Mindig is optimistának tartottam magam, egy megértő lánynak, aki próbál mindenkinek segíteni. Ezt sokan úgy gondolták, hogy könnyen mondok mindenre igent, vagy azt, hogy bármire rá tudnak venni, kérdés nélkül. Ez nem olyan igaz, mint azt szerették volna velem elhitetni. Bár, visszanézve az életemre, lehet igazuk volt. Az életem tele volt igen és nem válaszokkal, amik jócskán meghatározták a mindennapjaim.

Az első elutasítás, ami kijött a számon, gyerekként jött. A játszótéren, homokvár építés közben történt, míg én nagyon koncentráltam arra, hogy szép tornya legyen a várnak, egy fiú próbált meg puszit adni nekem. A kis gyerek énemet, pedig ez annyira idegesítette, hogy kapott egy pofont tőlem. A srác megszépen beleesett az én építményembe. Ezután rám ragadt a Bunyós Blair becenév, végigkísértett engem az iskolai éveim alatt, de szerencsére, amikor gimis lettem, ez az egész lekopott rólam. Bár abban biztos vagyok, hogyha a szülei meglátnának, akkor eszükbe jutna a fiúk piros arca és könnyes szeme. Igazából nem mondhatom, hogy megbántam.

A következő nem, amit ki lehet emelni, inkább egy kétségbeesett tagadás volt, mint bármi más. Hátra kellett hagynom a teljes életemet, egy hülye választás miatt, aminek igazán nem is volt gyümölcse. Apám úgy gondolta, hogy megváltozik, és költözzünk hozzá. Anyám természetesen erre rábólintott, mikor már együtt volt egy férfival, akit én már apámként szerettem. Nem kellett volna ezt csinálni, de az én hangomat nem akarták meghallani. Akkoriban azt hittem, hogy jó úton haladok. Tényleg. Voltak barátaim, akikkel ki tudtam menni játszani, vagy már idősebben, partizni. Ott csattant el az első csók is az életembe, ott volt az első fiú, akivel randiztam. Aztán ezek eltűntek, mintha soha se történtek volna meg, és én csak hallucináltam az egészet.Lassan megszoktam, hogy a biológiai apám mellett voltam, még ha nem is volt a legjobb kapcsolatunk. Próbáltam a legjobban beleilleszkedni az új helyzetbe, hogy most már vele vagyok, nem szomorkodhattam örökké.

Az az igen, ami eszembe jut most, keserű volt. Keserű, mert nem volt sok választásom benne. Mondtám már el pár nemet előtte, de akkor se voltam meghallgatva. Valami azért nem változott az évek alatt. Rengeteg érvet hallottam már, de egyik se tudott annyira hatni rám. Amíg a pénzt és az önállóságot fel nem vetették nekem. Ezért döntöttem az orvosi mellett, igen, tudom, hogy butasság emiatt választani ezt a szakmát. Valahol viszont szerettem is volna segíteni az embereknek, és ez erősödött, amikor az iskola padjait koptattam, majd még jobban belerázódtam, amikor rezidens lettem.

Mégis, amikor az idő eljött, igent mondta az új városra. Reménykedve, hogy itt azért több lesz a választásom, mint eddig volt.