Mióta az eszemet tudom az Everglot Mansion társulat tagja vagyok, sőt az évek során főszínész kinevezést is megkaptam, ami hatalmas tisztelet. Minden egyes neves darab főszerepét én kapom, természetesen lekettőzve, hiszen bármi megtörténhet, ugyanakkor ez sosem fordult még elő. A musicalek olyanok, mint egy meleg takaró, ami a zene útján körül ölel, beborítja a szíveket és új világba repít. Ha nem énekelek éppen, akkor magamban dudorászok vagy zongorázok egy-egy dallamot, ami nem akar kimenni a fejemből. Énekléssel fejezem ki magam, könnyedén beleélem magam egy-egy szerepbe, hogy aztán a szívem legmélyéről énekeljek. A rajongóim tábora egyre nagyobbra rúg, akik imádják az előadásmódom és a torkomból jövő könnyed dallamokat. Az utolsó simításokat végzem a sminkemen az öltözőmben, mikor Pók, az asszisztensem behoz egy újabb csokor virágot, neki nem kell kopognia az ajtón, lassan hazajár a kis szobámba.
- Egy újabb rajongó? - mosolygok a vörös lányra, hogy aztán a váza virágot a tükör elé helyezem, hogy elvegyem a kis kártyát. Sok sikert kívánok! Ma is páratlan leszel - Victor. A kis üveg tartóba dobom a névjegykártyát a többi közé, aminek apránként új helyet kell találnom, mert alig fér el. Nem tehetek róla nagyon sokan kedvelik a munkásságom, amibe szívem és lelkem helyezem minden egyes mozdulattal és hanggal. Kukac ront be sietősen a szobába egy nagy halom ruhával. Egyetlen szó nélkül előkészíti a heverőn, szépen sorba ahogy a jelenetek megkívánják. Munkája végeztével rám emeli a tekintetét.
- Mongyő' mi van rajtad kedvesem? Ez a fekete szín annyira sápaszt! Borzalmas! Ezt vedd fel gyorsan - nyom a kezembe egy darabot, majd mielőtt ellenkezhetnék már fel is állít a karomnál fogva, hogy az öltöző paraván mögé hessegessen. Nem ellenkezek többet, leveszem a sötét ruhát, hogy egy hófehérbe bújjak.
- Egyből sokkal jobb! Látom drágám, rajtam kívül senki se tudja mi a legjobb neked - mélyet sóhajt, majd egy utolsót igazít a ruhámon és kettő lépést hátrál. Két nagy kopogás, majd meglátom az ajtóban a drága rendező urat, aki tűnök ülve vár engem a színészekkel egyetemben. Látom, hogy nagyon mérges, mintha késésben lennénk, pedig tökéletesen időben vagyunk, így egyet intek a szobámban tartozóknak és kilépek a szoba biztonságából a világot jelentő deszkákra.
- Ne aggódj annyit Barkis, minden a legnagyobb rendben lesz - megérintem az alkarját, majd ellépve mellette a színpadra lépek. Teljesen átszellemülök, már nem Victoria vagyok, hanem Christine, akinek a szívét és hangját egyszerre két férfi akarja.


Éppen egy nagyobb hangvételű sort énekeltem duettben, mikor emlékek tucatja lepi el az elmém egy halott menyasszonyról és az ő vőlegényéről, aki az élők közé tartozik. A képek ellenére sem zökkentem ki, folytattam a koreográfiát és a sorokat egymás után. Nem ijedtem meg, mert a kékes bőrű lányt, már láttam azelőtt a tükörben.


Az előadást követően még a színpad szélén üldögélek kezemben az új kedvenc könyvemmel és egy szál rózsával, amit a legújabb rajongóm küldött. Nem szeretek ilyenkor az öltözőmbe menni, mert a legtöbben ott várnak, hogy gratulálhassanak és randevúra hívjanak. Így inkább a terem magányába burkolózva olvasom Victoria legújabb írását, az a nő gyönyörűen fogalmaz és ahogy a szerelemről mesél, egyszerűen páratlan. Az olvasásból motoszkálás szakít ki, mire mindent ott hagyva a hang irányába indulok.
- Bocsánat, nem akartam megzavarni a pakolásban, az új karbantartóhoz van szerencsém, igaz? A nevem Emily. Finnick a neve ha jól emlékszem - nyújtom felé a jobbom, bár még nem tudom bízhatok-e benne. A napokban vették fel, de úgy tudom senkihez se szólt igazán.

✦ Mondhatni, egyedi adottságod van: mivel a mesédben halott vagy, így rád a falak nem hatnak. Legalábbis... mondjuk úgy, hogy át tudsz bármelyik városfalon hatolni, de nagyjából 2 óra után visszahúz Frostcall magához, hisz ez a te otthonod. De ha te hamarabb haza akarsz jutni, csak mondd, hogy: "Szökkenj!"