I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot
Megértettem a haragját, mégsem tartottam igazságosnak a viselkedését. Engem senki nem kérdezett meg a történtekről, csupán eldöntötték, hogy ebben a történetben én voltam a gazfickó, amikor közel sem voltam ura önmagamnak. Tényleg szerettem Annát és a magam módján szeretni fogom őt, még akkor is, ha nem feltétlenül gondoltam rá szerelemmel. Ő megadta nekem mindazt, amely után egész életemben sóvárogtam: egy kis szeretetre és törődésre. Ő nem volt ott, amikor a varázslat úrrá lett rajtam, fogalma sem lehetett arról, milyen érzés volt, amikor bármennyire is ellenkeztem, nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Tény és való, vágytam arra, hogy uralkodó lehessek, de nem voltam ostoba. Ennél sokkal okosabban intéztem volna mindent. Keserűen elmosolyodtam, amikor láttam, hogy mozognak az ajkai, habár nem értettem a szavait, tudtam, hogy semmi empátiára nem számíthattam az irányából.
06:09
Július 15., szombat
Elsa
06:09
Július 15., szombat
Mondja, felség, maga mindig az első benyomások alapján dönt? Soha nem gondolja meg, hogy vajon néha több rejlik a felszín alatt?
Azonnal pötyögni kezdtem a válaszomat, ahogy megláttam az első szavait, majd emlékeztetőként miután elolvasta az első sorokat még odaszúrtam:
06:09
Július 15., szombat
Elsa
06:09
Július 15., szombat
Szeretném arra emlékeztetni, hogy megmentettem az életét, amikor a báró emberei az életére törtek. Ha annyira a halálukat akartam volna, akkor elég lett volna hagynom, hogy elvégezzék helyettem a „piszkos munkát”, feleségül vettem volna Annát és most király lehetnék.
Én azonban meg akartam oldani a problémát, amit felséged okozott és ott voltam a népének, amikor valakinek ügyelnie kellett arra, hogy ők ne fagyjanak halálra. Mutogathatunk egymásra, de talán egyszerűbb lenne, ha esetleg meghallgatnánk a másik mondanivalóját.
Újkeletű haragomban, amiért ennyire az utálata tárgyává tett, én sem volt rest emlékeztetni arra, hogy ő sem volt jobb nálam, hiszen rengeteg ember életét tette kockára, köztük a saját húgáét. A következő kérdésére hosszasan bámultam rá, gondolkozva rajta, hogy azok után, amiket most a fejemhez vágott egyáltalán akarok-e neki segíteni, majd felsóhajtottam.
06:09
Július 15., szombat
Elsa
06:09
Július 15., szombat
Itt van. Nyugodjon meg, eszem ágában sincs bántani, csak tisztázni akarom a történteket. Szerintem a rénszarvasos barátja is itt van. A dél-nyugati falszakasznál pedig találkoztam egy beszélő hóemberrel. Nem azzal a szörnyeteggel, amely a kastélyában volt. Annál jóval kisebb volt, cserfes és azt hiszem, Olafként mutatkozott be. Gondolom, ő is Önhöz tartozik.
Végül megosztottam vele azokat az információkat, amiket az elmúlt hetekben szereztem, és a mobilom képernyőjét az üveghez nyomtam, hogy ő is nyugodtan vissza tudja olvasni a soraimat, ha eddig túlságosan is gyorsan rántottam volna el a telefont.
❀ 386 words ;youtube; note: remélem, tetszik majd ❀
Who dumps a prince? Sure, I’m insincere. But for some random guy who talks to reindeer?
Életkor :
23
Akinek az arcát viselem :
Nicholas Galitzine
Itt lelsz rám ✦ Fata Morgana :
Dél (Suncrest)
✦ ✦ ✦ :
Don’t be the monster they fear you are
A tükör mögött :
Lazarus
2023-10-08, 23:38
❝ I'm not the monster ❞
If I told you what I was, Would you turn your back on me? And if I seem dangerous, Would you be scared?
Nehezen vette be a gyomrom, hogy újra látom ezt a gazembert. Egész egyszerűen nem akarta befogadni az agyam az információt… hogy lehetséges mindez? Itt állt velem szemben, életnagyságban, még akkor is, ha egy láthatatlan fal választott el minket egymástól. Azt hittem, sosem látom többé. Sőt, reméltem, hogy így lesz, de a sors fintora, hogy újra elém sodorta ezt az embert. Nem akartam újra végignézni, hogy a húgomból bolondot csinál vagy bárki másból, aki fontos nekem. Azért reméltem, hogy a húgomat elkerülte – feltéve, hogy ő is azon az oldalon volt. Figyeltem, hogy ír a telefonján, majd végül felém fordította. A sorokat olvasva megforgattam a szemeimet és megráztam a fejem. - Közel sem, Hans… - Aztán hamar leesett, hogy a hangom úgysem jut el hozzá, hacsak nem volt képes szájról olvasni. Tehát gyorsan elkezdtem írni a telefonomba újra.
Messages
Hans
Edit
Nem hinném. Az, amit a húgommal tett, több volt, mint elég. Kételkedem benne, hogy bármit tanult volna az esetből.
Type your message here
Send
Törtem a fejem egy ideig, majd még egy sorral kiegészítettem.
Messages
Hans
Edit
Anna odaát van? Találkozott vele?
Type your message here
Send
Tudnom kellett, hogy a közelében van-e, vagy sem. Képes lettem volna minden követ megmozgatni, hogy áttörjem ezt a falat, ha biztos lettem volna abban, miszerint Anna odaát van. Mégis csak a húgomról volt szó és érte bármire képes lettem volna.
Az ösztöneim, vagy nevezhettük volna a józan eszemnek, azt diktálta, hogy maradjak távol a bajtól, menjek minél messzebb a faltól és a túloldalon álló nőtől, mégis a kis hang az elmém hátsó szegletében ordított, hogy ne tegyem. Hans. Hans. Figyelj csak ide, itt a lehetőség, amire vártunk! Ne menj el, ne menekülj! Most tisztázhatod magad anélkül, hogy bántanának! Én pedig hallgattam a hangra. Ó, de hányszor súgott már dolgokat a fülembe és hozott rám bajt! Igyekeztem jó lenni, úgy viselkedni, ahogy annak idején anyám is felnevelt. Meg akartam mutatni a világnak, hogy többet értem, mint amennyire sokan tartottak. Aztán ez a kegyetlenül csábító hang újra és újra olyan mélységekbe rántott le, amelyekből néha azt hittem, nem volt menekvés. Képtelen voltam megmozdulni, pedig az erejével nem tudott megdermeszteni, nem rajta múlott, hogy mozgásképtelenné váltam. A torkomban lévő gombóc azonban minden egyes lépésével növekedni kezdett. Még hátat fordíthattam. Még volt időm elmenni és elfelejteni, hogy valaha is találkoztunk. Meglett volna az esélyem, hogy napirendre térjek a találkozó felett. Ha eleget ittam otthon, talán teljesen elfeledkeztem volna a létezéséről. Maradj! Meg ne mozdulj! Itt az idő. A hátamon hideg borzongás futott végig, a karjaim libabőrössé váltak, ahogy éreztem, hogy a nő közeledtével olyan emlékek szakadtak fel, amelyeket könyvlapok közé temettem. Szoborként néztem farkasszemet vele, s éreztem, ahogy a megtört lelkem eggyé olvad azzal az elnyomott darabbal, amellyel oly’ elutasító voltam. Ugyan csak halványan láttam önmagam a visszatükröződésben, de észrevettem, hogy a hátam kiegyenesedett, már-már büszke tartást véltem felfedezni magamon. A szemem sem rebbent, amikor kihúzta a kezét a zsebéből, holott fel voltam készülve a falnak csapódó jeges szilánkoknak. Mégsem mutattam félelem jelét, mert emlékeztem hogyan kell elrejteni azt. Ha korábban bárminemű érzést vélt felfedezni az arcomon, most olyan érzéketlen maszkká vált, mintha idegen lettem volna számára. Amíg a telefonját nyomkodta, addig a tekintetem a falra ragasztott papírcetlikre siklott. Nem lett volna szerencsés, ha ráismert volna a kézírásomra, így én is hasonlóképpen cselekedtem. Nem kedveltem a technika vívmányait, mert bár kétségtelenül hasznos dolgoknak bizonyultak, de elvették a mindennapok varázsát. Amikor felém fordította a készüléket, előrébb hajoltam, hogy elolvashassam az apró betűket, mert a fejemet megemelve bólintottam.
06:09
Július 15., szombat
Elsa
06:09
Július 15., szombat
Miért kérdi?
Talán úgy érzi, hogy nem nyertem el a méltó büntetésemet?
Who dumps a prince? Sure, I’m insincere. But for some random guy who talks to reindeer?
Életkor :
23
Akinek az arcát viselem :
Nicholas Galitzine
Itt lelsz rám ✦ Fata Morgana :
Dél (Suncrest)
✦ ✦ ✦ :
Don’t be the monster they fear you are
A tükör mögött :
Lazarus
2023-07-18, 14:09
❝ I'm not the monster ❞
If I told you what I was, Would you turn your back on me? And if I seem dangerous, Would you be scared?
Rádöbbentem arra, hogy ki vagyok valójában. Ijesztő volt a gondolat, és egyben lehetetlennek is tűnt, de aztán átgondoltam újra az egészet. Varázslat mindig is létezett, ezt megtanultam már. Különlegesnek születtem, és ott voltam aznap, mikor láttuk, történik valami a világunkkal. Én buta a vesztembe rohantam és most nem tudhatom, mi van Annával. Egyáltalán hol van? És ugye jól van? Ezeken rágódtam az elmúlt napokban, vagy inkább hetekben. Nem tudtam nyugodtan aludni és csak az járt a fejemben, hogy a húgommal mi lehet. Aztán az, hogy a körülöttem lévők kik lehetnek valójában. Lehet, hogy Anna itt van, csak épp nem tudok róla? Nem, kizárt. Na és Freya? Őt ismerem vajon? A barátnőmnek tartom, de vajon odaát is az volt? Ő is nyugtalanított. Mostanság sokszor láttam, hogy elkószál, főként az erdő irányába. Aztán, mintha sokkal boldogabban tért volna mindig vissza. Nem mertem kérdezősködni, hisz sosem voltam az a fajta, aki beleüti mások dolgába az orrát – persze, Anna és Hans más ügy volt. Hans… most, hogy az emlékeim újra az enyémek, már csak abban reménykedhettem, hogy Hans jó távol van Annától. Megigazítottam a sálamat, majd a zsebem mélyére süllyesztettem fehér vászonkesztyűs kezemet. Aprót sóhajtottam. Lehet hiába sétáltam el eddig, ez csak egy erdő, huh? Még tettem néhány lépést, mielőtt megtorpantam volna. Vissza akartam indulni, mondván, semmi sincs itt, mikor a fal túloldalán megpillantottam egy túlságosan is ismerős alakot. A fal régóta foglalkoztatott, az, hogy mi van odaát, de annak idején az a srác nem mondott el túl sok dolgot és később meg már nem találtam itt. Hans… lehetséges lenne? Nem. Megráztam a fejemet, némileg hitetlenkedve, majd el is uralkodott rajtam némi düh. Persze, sosem kívántam a halálát, sőt, tudtam is, hogy életben van, csak hazakényszerült a sok testvéréhez és királyság, hatalom és pénz nélkül maradt, de nem számítottam rá, hogy valaha látom még. Viszont a vészjelző azonnal kapcsolt a fejemben. Elválasztott minket egy fal egymástól… lehet odaát van vele? Elindultam felé, még mindig zsebredugott kezekkel. Őszintén szólva a falon keresztül nem árthatott nekem és én sem neki, bár ez utóbbi már-már szomorú tény volt. Érdeklődve mértem végig, miután megálltam vele szemben. Aztán lassan elkezdtem kihúzni az egyik kezemet a zsebemből, vele együtt a mobilommal. A kommunikáció miatt. A kesztyűmet is kénytelen voltam levenni, hogy fel tudjam oldani a képernyőzárat, majd pötyögni tudjak neki.
Időről-időre ráébredtem, hogy mennyire a szokások rabja voltam: ugyanazt a kávét ittam reggelente, szinte ijesztő pontossággal indultam el otthonról, ugyanazokat a jól megszokott utakon vezettem végig. Ha tehettem, a bárban is mindig pontosan arra a székre ültem, amelyre az első alkalommal. Sosem töprengtem el eddig azon, hogy mikor és miért váltam ennyire görcsössé, de megtanultam együtt élni a rossz szokásaimmal. Ezek még kevésbé voltak bosszantóak vagy ijesztőek, mint a tükörből visszanéző alak, akinek a hangja folyton felcsendül a fejemben. Minden egyes alkalommal, amikor lehunytam a szemeimet, a tudatomba egyetlen név kúszott be a homályból: Hans. Csakhogy, én nem ő voltam. Már csak végére akartam érni a könyvemnek, mert szentül hittem benne, hogy akkor megszabadulhatok tőle és minden fájdalmamtól. Ő testesítette meg az összes démonomat, amiről próbáltam elfeledkezni. Nem akartam ugyanazzá az emberré válni, akiről írtam, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy a végzetem elkerülhetetlen volt. Elhessegettem a fejfájást okozó gondolatokat, és a fa tövében ülve ismét a tekintetemet a félig megtöltött lapokra szegeztem. A kecses betűket megannyi alkalommal húztam át, satíroztam ki, hiszen a botcsinálta rímeim egyáltalán nem akartak teljessé válni. Nem értettem a verseléshez, pedig azt mondták, versekkel lehet a legjobban kifejezni érzelmeket. Nekem azonban annyi érzékem volt ehhez, mint a koktélkeveréshez: lelkes fogyasztója voltam, de amikor utánozni próbáltam volna sosem sikeredett jóra. Jó ideje időztem már a fa árnyékában, bőrömet lágyan simogatta a kellemes reggeli szellő. Csak látni akartam őt. Kedves teremtésnek tűnt a váltott üzeneteink alapján, és jól esett valakivel előítéletek nélkül beszélgetni, még akkor is, ha csak papírfecniken keresztül kommunikálhattunk egymással. A napjaim kellemesen kezdődtek általa és kellemesen is végződtek Summer által. Arra gondoltam, hogy a versemet megosztom majd mindkettejükkel, csakhogy a költemény nem szeretett volna megíródni. Fásultan téptem ki a lapot a kis könyvből, gyűrtem össze majd mélyesztettem a zsebem mélyére. Talán nem volt a legjobb ötlet versírásba kezdeni. Hiába várakoztam, ugyanis nem jött el, vagy legalább is, annyira belemerülhettem a gondolataimba, hogy nem vettem észre a jelenlétét. Indulás előtt odaléptem még egyszer a falhoz, ellenőrizni azt a néhány felragasztott papírfecnit, amelyeket még nem szedtünk le onnan. Kíváncsian olvastam a sorait, újra és újra átfutottam őket, mintha csak most láttam volna őket először. A túloldalon mozgást véltem felfedezni, egy pillanatra olyasmit éreztem, amelyet mások talán örömként definiáltak, de amilyen könnyen jött, épp olyan gyorsan illant el az érzet, amint az agyam hátsó szegletéből előtolakodó emlékkép hatására felismertem a túloldalon álló személyt. Elsa? Ledermedve, döbbentem bámultam, már-már egy újabb lidércnyomásnak tartva őt. Talán nekem sem ártott volna beszélni az egyik terapeutával a problémáimról. Mégis, Elsa valósnak tűnt. Túlságosan is valóságosnak. Titkon örülni kezdtem neki, hogy egy áthatolhatatlan fal választott el bennünket, mert a végén még egy jégtüskére szúrva végeztem volna. Láttam mikre volt képes. Lenyűgöző erővel rendelkezett, de emlékeim szerint nem tudta irányítani. Amikor kiderült a képessége, nem féltem tőle, mostanra azonban változott a helyzet. Ráadásul, az ösztöneim azt súgták, hogy még mindig gyűlöletet táplált az irányomba – nem csodálom, hiszen a regényemben írtak szerint meg akartam ölni őket, bár nem emlékszem, hogy ténylegesen lettek volna ilyen szándékaim -, mégis, minden joga meglett volna rá, hogy felnyársaljon. Egyszerre akartam elmenekülni, mielőtt még rám ismert volna és maradni, hiszen lehetőséget láttam abban is, hogy végre elmagyarázhassam a történteket. Nem tudtam mozdulni, mintha csak a lábaim gyökeret vertek volna a földbe, ahogy a tekintetemet sem tudtam levenni róla, pedig a fal tükröződésében a saját alakom is kezdett kibontakozni.
❀ 559 words ;youtube; note: remélem, tetszik majd ❀
Legutóbbi képek
Megértettem a haragját, mégsem tartottam igazságosnak a viselkedését. Engem senki nem kérdezett meg a történtekről, csupán eldöntötték, hogy ebben a történetben én voltam a gazfickó, amikor közel sem voltam ura önmagamnak. Tényleg szerettem Annát és a magam módján szeretni fogom őt, még akkor is, ha nem feltétlenül gondoltam rá szerelemmel. Ő megadta nekem mindazt, amely után egész életemben sóvárogtam: egy kis szeretetre és törődésre.
Nehezen vette be a gyomrom, hogy újra látom ezt a gazembert. Egész egyszerűen nem akarta befogadni az agyam az információt… hogy lehetséges mindez? Itt állt velem szemben, életnagyságban, még akkor is, ha egy láthatatlan fal választott el minket egymástól. Azt hittem, sosem látom többé. Sőt, reméltem, hogy így lesz, de a sors fintora, hogy újra elém sodorta ezt az embert. Nem akartam újra végignézni, hogy a húgomból bolondot csinál vagy bárki másból, aki fontos nekem. Azért reméltem, hogy a húgomat elkerülte – feltéve, hogy ő is azon az oldalon volt.
