-Na jó, én most fejeztem be ezt.



-Ohhh? - nézek rá és karba fonom karjaimat. -Most már a fiad vagyok?



-Valóban? Ha tényleg így lett volna, akkor soha nem hagytad volna el se anyát, se engem!

Hmm. Nos, előfordulhat, hogy kicsit előre szaladtam a történtekkel. Viszont ez, majd később igen csak fontos lesz, ha majd jobban megismered a történetemet. Bár, amit az előbb láttál, az még egy igen csak kicsi morzsa az egészből.

Az elején mondhatni ugyan olyan átlagos családnak indultunk, mint mindenki más normál esetben. Az édesanyám és apám még a gimnáziumban ismerték meg egymást, ilyen első nagy szerelem volt nekik. Egy év különbség van köztük, szóval miután mind a ketten betöltötték a 18 éves kort, a szüleik, tehát az én nagyszülei beleegyezésével, összeházasodtak, pár hónapra rá meg jöttem én is. Ez volt az első gond, hogy mind a ketten igen fiatalok voltak. Mondhatni, hogy még gyerekek. Anya otthon maradt velem és nevelt engem. Nem tanult tovább, nem dolgozott. Apa viszont járt egyetemre és diák munkára is. Viszont elég hamar rájött, hogy ez nem megy neki. Túl sok, hogy ennyi mindenre oda kell figyelniük, elvégre egy kis babára is 0-24-ben oda kell figyelni. Anya próbálta eleinte megbeszélni vele a dolgokat és marasztalni, de nem tartott ki ez sokáig és végül faképnél hagyta őt. Eldobta anyámat és engemet is.

Ez persze egy töréspont volt az életében, viszont próbált erős maradni, már csak miattam, hiszen fel akart nevelni engem mindenképpen. Nem akart sem a nagyszüleimnek, sem nekem, sem magának csalódást okozni azzal, hogy feladja. Természetesen nem volt egyszerű, hiszen ez nem csak egy elhatározásból állt. Keresett munkát is, hogy ne csak mások pénzéből éljen. Viszont pont emiatt lett szerencséje is. Kb egy évvel később, megismert anyám egy férfit, aki később a mostoha apám lett. Elfogadta édesanyám múltját és azt is, hogy én is ott vagyok a képben. Megígérte neki, hogy úgy fog törődni velem, mintha csak a saját gyereke lennék és ezt az ígéretét be is tartotta.

Persze ebből házasság lett, majd amikor három éves voltam, vagy talán már kicsit el is múltam, megszületett a fél tesóm, az öcsém, Kiet. Úgy tűnt hogy most már tényleg minden oké és boldog. Egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Kiet apjának valamilyen súlyos betegsége van, amibe végül bele halt. Ez egy újabb töréspont volt anya életében, én sajnos még mindig kicsi voltam ekkor, pedig annyi mindent csináltam volna másképp most már így felnőtt fejjel. Akkor lehet, hogy nem jutottunk volna el odáig a helyzetig, aminél most tartunk.

Kiet apja igen híres és pénzes ember volt. Ekkor tájt került a biológiai apám újra a képbe. Kihasználta anya gyengeségét és gyászát és visszaimádkozta magát hozzá. Anyám pedig megbocsájtott neki, végül idővel másodjára is megházasodtak, de szerencsére, több testvérem nem lett. Édesanyám ekkor még nem látott át apám célján és hogy nyílván csak Kiet apjának a pénzére ment rá, mert azt ki ne szeretné, nem igaz? A gazdagságot. Azért bárki képes lenne bármire. Erre is sajnos csak idősebb fejjel jöttem rá, de hát a legtöbb dolgot idősebbként fogjuk fel.

Elég bonyolult családi életünk lett ezáltal, de ez soha nem tántorított el semmitől sem. Az öcsémmel jó a kapcsolatunk, annak ellenére, hogy az apám sokszor akart ellene hangolni kicsiként. Én viszont magamat elég okosnak vélem és idővel átláttam a szitán. A suliban is mindig kitűnő tanuló voltam, egyszerre végeztem el a szerelői szakmát és a divattervezést is. Igen-igen. Tudom. Eléggé távol áll ez a kettő, de motorozni szerettem, meg saját magamnak megoldani a bajait, így eleinte hobbi szinten, majd rendesen megtanultam azt. Kocsi, motor, amit csak akarsz, megjavítom. A divattervezésnél meg a kreativitásomat szeretem kiélni. Eddig mind a kettő vállalkozásom jól fut, szóval úgy hiszem, hogy nem végzek rossz munkát.

Aztán amikor egy állandós ügyfelem lett a szerelésnél, az bevezetett engem az illegális versenyekbe. Eleinte mindig csak néző voltam, végül én lettem az egyik legnagyobb szervező. Erről persze senkinek nem mesélek és senki sem tudja. Legalábbis próbálom titokban tartani, már amennyire csak lehet. Nyílván, akik részt vesznek rajta azok tudják. Illetve sokszor érzem azt, hogy az öcsém is sejt valamit, de soha nem kérdez rá, én meg ha lehet, nem fecsegek róla. Nem akarok bajba kerülni, vagy mást bajba keverni, hiába nagy kopóknak dolgozok, akik úgy is lefizetnék a rendőröket, így nem kerülnék börtönbe. Viszont mit mondhatnék? Szeretek veszélyesen élni.