Follow your soul. It knows the way.

- Tudom, én megértem, hogy neki idő és tér kell – bólintottam finom mosollyal, ahogy az ujjaimat Mato karjáról a kézfejére vezettem, hogy gyengéden megszorítsam az ujjait. Nem lehetett könnyű Konnornak megemészteni azt, hogy többé nem kettesben éltek, és nem szerettem volna én lenni a rossz zsaru a szemében, aki mindent tönkre tett, vagy el akarta választani őt Matotól. Egyszer már megismertem ezt a kínzó, kellemetlen érzést, legalább is, az ösztöneim és a homályos emlékképek egy medveboccsal azt súgják, mintha ezen a nehézségen egyszer már átküzdöttük volna magunkat.
- Ez nem is kérdés! Remek csapat vagyunk – szélesedett ki a mosolyom, s most nem csupán kettőnkre gondoltam, hanem hittem abban, hogy ha Konnorral egy kicsit több időt töltöttünk volna egymással, akkor a triónk éppolyan ütős lehetett volna, mint a duónk. Szerettem volna közelebbről megismerni a srácot, de egyszerűen nem tolakodhattam be erőszakosan Konnor életébe. El kellett fogadnom, hogy bármennyire is fájt a köztünk lévő feszültség, az ő tempója lassabb volt és én voltam az a fél, akinek alkalmazkodnia kellett hozzá.
- Csak aztán ne úgy kalandozzatok el, hogy… Nem is tudom, pánikolva kapok majd az erdő széléről egy telefonhívást, hogy Konnor beleesett egy saras gödörbe és szerezzek segítséget, hogy mentsük ki onnan. És Mato, te sem eshetsz bele saras gödrökbe! – böktem rá figyelmeztetően a mutatóujjammal, de meg sem próbáltam leplezni a mosolyomat. Azért tényleg nem örültem volna neki, ha arról kellett volna értesülnöm, hogy a fiúk valami butaságba keveredtek, de amíg nem találkoztak zizi jávorszarvasokkal, addig nem volt félnivalóm. Miért is jutottak eszembe jávorszarvasok?
- Hát, pedig apa néha szokott panaszkodni, hogy hiányzik neki a főztöm. A végén még lehet haza költöztet – kuncogtam vígan, amíg el nem jutottunk egy olyan témához, amely sokkal súlyosabban vibrált a levegőben, mint gondoltam. Magam mögött hagytam a könnyed humort és a szórakozott vicceket, amikor beavattuk egymást a legféltettebb titkainkba. A medvék sokáig kísértettek magukkal más emlékképekkel karöltve, amelyek sokáig nem tudtam hová tenni, mert úgy éreztem, mintha a tudatom, vagy valami külső erő elnyomta volna őket. De miért? Mi történt, ami miatt ennyi ideig nem akartam emlékezni?
- Szerintem nem az… Vagy, nem teljesen. Nem volt mindig bolond? – Az utolsó kijelentésem inkább csengett tétova kérdés gyanánt. Nem tudtam teljes meggyőződéssel kijelenteni, hogy a hölgy nem őrült meg, de valami azt súgta, hogy sokkal többet rejlett a háttérben, mint amit mi ép ésszel fel tudtunk fogni.
- Nem tudom. Talán nem büntetésnek szánják, vagy nem ők csinálták ezt az egészet, már… Ha beszélhetünk varázslatról és nem őrültünk meg mi is – piszkáltam a nyakamban lógó amulettet, amelynek a tapintása és a jelentése olyan valóságosnak hatott, hogy egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy a szellemeknek ártó szándékai lettek volna. Teljesen összezavarodtam és elbizonytalanodtam.
Mato közelsége azonban mindig is képes volt elűzni a rossz gondolatokat és akkor is bátorságot öntött belém, amikor a szívem majd’ kiugrott a helyéről a félelemtől. Ahogy hozzábújtam, ösztönösen keresni kezdtem a kezeit, mert biztos akartam lenni benne, hogy bármit is hozzon a jövő, nem szakíthatnak el minket egymástól.
- Nem akarom, hogy ráerőltesd, csak… Hozd fel a témát, ha alkalmas, és figyeld meg hogyan reagál – suttogtam halkan, mert ha Konnorban is hasonlók zajlottak le, mint bennünk, akkor nem akartam, hogy egyedül legyen ezzel a bizonytalanságot szülő érzéssel. Attól függetlenül, hogy nem bízott bennem, szerettem volna őt is biztosítani a támogatásomról és a jelenlétemről.
Álmomban sem hittem volna, hogy egy kellemesnek induló este ilyen gyászos véget érthetett, de megértettem, hogy Matonak nem volt kedve befejezni a vacsorát. Valahogy én sem kívántam az ételt, pedig alig vártam a közös étkezést, most mégis jobban vágytam arra, hogy összekucorodjak vele a takarónk alatt, és elfeledkezzek erről a sok kérdésről, amelyekre még mindig nem kaptunk választ.
Hálásan vettem a segítségét, és köszönetképpen egy pillanatra visszahúztam őt, hogy csókkal jutalmazzam a figyelmességért, aztán, amikor mindent rendben találtam, követtem kedvesem a hálószobánkba.
Eloltottam odakint a villanyt, majd a szobába érve magam is átöltöztem és pizsamába bújtam, ugyanis éreztem, hogy ma már egyikünknek sem volt kedve mást csinálni. Könnyedén emeltem meg a pillekönnyű takarót, feküdtem mellé a matracon. A fejemet és a bal tenyeremet a mellkasára fektetve hunytam le a szemeimet.
- Megoldunk mindent, Mato. Együtt járjuk végig ezt az utat – dünnyögtem halkan, s csak annyi időre emelkedtem fel, hogy jóéjt csókot nyomjak az ajkaira. Ezután visszatettem a fejemet a mellkasára és csukott szemekkel hallgattam a szívverését, amíg el nem nyomott az álom.

❀ 719 words ; youtube ; note: köszi a játékot    ❀

Follow your soul. It knows the way.

- Persze, tudom, drágám. Nem is akarok ráerőltetni, olyat, amit nem szeretne – érintettem meg finoman Mato karját. Ha valaki, én tényleg meg tudtam érteni a változással járó nehézségeket. Jómagam is nehezen szoktam meg, hogy másokhoz és mások életritmusához igazodjak. Ráadásul, a jelenlétem egyfajta nőiességet csempészett a mindennapjaikba és az agglegény kuckójukba. Egy pillanatig sem nehezteltem Konnorra emiatt, csupán néha örültem volna neki, ha egy kis jelét mutatta volna, hogy haladunk egyfajta irányba. Meg akartam értetni vele, hogy nem fogom elvenni tőle Matot, hanem én is a családjuk tagja szeretnék lenni.
- Szerintem biztosan örülne neki, úgyis azt mondtad, hogy kedveli a természetet – támogattam Mato ötletét, hiszen én is úgy véltem, hogy a srácoknak kellett volna egy közös program. Meg aztán, addig se voltak itthon, és akár én is meglátogathattam apát.
- Minden rendben lesz vele, te magad mondtad: új neki még az egész. – Valahol talán jogos volt Mato aggodalma, de továbbra is tartottam magam a véleményemhez, miszerint voltunk annyira érettek, hogy meg tudjuk beszélni a problémáinkat. Én pedig tényleg nagyon igyekeztem, hogy ne menjek Konnor agyára.
- Ó, azért ezt beszéld meg apámmal! Tudod, hogy ő is milyen haspók – kuncogtam, ahogy elidéztem magam előtt apu pocakos alakját. Nagyon szerettem őt, de mindkettőnknek el kellett fogadnia, hogy felnőttem és ideje volt a saját életemet építgetni. Nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam Mato mókázásán, de olyan jól sikerült utánoznia az ételkritikusokat, így a nevetésem bezengte az egész lakást. Legalább is, egy ideig, amíg nem került más, lehangolóbb téma szóba.
- Ismersz, Mato, tudod milyen szkeptikus vagyok sokszor – érintettem meg ezúttal a kézfejét, miközben az idős hölgyről beszélgettünk. Az a nő ártalmatlan volt. Talán kicsit zizi, de a légynek sem ártott volna. – Nem lesz baj.
- Mato, én is látok egy medvét, amikor tükörbe nézek – vágtam a szavába, s minél többet beszéltünk, annál tisztábban rakódtak össze a rémálmaim egy teljes történetté. – Sőt, emlékszel, amikor egyszer hazajöttem munkából, mert rosszul voltam? Reménykedtem benne, hogy órákig még nem jöttök elő, mert én… Én…
A hangom megremegett, ugyanis nem tudtam neki elmesélni, hogy a szobánkban kucorogtam medveként. Eddig egyszer történt velem ilyesmi, de nagyon megijesztett. Azonban ahogy minél jobban töprengek ezeken a furcsaságokon, annál biztosabbá válok abban, hogy a szívemre kell hallgatnom.
- És mi van, ha ez… Varázslat? Ha a Nagy Szellemek elvarázsoltak minket? Mint… Mint az álmaimban a fiút és a lányt. Biztos van valami céljuk ezzel – dadogva pillantottam fel Matora, már én is kezdtem kételkedni a saját épelméjűségemben, de az álmaim olyan valósnak tűntek. Nem hunyhattam szemet felettük.
Csak egy pillanatra inogtam meg, a medálom simogatása segített kitisztítani az elmémet, hogy némileg nyugodtabban állhassak ehhez a beszélgetéshez, de látom Maton, hogy még mindig emésztette a dolog. Elment az étvágya, pedig ő is nagyon szerette a pocakját. Inkább hozzábújtam, hogy érezze a jelenlétemet és a támogatásomat. Tudatni akartam, bármivel is álltunk szemben: mellette álltam.
- Rendben – bólintottam arra, hogy Konnort beavatjuk-e a témába, de akaratlanul is szöget ütött a fejembe a gondolat: - És mi van, ha azért ilyen furcsa, mert ő is hasonlón megy keresztül, csak nem meri elmondani? Kérlek, próbáld meg a túra során kideríteni!
Könyörögve pillantottam fel kedvesemre, ugyanis nem akartam elhinni, hogy ez a sok furcsaság csak velünk történhetett meg. Konnort is érintette a dolog? És a többi embert? Ők hogyan kezelték? Egyre inkább hajlottam afelé, hogy meglátogassuk az öregasszonyt.
- Persze. Segítenél elpakolni? – álltam fel az asztaltól, és a tányérjainkat a konyhapulthoz vittem, hogy aztán Mato segítségével el tudjak csomagolni. Nem sajnáltam, hogy végül nem vacsoráztunk, hiszen nekem sem volt étvágyam, ráadásul így a fiúknak több ételt tudok majd reggel csomagolni ebédre.

❀ 595 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Follow your soul. It knows the way.

- Igyekszem, bár szerintem Konnor erre is húzná a száját. Mondjuk, a múltkor süteményemet szólta le, aztán rejtélyes módon mégis eltűnt a maradék úgy, hogy egyikünk sem lehetett az elkövető – mosolyodtam el az emlék hatására, hiszen ha mást nem, azt legalább elértem a srácnál, hogy a süteményből hajlandó legyen enni. Már ez is haladásnak tűnt sokszor ahhoz képest, hogy mennyire próbált bosszantani. Mégsem tudtam haragudni rá, hiszen nem volt ő rossz, sőt, biztosra vettem, hogy féltette Matot, vagy a korábbi megszokott életüket. Csak szerettem volna, ha egy icike-picikét több esélyt adott volna arra, hogy megismerjen igazán.
- Mindenesetre, akkor is szükségem van a szakértői véleményedre. – Terelődtek vissza a gondolataim Mato irányába, hiszen alig vártam, hogy végre hazaérjen. Fárasztó volt a mai nap, és ezek után nem vágytam másra, mint egy kis közös pihenésre.
Apropó, mondhatni lőttek a nyugis esténknek. Mato nyugtalannak tűnt, az általa meséltek pedig engem is kibillentettek a megszökött sürgés-forgásból.
- Ha ragaszkodik hozzá, akkor elmehetünk. Nekem nincs ellenemre – kúszott apró mosoly az ajkaimra, hiszen az öregasszony mindig is kedves volt és a furcsaságaitól függetlenül apám valamiért tisztelte őt.
- Hm. Hát, amilyen idős nem csodálom, hogy kitalál mindenfélét. Biztosan nagyon magányos lehet. – Legalább is, magamból kiindulva, én nagyon magányos lettem volna ott, egyedül. Arra viszont nem számítottam, hogy az álmaimban szereplő fiú nevét említi.
- Mato… Minden rendben? – nyúltam át a tányérok felett óvatosan a keze után. Nem akartam megijeszteni. Épp eléggé rémálom minden éjszakánk. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam, vagy elvicceljem a beszélgetést, de legbelül az én torkomat is szorongatta egyfajta mardosó érzés, amelyet nem tudtam megmagyarázni.
- Mármint, mire gondolsz? – ráncoltam össze a homlokomat értetlenül. Az asztallapra helyeztem az evőeszközöket, miközben továbbra is értetlen arccal kerestem Mato tekintetét.
- Úgy érted… Mackók lennénk? Vagy azok a vadonban élő gyerekek, akiket álmomban látok? Nem is tudom, Mato… A lényem egy része azt súgja, hogy ez vagyok én – böktem magamra, arra utalva, hogy húsvér embernek éreztem magam, nem pedig az álmaimban látott medve.
- De valahol a szívem mélyén azt érzem, hogy mindez… Nem véletlen. Olyan, mintha… Mintha elveszítettem volna valamit. Mintha az álmaim arra próbálnának emlékeztetni, hogy mit felejtettem el. Ha érted mire gondolok – sandítottam fel rá, ahogy körbeöleltem magamat a karjaimmal. Hosszasan kifújtam a levegőt, miközben a kimondott szavak ott lebegtek körülöttünk a konyhában. Az ujjaim végül a nyakamban lógó amulettre vándoroltak, amelyet Matotól kaptam. Csakis Mato jelenléte, vagy az amulett érintése hozott békét a szívemnek.
- Elmehetünk, ha az megnyugtat. Konnort vigyük magunkkal, vagy ne zaklassuk fel? Szerinted, ő… Ő hasonlóképpen érez? Beszéltél vele ilyenről? – érdeklődtem bizonytalanul, hiszen ha nekem nem is, de Matonak csak megnyílt ezekről. Mi van, ha Konnor is érintett volt ebben a dologban? Tudnia kellene, nem igaz?
A vacsorámat bámultam, de valahogy nem volt gusztusom ismét villát és kést ragadni, hogy egyek a halból. Óvatosan Mato karja köré fontam az ujjaimat és a vállának döntöttem a fejemet.
- Mato… Minden rendben lesz, hidd el – suttogtam halkan, megtörve a hátunk mögötti rádióból szóló muzsikát.

❀ 494 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Follow your soul. It knows the way.

Ha csak tehettem elrejtettem a félelmeimet. Nem akartam gyengének tűnni mások szemében, mert féltem a víztől, vagy a bezártságtól. Tagadhatatlanul sok energiát elrabolt előlem a szorongás, mégis ha a másokon való segítésről volt szó, akkor kiapadhatatlan erőforrásokkal rendelkeztem. Ráadásul, nem akartam, hogy a fiúk aggódjanak értem, Konnor néha így is furcsa pillantásokat vetett rám egy-egy rémálmokkal teli éjszaka után.
Amióta belecsöppentem az életünkbe, azóta próbáltam megérteni a fiút, de nem igazán akart megnyílni előttem. Talán túlfeszítettem a húrt, talán tettem valamit, amivel kiváltottam az ellenszenvét, vagy szimplán más állt a háttérben. Ettől függetlenül próbáltam barátságosan közelíteni felé, ügyelni akár az ő igényeire is. A kapcsolatunk ellenére számomra szimpatikus volt, és reménykedtem, hogy mihamarabb eláshatjuk a csatabárdot.
- Majd meglátjuk, hogy mennyire ehető. A főkóstolót vártam, hogy hazaérjen – pillantottam hátra mosolyogva. Egyébként szó volt erről, szimplán csak nem voltam akkor még éhes, cserében azonban tucatnyi teendőm akadt a kis lakásban.
- Persze, persze… Jól vagyok - bólogattam, miközben felvettem a villát a földről. Nos, cseppet sem számítottam arra, hogy Mato erről szeretne beszélni majd vacsoránál. Nem szerettem az álmaimról beszélni, s ahogy lopva a kedvesemre sandítottam, láttam, hogy valami nagyon foglalkoztatta.
- Persze, hogy ismerem. Apukám mutatta be sok-sok éve – feleltem szórakozott mosollyal, ahogy eszembe ötlöttek a játékos emlékképek. Már épp szóra nyitottam a számat, hogy érdeklődjek felőle, amikor Mato folytatta a történetet.
- Különös… Én még sosem hallottam ilyen meséről – könyököltem töprengve az asztalra. A név határozottan ismerős volt, s az álmom is meseszerűnek hatott, de nehezen tudtam elhinni, hogy a kettőnek köze lett volna egymáshoz, mégis a szívem azt súgta, hogy… Hogy Matonak igaza lehet.
- Nem tudom, hogy mi jár éppen a fejedben, de… - törtem meg a csendet, amikor azt tapasztaltam, hogy Matonak elkalandoztak a gondolatai. Kezembe vettem a kést és a villát, de még nem kezdtem neki a vacsorámnak, hanem az álomképeket kezdtem sorba rakosgatni.
- Több visszatérő álmom is van. Az egyikben egy Kenai nevű fiú megmenti az életemet, amikor beszakad alattam a jég. A másikban egy medvebocsot ölelve maga alá temet egy lavina, de valahogyan végül túléljük… A harmadikban… ¬- Itt megremegett a hangom, és reszkető kézzel engedtem le a tányéromra az evőeszközöket. Az ujjaimat kezdtem tördelni, mindennél jobban igyekeztem, hogy a mellkasomra tapadó súlyok ne préseljenek ki belőlem könnycseppeket.
- A harmadiknak a Kenai nevű fiút majdnem megölte egy vadász. És a legfurcsább az egészben, hogy a fiú… Nem volt ember, hanem egy mackó. – Mély levegőt kellett vennem mielőtt kiejtettem volna a számon a medve szót, arról nem is beszélve, hogy egy-két apróságba még mindig nem avattam be.
- Úgyhogy, azt hiszem… Van valami abban, amit mondasz, vagy pedig mindannyian megbolondultunk – mosolyodtam keserűen a mondanivalóm végén, s bár hatalmas tehertől szabadultam meg, hogy bár felületesen, de mégis tudtam egy kicsit mesélni az álmaimról, attól függetlenül kelletlenül szúrtam bele a villámat a lazacba.
Bármennyire is voltak ínycsiklandozóak az illatok és nem ettem órák óta, most mégsem volt étvágyam.

❀ 590 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Follow your soul. It knows the way.

Kacagva karoltam át Mato nyakát, miközben már-már röptömben elkapott. A legrosszabb esetben magammal rántottam volna esés közben, majd elterültünk volna a puha szőnyegen. Néha azonban ránk fért volna némi mókázás, megtörve a monoton hétköznapokat, szóval azt sem bántam volna, ha elesünk, amíg a portörlőm életben marad.
Úgy perdültem-fordultam a kis lakásban, mintha csak egy forgószél ereje hajtott volna, így a figyelmemet először elkerülte Kenai erőltetett mosolya. Úgy gondoltam, hogy a váratlan lerohanásom dermesztette meg ennyire, egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy baj lenne.
- Lehetséges, vagy valamelyik barátjával tölti az időt. Tudod milyen, szerintem még a legmogorvább embert is képes lenne dalra fakasztani – mosolyodtam el, miközben a fülem mögé tűrtem néhány hajtincset, amelyek kiszabadultak a copfomból. Belegondolva, szívesen láttam volna Konnort, egyeztetni arról, hogy mikor szeretne ellátogatni a menhelyre, hiszen eddig mindig csak emlegettük a dolgot, de nem jutottunk el a megvalósításig.
- Lazac, pirított fokhagymás zöldségekkel – válaszoltam Mato kérdésére, miközben lábujjhegyre ágaskodva nyújtózkodtam a fali konyhaszekrényben megbúvó tányérokért. – Remélem, ízleni fog, mert az interneten találtam a receptet és még soha nem próbáltam.
Fecsegés közben szépen megtérítettem hármunknak az asztalt, bízva abban, hogy Konnor bármelyik pillanatban betoppanhat. Nem szerettem volna azt éreztetni vele, hogy ki akarom zárni őt Mato életéből.
Épp az evőeszközöket helyeztem a tányérok mellé, amikor Mato kérdése megütötte a fülemet. Az utolsó villa kicsúszott a kezemből, és hangos csörömpöléssel landolt a padlón. Némi fáziskéséssel hajoltam le érte, először nem találtam a szavakat. Kenai? Mato honnan tudott erről a névről? Talán álmomban sikoltoztam volna?
- Igen. Miért? – Záródtak a villa köré az ujjaim ahogy felegyenesedtem. A mosoly lehervadt az arcomról, és hirtelen még a háttérben lágy dallamokat ontó rádió is idegesítő háttérzajnak tűnt.
Ahogy Mato arcára siklott a tekintetem, úgy fontam össze magam körül a karjaimat. Honnan ismerte ezt a nevet? Tényleg eljárt volna a szám álmomban? Minél inkább a kedvesem arcát vizsgáltam, annál inkább felismertem rajta az aggodalom jeleit.
- Az álmomban így hívják azt a fiút, aki kihúz a vízből, mielőtt megfulladnék – szólaltam némi hatásszünetet követően, hiszen ritkán szoktam a részletekről mesélni. Sőt, ha tehettem, reggelre inkább csak elfelejtettem a történteket. Most is futkosott a hátamon a hideg, ahogy éreztem magam körül a jeges víz érintését.
- Együnk, és közben beszélünk róla, rendben? – ragadtam meg az asztal közepén lévő tálcáról, amelyen ott roskadoztak a sült lazacok, cukkinik, karfiolok és brokkolik. Csendben pakoltam az ételt a tányéromra, majd nyújtottam át a szedőt Matonak, miközben helyet foglaltam az asztalnál.
Hirtelen már nem volt kedvem énekelni és táncolni. Ismét a torkomat és a mellkasomat nyomta a szorongás, amelyet eddig csak éjszaka éreztem.  

❀ 383 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Follow your soul. It knows the way.

A vacsi tálalva, az edények elmosogatva, a ruhák leszedve várakoztak arra, hogy a tulajdonosaik végre a helyükre pakolják őket. A konyhapulton álló régi rádióból a legújabb slágerek vidám dallamai mozdítottak ritmusra, miközben a nappaliban lévő díszeket törölgettem. Talán némi túlzással állíthattam azt is, hogy ha dalra fakadtam, akkor nem akarta egy egész mosómedve család öngyilkosságot megkísérelve levetni magát a legmagasabb fenyőfa tetejéről. Konnort jobban szerettem hallgatni, ha énekelt, sőt időnként talán be is csatlakoztam hozzá, ha nem nézett rám túlságosan morcos tekintettel.
Nem nevezhetném túlságosan eseménydúsnak a mai napot. Scrooge szokásához híven elbújt a látogatók elől, bezzeg engem úgy összenyalt, hogy igencsak elgondolkoztam az adoptálásán. Odabent minden nyugodt volt, senki nem hozott vissza kisállatot, nem verekedtek össze a kutyák sem, mondhatni, kellemesen drámamentes övezetnek nyilvánítottam a mai napra a menhelyet.
Törölgetés közben igencsak elszaladhatott az idő, ugyanis azon kaptam magam, hogy éppen amikor a refrénhez érve perdültem egyet a porolóval, Mato hazaért.
- Szia! – köszöntöttem széles mosollyal az arcomon, miközben odacsúsztam hozzá. Ha nem volt elég fürge, talán egy kicsit tovább haladtam, azonban a végén a porolót eltakarva hajoltam oda, hogy egy puszit nyomhassak az ajkaira.
- Milyen volt a napod? Konnornak egyébként a színét se láttam, mióta hazaértem, szóval fogalmam sincs merre jár jelenleg, de csináltam vacsit. – Igazából, nem tartottam számon, hogy ki mikor ért haza, ha annyit megtett, hogy éjszaka bezárta maga után az ajtót. Persze, Mato talán egy szemhunyásnyit sem aludtam volna, de egyáltalán nem az ő felelőssége volt, hogy vigyázzon rám. Konnor… Neki pedig nem voltam az anyukája, hogy kijárási tilalmat szabjak neki, (különben is bíztam benne, hogy mindketten voltak annyira felelősségteljesek, hogy ne keveredjenek bajba az este folyamán). Oké, hazudtam, mert ismertem már őket elég régóta, hogy tudjam milyenek voltak valójában.
A helyére tettem a porolót, majd a konyhába lépve lejjebb halkítottam a rádiót, mert nem akartam megzavarni vele a beszélgetésünket. Mióta nem felszolgálóként dolgoztam, azóta kevesebbet érintkeztem emberekkel, ezáltal pedig kevesebb mesélnivalóm akadt. Bár, ha bárkit érdekelt volna, szabadidőmben számtalan fotót és szelfit készítettem a menhelyi kutyákkal, azokat szívesen mutogattam másoknak.
Sokszor megkaptam már másoktól, hogy mennyire szószátyár voltam, azonban elfelejtették azt az aprócska részletet, hogy tudtam hallgatni is, ha a helyzet úgy kívánta. Ez Matoval sem volt másképp, hiszen alig vártam a hazatértét. Nem szerettem egyedül lenni, ugyanis olyankor gyakran rossz gondolatok árnyékolták be a kedvemet.

❀ 383 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀