok, utána pedig éveken át a porba hajítottak a gondolataimmal és hitemmel. De vajon még mindig táplálta életüket az én hitem? Hittem abban, hogy mellettem maradnak, de most már látom, hogy a hit nem mindig elég.
Figyelem az árnyékok játékát, amit az ujjai mozgatása idéz elő. - Miért lenne igazad? - még nem adom meg neki az elégedettséget. A válaszomat, melyet olyannyira hallani akar. S tudom mit akar hallani: azt, hogy ugyanolyanok vagyunk. Küzdök eme sötét gondolatok ellen, melyek nem a sajátomék. Érzem, ahogy minden egyes szavával behatol az elmémbe és még nagyobb zűrzavart ébreszt bennem. Nem hagyhatom, hogy ő is csak kihasználjon. Elvégre az Őrzők megmentése óta mindenki csak kihasznált engem.
- Mi mást vártál? Hogy tárt karokkal foglak befogadni? Azok után, amilyen gyötrelmeket okoztál? Nem mintha ebben a szörnyű világban több kárt tudnál tenni. - szavaim komorak, de valahol mélyen még mindig ott lapul a remény, hogy talán tévedek. Hogy talán még mindig van valami jó ebben a világban, amiért érdemes harcolni. De ahogy közelebb lép és a szemeibe nézek, látom a sötétséget, amit magában hordoz, s rájövök, hogy talán én is hasonló sötétséget rejtegetek a magam mélységeiben.
- Mi a garancia arra, hogy a szövetségünk után te sem dobsz el? Ezek mind csak szavak, ha igazat mondasz, bizonyítanod kell. - állok ki tovább a véleményem mellett. Nem vagyok hajlandó hinni neki, akármilyen csábító sötétséget is ajánl fel itt előttem.
- Felnőttem, de nem hiszem, hogy a felnőtté válás azt jelenti, hogy fel kell adni mindent, amiben hittünk gyerekként. - magamat is meglepő szavakkal állok elő, melyek kimondása után csak zavartan pillantok a szoba egyik sötétebb sarkába, mint aki visszavonná mindazt, amit kimondott az imént. Mégis milyen ostobaságok hagyják el a számat? Még most is görcsösen markolok utánuk, ennyi idő elteltével is, hiába döftek hátba újra és újra. Sosem számíthatok rájuk, s én bolond még mindig hiszek bennük. Kezeimet ökölbe szorítom magam mellett, mialatt tovább fixírozom a szoba sarkát. Nem nézek Rá, mert tudom, ha most ezt megteszem, még jobban kívánni fogom az általa ajánlott szövetséget.
S mégis, ahogy tovább beszél, érzem, hogy a szavai egyre inkább hatnak rám. Érzem a csalódást, a dühöt, amit az őrzők iránt érzek, és ahogy a szavakat formálja, úgy érzem, egyre inkább az Ő oldalára húz a szívem. Egy voltam a sok közül számukra. Fejemben forgatom a gondolatot, hogy talán tényleg csak egy báb vagyok az ő játékukban. - De ha így van, akkor talán itt az ideje, hogy én is játsszak…a saját szabályaim szerint… - halkan ugyan, de kimondom magam elé a szavakat, melyek ólomsúlyként esnek le vállaimról. Mintha csak évek óta ki akartam volna ezeket mondani, hogy megszabadítsanak a terheimtől. A terhektől, melyeket oly sokáig hordoztam magammal, mert féltem Őket elárulni. De egy voltam a sok közül. Sosem voltam első és sosem leszek az. Azért cserébe, amit én adtam nekik, a nagy semmit kaptam vissza. Az életükért cserébe a magány ajándékát kaptam. Az őrületét, mely lassacskán emésztett fel belülről, mintha csak egy patkány furakodná át magát rajtam keresztül.
Még tiltakozok ellene. Nem akarom, hogy tovább a fejemben matasson, hiszen nincs joga hozzá. De ő még akkor sem tágít, amikor idegesebben förmedek rá, remélve, hogy ezzel eltüntethetem a szobámból. Az álmaimból… Az az ostoba mosolya hányingerkeltő volt. Azt akartam, hogy véget érjen és semmiféle csábítást se érezzek a sötétsége felé. Ám a lapok tovább pörögnek, a szavai pedig csak még több kíváncsiságot és félelmet ébresztenek bennem. Mit értett az alatt, hogy nekem hála?
- Tehát máris titkokra akarod építeni a meg nem alakult szövetséget. Elég pocsék üzletember vagy. - meredek rá tovább és próbálom megtartani a maradék önbizalmamat is, melyet még nem sikerült a porba tiporni. - Mit értesz az alatt, hogy nincsenek az utadban? Tudod hol vannak? - a pillanatnyi remény ébred fel bennem, de talán nem is azért, hogy újra láthassam őket, hanem azért, hogy a szemükre hányhassam az elmúlt éveket. Megérdemelték volna, hogy most én lökjem őket a porba.
Mi. Nem volt már egyedül? Talán tényleg tanult az előző hibájából, s most ahelyett, hogy egyedül küzdött volna meg a mocskos terveiért, szövetséget vont maga mellé?
- Úgy tűnik nélkülem is meg tudjátok oldani a világratörő gonoszterveteket. - fújom ki a levegőt. Érzem, hogy két kimenetel között ingadozok. Csábító volt a sötétség, mert úgy véltem az végleg tompítani tudja a mindennapi fájdalmakat. Ám a másik oldal még mindig az a gyermek volt, aki önmagát is feláldozta volna a világért és az Őrzőkért. Ez egy olyan vívódás volt, mely ellen nem tudtam csettintésre tenni semmit sem. Erős akartam maradni, de lehetetlen feladatnak bizonyult ennyi sötét gondolat mellett. Meg akartam szűnni erről a világról.
- Fogd be! - szólalok fel ismét remegő hanggal. Két kezemmel a hajamba markolok erősen és kidülledt szemekkel ellenkezek a saját érzelmeim ellen. - Elég, elég, elég… - nem akarok így érezni. Nem akarom gyűlölni a húgomat csak azért, mert ő boldog lehetett. Megérdemelte, ezzel tisztában voltam, mégis irritált, hogy ameddig ő bármit megkaphatott, nekem mindig a csont jutott. Valaha tényleg úgy akartam élni, mint ő. Barátokkal, népszerűséggel… De mégis ki akarna engem, ha még az Őrzők sem mozdítják kisujjukat értem?
Csendben hallgatom tovább a válaszait, miután Sophieról végre letér. A hajamba fúródott ujjaim is ellazulnak, s képes vagyok egy mély levegővel rendezni soraimat. Féltékeny voltam a húgomra és tudtam, hogy nem tehetek ellene semmi mást, csak azt, ha magamnak tartom meg a véleményem. Ő nem végezhette úgy, mint én.
- Nem adtál esélyt arra, hogy kérdezzek. - az a kevés interakció is, mely akkoriban végbement közöttünk, másra sem voltak elegek, csak az iránta érzett gyűlölet táplálására. Nem értettem a motivációit, épp annyira, mint ahogyan most sem. Nem értettem miért kellek én neki. Mit látott bennem, ami olyan fontos szerepet töltött be a terveiben. Mégis érezni kezdtem egy láthatatlan köteléket. A szavai előbb-utóbb célba értek és felébresztették bennem a kíváncsiság magját. Őt is elárulták, akárcsak engem. Hátba szúrták, kicsavarták a szavait, s ellene fordították azt, amit ajánlott nekik.
- Mutasd meg. - immáron a matracon ülve hallgatom őt tovább. Arcom sötét árnyékokba mélyed a félhomályba burkolózott szobában, ahogy felé fordítom fejem. Sokáig még küzdök a gondolataimmal magamban. Várva arra az ösztönös érzésre, ami majd meghozza a végső döntést. Tudni akartam mindent róla. A belső sötétségéről, amit annyira bátran lebegtetett meg előttem. A múltjára, a jelenjére és a jövőjére. Mindent tudnom kellett ahhoz, hogy ha az ő oldalán végzem, bízni tudja benne és biztonságban érezhessem magamat. Hiszen másra sem vágytam csak a biztonságra. Egy helyre, ahol nem érzem magam kívülállónak vagy épp őrültnek. Vágytam arra, hogy valaki foglalkozzon velem, felfigyeljen rám, akarjon. Ám amint az őrület fogalma kirajzolódna bennem, a kezemet automatikusan nyújtottam felé. A homokszemek tenyeremre ragadtak az érintkezéskor, s ahogy lepillantottam a kezemre láttam is az átokpecsét nyomát. De nem a megbánás vihara támadt fel bennem. Hanem valami egészen más, ami már-már mámorosan idilli hangulatba nyomott.
- Készen állok bármire. - emeltem fel a tenyeremet a magasba lassacskán, mialatt az arcomra kiülő mosoly egyre szélesebbé vált. Csak figyeltem, ahogy a fekete homokszemcsék kirajzolódtak a kezemen és egyfajta adrenalinnal töltöttek fel. Roppantul élveztem a látványát, olyannyira, hogy bele is feledkeztem a pillanatba. Visszaeresztettem kezemet a testem mellé, majd a korábbi mosolyt fentartva pillantottam át a Mumusra. - Mikor kezdünk?

Sorsfordító körülmények okozója voltam. Megmentettem azokat, akik most már a feledés habjai közé vetettek. Miért éltessem őket tovább a hitemmel, ha ők emberszámba sem vesznek? Elhagytak és megaláztak. Igen. Miattuk kell lenyelnem nap, mint nap, hogy gyerekes vagyok és őrült. A kérdés már csak az: tényleg megőrültem?
- Pedig igazán eltűnhetnél… - morgom tovább, valamennyivel lejjebb véve a hangnemet. Tudom, hogy puszta szavakkal nem tudom eltűntetni, de attól még nagyon is zavar, hogy a saját fejemből nem tudom kiűzni őt. Pont az ő sötétsége nem hiányzott most az életemből. S mégis mit keres egyáltalán itt? Itt, ahová még az Őrzők sem óhajtanak belépni?
- Nincsenek barátaim. - vetem vissza foghegyről. - És ha valós is vagy? Mit akarsz tőlem? Elárulni? Állj sorba, haver…- komikusnak tartom, hogy a valósságát akarja bizonyítani. A próbálkozását már-már nevetségesnek tartom. Nem fogom beengedni, hogy aztán ő is hurrikánként távozhasson. Állom tekintetét egy ideig, mégis érzem gerincem vonalán azt a hűvös bizsergést, amit akkor is éreztem, amikor az Őrzők élete forgott kockán Ő miatta.
- Van bármi, ami egyáltalán meg tud lepni? - szarkasztikus kérdés csupán. Nem hinném, hogy neki vannak érzései, ezáltal mégis miért tudna bármi meglepetést okozni nála? De egyáltalán miért foglalkozok vele ennyit? Mintha egy énem hálás lenne, amiért felfigyeltek rá, de tudom, hogy így nem helyes. - Én mentettem meg őket! Ez nem elég ok arra, hogy ők is megmentsenek engem? És hol vannak Jack ígéretei? Átformálták?! Ezt te sem gondolhatod komolyan. Jacket sose tudnák átformálni. - magamat is meglepem ezzel. Miért védelmezem őket tovább? Nem érdemlik meg. Jack sem. Nem tartotta az ígéreteit, magamra hagyott ő is. A saját fejem rabjává váltam és ők mosták össze azt a bizonyos határt az őrület árnyékában. Fel-le mászkálok a szobában, próbálom kierőltetni magamból ezeket a gyenge érzéseket, amelyekkel még mindig az Őrzők után sóvárgok.
- Szállj ki a fejemből… - fenyegetően mutatok rá, ahogy heves léptekkel közelítem meg az ágyon ülő árnyat. Arcom méregbe torzult tüzességgel villan fel a sötétben. Be akar mászni a fejembe, ezzel tisztában vagyok. S még ha ez is történik, valami azt súgja minden egyes szava az igazságot takarja. Ezt pedig nem vagyok hajlandó elfogadni. Inkább tagadom mérhetetlen nagy hévvel és taszítom el őt magamtól, mintsem meghalljam és megértsem az igazat.
- Nem kértem, hogy maradj. - nézek rajta végig, ám amikor feláll, vele egyenletes tempóban lépek egyet hátra. A magassága eddig még tűnt fel, de most, hogy fölém magasodva hajolt le, sokkal rémisztőbbé vált, mint azt képzeltem volna.
- Nekem…hála? - értetlenül vonom összébb szemöldökömet. - És mégis mi a hatalmas terved erre a háborúra? Megkeresed az Őrzőket és leigázod őket ismét? A hitem felől ezúttal nem is kellene aggódnod. - megengedek magamnak egy erőltetett nevetést, hiszen ha a történelem megismétli önmagát, kik fogják megmenteni az Őrzőket? Több millióan vagyunk ezen a Földön, mégis mindenki hitét vesztette egykor. Mindenki…
Hazudnék? Nincs szükségem a segítségére? Egyre több kérdés éled fel bennem, s egyiket sem tudom úgy formálni, hogy az én előnyömmé válhassanak. Ugyanis minden egyes kérdésem több kíváncsiságot és bizalmat fektet a sötétségbe. Makacsul kihúzom magam inkább és magamba fojtom a kérdéseim csavaros pókhálóját, ami mégis megszakadozni látszik előtte.
- Mit akarsz ezzel? Hogy a húgom jobb ember, mint én? Vagy szimplán ellene akarsz fordítani…- a húgom többet jelentett, mint bármi más ezen az Istenverte világon, most mégis kezdtem úgy érezni, hogy ő is az ellenségemmé vált. Olyan élete volt, amiért én is vágyakoztam, de a belső gyűlölet miatt nem engedhettem meg magamnak efféle luxuséletet.
- Ennyi idő után sem értem… - nem gyűlöl? Holott tönkretettem a tervét, feldöntöttem a kártyavárát… Mindezek ellenére itt van és egy tiszta lapot kínál fel. Az Őrzőkkel szemben ő valóban más volt. Ravaszabb, mégsem burkolta az igazságot cukormázba. Nem csavarta el a fejemet édes álmokkal, hanem a színtiszta igazságot kínálta fel. Helyettem is kimondta azokat a szavakat, melyeket én csak saját magamban ismételgettem.
- Különös. Nem gondoltam volna, hogy ennyire…egyek vagyunk. - hangom mostanra lecsillapodott annyira, hogy ne érződjön belőle az utálat és a megvetés. Helyére viszont a tehetetlenség szele költözött. Gyenge vagyok. Ezt eddig is tudtam, de csak most kezdtem el érezni igazán. Ameddig Ő hatalmaskodhatott az álmok felett, nekem nem jutott más csak a hétköznapi, átlagos élet. A szemkontaktust én töröm meg, ahogy közelebb lépek az ágyhoz, majd leülök mellé a matracra. Nem szólok semmit, csak magamban emésztem a szavait. Egyre erőteljesebben visszhangzanak elmémben az elhangzottak. Képes lennék megváltoztatni a sorsomat. Meg tudnám mutatni az Őrzőknek, hogy jobb vagyok náluk. Azt akarom, hogy megbánják, amit tettek. De legfőképp azt akarom, hogy Jack is olyan tehetetlennek és erőtlennek érezhesse magát, mint én. Hiszen a barátságunkat ő törte meg. A hitemet megcsorbították. Nem volt több okom kötődni hozzájuk. Lassan már így is az őrületbe kergettek.
- Hatalmat akarok.- fordulok végül felé eltökélt arccal, melynek árnyékos oldalán látni lehetett a bosszútól átitatott tekintetemet. Azt akartam, hogy nekik is fájjon. Hiába temettem el mélyre az ártó gondolataimat, azok most mégis felszínre akartak törni. Most, hogy választhattam, mégsem tűnt olyan reménytelen útnak a bosszú.

Valósnak tűnő képek olvadnak össze előttem, miközben az irányítás is kicsúszik markaim közül. Már rég elengedtem a bizalmamat és erőmet összetartó köteleket, mégis, amikor meglátom őket elgyengülök, s a régmúlt sebei ismét feltépődnek. Fájdalmas sebeket ejtenek rajtam újra és újra és újra és újra... Ameddig rá nem jövök, hogy mindez csak álom. Ám még a ráébredés pillanatában sem tudok hinni az eszemnek. A lényem egy darabkája naivan azt hiszi, hogy pozitív kimenetele is lehet az álmoknak, melyek törhetetlen körforgással ismétlődnek. Megtörhető volna az ilyen? A rémképek egyszer bársonyos melegséggel karolhatnának fel? De ez sokadjára sem fedi fel önmagát. Mintha a valóságban nem lenne elég a fájdalom és kínkeserves világutálat, melyet ők vontak maguk után. Nem. Még az álmaimban is gyötörniük kell engem. Újra és újra belém rúgni. Csak arra voltam jó, hogy megmentsem őket a pusztulástól. Utána már jelentéktelenné váltam. Egy kidobott, koszos rongy, hasztalan sorssal. Ha ez volt az, amit el akartak érni, akkor tapsot érdemelnek. Magam után sem vagyok képes feltörölni a mocskot, ami az eltűnésük óta követ. Oly' sokáig tápláltam feléjük a hitet, a végén én húztam a rövidebbet.
Megrezzenek az ágyban. Nem ébredek fel, de érzem, hogy a testem megadja magát a gravitációnak és némileg süllyesztő érzetet keltve adja tudtomra valakinek a jelenlétét. S ekkor hallom meg hangját. Borzongató szavai mégsem félelmet ébresztenek bennem, hanem valami egészen maliciózus motiváltságot. A helyiség pillanatok alatt változik kedvére, mely' meglepne, ha nem tudnám kiről van szó.
- Szállj ki a fejemből! - rivallok rá hezitálás nélkül, ám ő tovább folytatja szavait. Elmém tiltakozva kiáltozik ellene, miközben hátrálásra kényszerít tőle. Ez viszont ismét csak egy álom. Egy álom, ami felett nincs hatalmam. A testem nem fog válaszolni. Nem fog engedelmeskedni az utasító szavaknak, s nem fog felébredni, hogy megmentsen. Mintha ösztönösen akarna lebontani az utolsó darabkáig. Nem őrültem meg. - Nem vagy valós! Nem vagy valós! - ismétlem a szavakat, remélve, hogy köddé válik előttem. Ő viszont csak helyet foglal, mintha már jártas lenne ezen a környéken.
- Cserben? - kérdezek vissza keserves grimasszal arcomon. - Elárultak. - javítom ki savanyúan. Hangom mégis beleremeg ebbe az egyetlen szóba, mely túl későn nyert értelmet. Ha hamarabb szembesülök a tényekkel, akkor talán...talán még felépülhettem volna ebből az őrületnek tűnő rémálomból. Nem számított már, hogy a valóság vagy az álmok ködös hálója. Mindkettő épp egyformán akart darabokra tépni.
- Miért is nem lep meg, hogy ezekbe az érzésekbe kapaszkodva ellátogattál hozzám? Ám mégis miért érdekli a rémálmok urát mi történik azzal a gyerekkel, aki miatt veszített? - tárom szét karjaimat előtte. Szinte provokálva személyének büszkeségét. Talán reménykedek is abban, hogy még pokolibbá teszi majd az álmomat. Feszegesse a határokat, tegyen őrültté, hiszen még nem vagyok eléggé bolond! Ha az volnék, talán minden egyszerűbbé válna.
- Nincs szükségem segítségre. - jelentem ki határozottan, ám mégis inkább a makacsságom szele vetül ki közénk, nem pedig a valóság. Szavait mégis úgy csavarja, hogy a kimondottakat inkább visszavonnám. Tudnék...aludni? Csend telepedhetne az álmaimra? Nem! Nem hihetsz neki! Ő is elárul, akárcsak ők! Láthatja rajtam a tétovázást. Ahogy arcom elsőre reménységgel pillant le rá, végül vonásaim ellenkezően megrándulnak a következő pillanatban.
- A húgom... - őt is érdeklem, nem? Bár talán túl sok energiát öl az én épségembe. Fel kellene adnia a próbálkozást, hiszen úgysem tud mindent helyretenni. Nem tudja visszaszerezni azt, amit elloptak tőlem. A hitemet... A bizalmamat... Még csak nem is kézzel fogható tulajdonokról beszélünk. S mindezeknek hála a világ gyűlölete sújtott le rám. Csak azért, mert hittem.
Tovább édesget. Tovább próbálkozik. Én pedig kezdek megtörni. Túl szépnek hangzik az egész ahhoz, hogy igaz lehessen. Hiszen tudjuk kiről van szó. Tudom milyen erőkkel gyötört meg ő is milliókat.
- Nem! Nem! Nem! - hadakozok tovább, lassan már a saját gondolataimmal szembeszállva. Ez neki miért lenne jó? Miért segítene? Miért...adna ilyen erőket a kezembe? Jelentéktelen vagyok. Egy senki. Tréfát csináltam magamból nem egyszer, épp azért, mert bíztam. Ő miért lenne más? Vagy mindenki a maga ellentétes elveit erősíti?
- Miért? Miért én?! - fordulok el tőle, némi fényt keresve a ködös szobában. - Mehetnél bárkihez! Miért vagyok olyan fontos? Az Őrzők is csak kihasználtak! Hogy a francba várhatod el tőlem, hogy higgyek neked?! Pont neked?! - hirtelen indulattal pördülök vissza az irányába és lépek hozzá közelebb. Arcom a dühtől átitatott pírral rándul össze, miközben karikás szemeim fénytelenül merednek rá.