Mi történt velem?
A nap szinte elvakított, amikor kiszálltam a hintóból. A barátságos szellő lágyan cirógatta az arcomat, ahogy követtem édesapámat a nővéreimet az óraszalonba. Odabent lenyűgöztek az apró szerkezetek, az órák csendes tikk-takkolásai, vagy a finom műszerek, amikkel az órás a papa zsebóráját javította meg.
A nővéreim apa sarkában loholtak, azonban én megtorpanni készültem, amikor az üzlet apró sarkában egy kisebb asztalkát véltem felfedezni. A mély barázdák arról árulkodtak, hogy igencsak megviselte az idő ezt a felületet, mégis a parányi zenedoboz szinte azonnal magával ragadt. A fény megtört a lekerekített íveken, ahogy pedig a megragadtam az apró kulcsot a ballerina hátán, forgatni kezdtem. Éreztem, ahogy a szerkezet belsejében mozogtak a fogaskerekek, aztán amikor elengedtem a parányi kulcsot megszólalt a csoda. Édes dallamot játszott, mintha csak egy csalogány dalolt volna.
- Hé! Az az enyém! – bukkant fel egy mogorva, maszatos arcú fiú, aki kiragadta a kezemből a zenedobozt.
- Francis! – rivallt rá Mr Tremaine a fiúra, amitől mindketten összerezzentünk.
- Elnézést kérek… Nem ő tehet róla… - keltem habogva a védelmére, miközben a testvéreim körénk sereglettek megcsodálni Francis zenedobozát.
- Ezt te csináltad? – súgtam oda, miután a papa mindenkit rendre intett a boltban. Francis félszegen bólintott, de az édesapja kiáltása után inkább tartózkodott attól, hogy hozzám szóljon.
- Csodálatos – mosolyogtam rá bátorítóan. A zene, amit a doboz lejátszott, megpendített valamit az én szívem húrjain is. Álmodozva tekintettem a dobozka irányába, és már Francis sem tűnt olyan mogorvának, sőt, inkább védelmezőnek hatott.
Mintha megfagyott volna körülöttünk az idő. Arra eszméltem fel, hogy az egyik nővérem belém karol.
- Gyere már! Miért alacsonyodsz le ilyen… Órásfiúkhoz? – fintorgott Francisre, erőszakosan visszaterelve engem apához, aki éppen befejezte a csevegést Mr Tremaine-nel.
Szerettem volna elmondani a nővéremnek, hogy a fiú ugyanolyan ember volt, mint mi, de attól tartottam, hogy azzal csak még inkább táptalajat adnék a gúnyolódásuknak.
Távozás előtt azonban Francis utánam szaladt, és a kezembe nyomta a zenedobozt egyfajta ajándékként, én pedig vigyáztam rá, hogy a testvéreim ne kaparinthassák meg az én kincsemet.
***
Évek teltek el a Francis-szel való első találkozásunk óta. Régen mindig találtam rá ürügyet, hogy a városba mehessek, vagy őt hívják a birtokunkra. Ahogy telt az idő, úgy szerettem meg őt. A kapcsolatunk már-már tündérmesének tűnt… A kedvéért lemondtam a nemesi titulusomról, a családom hátat fordított nekem, mert balga módon hittem az igaz szerelem hatalmában.
A házasságunk első éveiben nem mutatta semmi előjelét, hogy milyen is valójában. Kedves volt, előzékeny és nagyszerű apának tűnt.
Anastasia születése után azonban elégedetlenkedni kezdett.
- Még egy lány?! Mihez fogok kezdeni még egy lánnyal? – kelt ki magából, hiszen minden vágya volt egy fiú utód, azonban bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megadni neki. Én boldog voltam, amiért lányaink születtek.
Francis kitörései egyre gyakoribbá és kontrollálhatatlanabbá váltak. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy elcsattanjon az első pofon. A gyerekeket sosem ütötte meg, az ő szemükben mindig igyekezett nagyszerű apának tűnni, én pedig nem akartam lerombolni az apjukról alkotott képet. Akkor sem tettem így, amikor a testemen lévő horzsolásokat, zúzódásokat és sebeket több rétegnyi ruha alá rejtettem el.
Eltűrtem neki mindent, csak azért, hogy a lányaimat megvédjem tőle. Nem adtuk fel a próbálkozást, görcsösen akartam egy harmadik gyermeket – egy fiút –
Drizella és
Anastasia mellé, csakhogy Francis végre békén hagyjon.
A lányok akkoriban kevesebbet láttak, egyedül Francis tudott arról, hogy újabb babát vártam, de a lányok testvére soha nem született meg, ugyanis Francis jóvoltából leestem a lépcsőn… Utána még több verést kaptam.
Tanácstalanul és rettegésben töltöttem a mindennapjaimat. Kihez fordulhatnék? A családom kitagadott, mert hoztam egy ostoba döntést: szerelemből házasodtam. A barátaim szintén elzárkóztak tőlem, és ha bármivel is próbálkoztam volna, a lányok élete forgott kockán.
Francisnek mennie kellett. Szerettem őt, ostoba, naiv módon szerettem még akkor is, amikor mérget csöpögtettem az italába, és ténylegesen megsirattam. Azt azonban senki nem vethette a szememre, hogy nem a családom védelmében tettem.
Drizella és
Anastasia jóléte volt számomra a legfontosabb a világon.
***
Nem volt nehéz dolgom találni egy gazdag, özvegy férfit, aki a tragikus első házasságom ellenére befogadott volna engem és a lányaimat. Francis halálakor megfogadtam, hogy nem leszek többé sebezhető és egyetlen férfi sem szoríthat sarokba engem.
Hamupipőke apja jámbor lélek volt, könnyű volt az orránál fogva vezetni őt. Sose tápláltam irányába érzelmeket, kapcsolatunk kölcsönös függőségen alapult: ő nem akart egyedül maradni a lányával és szeretett volna neki egy pótanyát, nekünk pedig szükségünk volt a vagyonára.
Aztán néhány éven belül a második férjem is elhunyt, csupán a lánya maradt koloncként a nyakamon. Sokat gondolkoztam rajta, hogy mit csináljak vele, végül arra jutottam, hogy akkor veszem a legnagyobb hasznát, ha cseléddé teszem. Rendesen végezte is a dolgát, nem szájalt, főzött-mosott-takarított, mégis egy napon arra ébredtem, hogy a lány a herceg felesége lett, én pedig ott maradtam a birtokon a lányaimmal, akik problémásabbá váltak, mint valaha…
Ami pedig ezután következett, az már történelem.
***
- Lányok, lányok! Hányszor mondjam el nektek, hogy legyetek olyan kecsesek, mint Drizella! – szakítottam félbe a táncpróbát, amikor azt vettem észre, hogy a diákjaim egyáltalán nem vették komolyan az előadásra való felkészülést.
– Drágám, gyere ide, kérlek! Mutasd meg hogyan kell mindezt helyesen csinálni!Magamhoz intem
Drizellát, hogy okítsa a többi lányt, ugyanis, ha ilyen tempóban haladtunk, akkor nem fognak felkészülni a bálra. Ha pedig egy kis hiba is csúszik az előadásba, akkor mindegyiket le fogom nyakazni.
Anastasia felé pillantok, aki éppen bemelegít. Eszembe jut, hogy mostanában ő sem remekelt a próbákon, így szerettem volna megbizonyosodni róla, hogy a hétvégi előadáson nem fog egyetlen rossz lépést sem tenni.
Tudtam, hogy
Drizellára bízhatom a tanítványokat, hiszen mindig is szeretett intézkedni – ezt a tulajdonságát tőlem örökölte, még ha nem is akarta elismerni -, a húga viszont sokkal keményebb dió volt. Több türelemre és némivel több szigorra is volt szükségem ahhoz, hogy ne csússzon szét.
-
Anastasia! Gyere az irodámba, beszélgessünk egy kicsit – karoltam bele a fiatalabb lányomba, hogy az emeleten lévő igazgatói iroda irányába vezettem. Elvégre nem csak az előadásról akartam vele beszélni, hanem a lakásról is, ahonnan elküldtem
Hamupipőkét.
- Lucifer! Menj az útból! - rivalltam rá az iroda ajtaja előtt fekvő kandúrra, aki a valódi
Luciferem nyomába sem érhetett, csupán vigaszom, támaszom volt ezekben a nehéz időkben.
Apropó,
Lucifer után eszembe jutott
Hamupipőke… Volt nálam valamije, amit biztosan szeretett volna visszakapni.
Képességem
✦ Alapvetően Fekete mágiával rendelkezel, amit igencsak büszkén használsz. Azonban a mesék világában birtokoltál egy különleges eszközt. A Tündérkeresztanya varázspálcája a Te birtokodban volt és láss csodát: fekete szívvel képes voltál fehér mágiát alkalmazni. Ez a képesség jelenleg is a tiéd, csupán az eszköz az, ami elveszett.
✦ Képes vagy negatív irányba manipulálni észrevétlen módon mások kedvét. Lehet, valaki addig a legboldogabb ember volt a világon, de te eléred, hogy az ellenkezőjét érezze.