Napszemüvegemet feltolva vigyorgok fel Casey-re, aki ismét egy jéghideg Coronaval lép mellém. A zene üvölt a hajóról, mellette pedig fiatal srácok és csajok kiáltják a számok szövegeit, mely összevegyül pár részeges párbeszéddel és némi tengeribetegség utóhangjával is.
- És a lime hol marad? - ciccegek fel csalódottan, továbbra is széles fogpasztareklám mosollyal vizslatva a csaj bikinis domborulatait, aztán csak rácsapok egyet a pucér combjára és lerántom magam mellé a párnák közé.
- Mindig ilyen vagy... - nyávogja és lök is egyet a mellkasomon.
- Milyen?
- Hát olyan...- ennyire futja belőle, de őszintén nem igazán érdekelt a véleménye. A játékos lökdösését is csak vigyorogva tűröm tovább.  Meg aztán már be is van rúgva egy kicsit a yacht alkoholkészletétől, melyről egyelőre még apám se tud. Bár nem is érdekelné igazán... Neki az üzleti útjai az elsők. Mi örökös másodikak vagyunk a szemeiben. Gondolatától bosszúsabb szemekkel meredek az óceánra, majd jól meg is húzom a kezemben lévő mexikói sört.
Hiába van nyári szünet, hiába tartok bulimaratont, valami mégis hiányzik. Csak tudnám mi...
- Hová tartunk egyáltalán? - húzódik közelebb hozzám Casey, miközben az ő tekintete is az általam vizslatott berkekre téved a távolban.
- A világ legvagányabb parti szigetére, drága. Ne légy türelmetlen, nem tesz jót a ráncoknak. - pöccintem is meg az orrát, aztán felpattanok ültömből és a yacht tetején felmászok a korlátra. Sörömet a magasba lendítem és kitámasztom magamat az egyik lábammal, mielőtt még közelebbről is megismerkedhetnék a hajó márvánnyal borított belső felületein. A csapat észre is vesz és szinte egyszerre kezdik el kántálni a nevem: Zuko.
- Na milyen a hangulat srácok? Érezzétek jól magatokat, mert ez még csak a kezdet! Ja, és haver, megtennéd, hogy nem hányod össze tovább a selyempárnákat? Kösz. Szóval bulira fel! A szigetig nincs megállás! - ismét a magasba lendítem sörömet egy harcikiáltással körítve, mielőtt még visszaugranék a placcra Casey mellé.


Nem emlékszem melyik pillanatban történhetett mindez... A fejem még mindig kótyagos a rengeteg alkoholtól, de a vérbe fagyott, ijedt sikolyokat így is tisztán hallom. Az egyik korlátban kapaszkodok a most már oldalra dőlt hajón, másik kezemben Casey-t tartom, aki már félig az óceánba csúszott. A ránk szakadó eső és a dörgéssel érkező villámlások már lassan fél órája tarthatnak. A tenger pedig kegyelmet nem ismerve háborog körülöttünk. Hajónkat szinte magába nyelve löki egyik hullámról a másikba. Minden egyes becsapódáskor úgy érzem, hogy az erőm kezd elfogyni, s szinte csak hajszálokon múlik, hogy Casey-t is elnyeljék a habok. A markomban tartott lány keze lassacskán csúszni kezd, ezzel együtt pedig a korlátba sem olyan egyszerű már kapaszkodni. Kétségbeesetten kiáltok fel, miközben próbálom feljebb cibálni, de az izmaim nem engedik ezt a műveletet végrehajtani. Fogalmam sincs mitévő legyek. A világ forog körülöttem, a haverjaim sorjában zuhannak a tengerbe, némelyiküket pedig még felbukkanni sem látom a víz felszín alól. Mindez egészen addig megy, míg a magunkat életben tartó szorításom még inkább gyengülni kezd. Casey sírva kiáltozza a nevemet, de én csak oda-vissza pillantok, hol rá, hol pedig a biztonságomat biztosító korlátra. Ebben a pillanatban dőlt el, hogy az én életemet fontosabbnak tartottam az övénél... A lány keze kicsúszik sajátomból, én pedig két kézzel kapaszkodok a hajóba. De már túl késő... A yacht egy nagyobb hullám érkezésekor teljesen felborul, engem pedig sodor magával a mélységbe.


Partot érve arra eszmélek fel, hogy egy ismeretlen srác hajol fölém. Elsőre elönt a pánik, de erőm még nincs, hogy fel is pattanjak és lekeverjek neki egyet. Meg aztán nem hallott még a magánszféráról? Abba persze bele se gondolok, hogy esetleg segíteni szeretett volna, mert hát mi van, ha itt engem kirabol vagy rosszabb! Eladja a testemet!
Nagy szemekkel meredek csak fel rá, ameddig az agyam próbálja feldolgozni az eseményeket, meg azt, hogy egyáltalán miért fáj minden egyes porcikám. A homokba markolva pedig csak még több kérdés szállingózik körülöttem, mert arra egyáltalán nem emlékszem, hogy tengerparti kitérőt tettem volna. Egyáltalán mi történt velem?
- Bizonyára máskor jobban festesz, de most...igazán elférne neked egy orvos, nem gondolod? - pislog le rám. Miért érzem azt, hogyha pár perccel később ébredek fel, akkor ő már rég szájból-szájba akart volna lélegeztetni?
Nehezen ülök fel végül, a fejem hasogat szinte minden oldalról, mint akit minimum leütöttek egy péklapáttal.
- Ki vagy te? - homlokráncolva hunyorgok rá, aztán tekintetem elkalandozik a tengerpart vonalán, hogy ismerős tájakat fedezhessek fel. Legalábbis ebben bízok, ám minél messzebb kalandoznak szemeim, annál ismeretlenebb épületek terülnek elém.
- Cody Anker! - vágja rá hirtelen, ugyanakkor én nem tulajdonítok felé túl sok figyelmet, így tuti át fogunk esni még pár bemutatkozón. - Na de te ki vagy? - kérdez rögtön vissza. Ezzel már több reakciót sikerül elérnie nálam, mindenesetre most visszafordulok az irányába, hogy jól megmondhassam neki ki is vagyok én. Arcvonásaim egyre tanácstalanabb grimaszba húzódnak a kellemetlen, hosszúra nyújtott másodpercek alatt, szemeim pedig úgy merednek most fel rá, mintha egy szarvas lennék, aki most találkozott először közelebbről a fényszóróval.
- Azt...nem tudom...