My Past

New York egyik felhőkarcolójának legfelsőbb emeletére érkezek meg társaimmal. A lift még üzemeltetve van a maga meghitt szokásos dallamaival, viszont amint a penthouse-ba érünk láthatóvá válnak a dulakodás jelei: törött vázák, leszakított függönyök és vérfoltok. A helyszínelők már rég ideértek és a kommandós egység is helikopterből tartja figyelemmel a helyzetet.
- Kamski, menjen a tetőre és ne engedje, hogy a túsznak bármi baja essen. - adom ki a parancsot, amikor a nappaliba lépve már láthatjuk is az üvegajtók mögött történő eseményeket. Egy kislány áll a párkány szélén a tetőtéri medencén túl, mögötte egy izgága, szikár alak magasodik. Már innen is látszik, hogy a férfi nincs magánál. Kezében remeg a pisztoly, arca pedig elveszettnek, zavarodottnak tűnik.
- Igen is! - bólint rá a társam, s ameddig ő lassan hozzászegődik a fegyveres katonákhoz, addig én jobban felmérem a terepet. A nappali dohányzóasztala körül sörösüvegek és kokainos zacskók hevernek üresen. A kupleráj közepén felfedezem a férfi Bank of America logóval ellátott névtábláját, a szőnyegbe akadva, melyen ott szerepel a neve is: Peter Kozlowski. Minden egyes tárgy körül írja a lehetséges okokat, melyek idáig vezettek. A drogok és üvegek mellett viszont az összetört családi fotó markol a szívembe leginkább. Arcom eltorzul a látványtól. A vidám, mosolygós kislány rajta egyértelműen az üzletembernek kinéző férfi lánya, akire most szinte rá sem lehet ismerni. Ahogy felegyenesedek a földről, kezembe veszem a fotót, majd a zsebembe dugva indulok el Kamskiék csapatához. Már az ajtó előtt hallom, ahogy a férfi odakint azt üvöltözi, hogy ne menjenek közelebb, ha pedig ezt megteszik, akkor leveti magát a mélybe a lányával együtt. Mindeközben a gyermek zokogva könyörög karjaiban a kegyelemért...
A mesterlövészek a szomszédos épületek tetőjén állnak készenlétben, az alattunk végignyúló utcát pedig már elkerítették a civilek biztonsága érdekében. Kabátomat félresöpröm övtájamról, aztán kis hezitálás után végül úgy döntök nem rántom még elő fegyveremet. Valamiért a férfiban önmagamat látom. Egy apát. Egy kétségbeesett apát, aki egyedül maradt. Azóta a nap óta, hogy Lorie elhagyott, teljesen elveszve érzem magamat. Az alkohol tompítja a bennem lévő szomorúságot és dühöt, amit érzek a lányomtól való elszakadás miatt.
- Mr. Kozlowski, a nevem Kenneth! - kiáltom a férfi irányába. A helikopter zaja eltompít minden más hangot, így ha meg akarom vele értetni magam, akkor a lehető legartikuláltabban és leghangosabban kell társalognom vele.
- Honnan tudja a nevemet?! - agresszívabb mozdulatot tesz, mialatt könnyekbe lábadt szemeivel észrevesz engem is a tömegben.
- Sok mindent tudok magáról. Azért jöttem, hogy kimentsem ebből. Én is egy apa vagyok, akárcsak maga. Tudom, hogy mérges, de bíznia kell bennem, hogy segíthessek.- a szavak közben lassú léptekkel közelítem meg a férfit a csapdába esett lányával együtt.
- Nincs szükségem a segítségére! Senki sem tud rajtam segíteni! Egyedül maradtunk, hát akkor együtt is haljunk meg! - veti vissza idegesen. - Csak annyit akarok, hogy mindennek végre vége legyen!
Tovább közeledek feléjük, de ő most már rám szegezi a fegyvert és fenyegetőn int vele egyet. Mégis látom, hogy nem akarja ezt... A keze remeg, a szemei a rémülettől csillanak meg a helikopter és a város fényeiben. Ő csak el van veszve... Akárcsak én.
- Van fegyver magánál?
- Igen, van egy pisztolyom.
- Dobja el. Semmi hirtelen mozdulat, vagy lelövöm!- engedelmeskedek neki a biztonságuk érdekében, így kioldom a pisztolyövből, majd elhajítom magamtól a lehető legnyugodtabb mozdulatokkal.
- Tudom, hogy nem akar leugrani, Mr. Kozlowski. Ha akart volna, már rég megtette volna. Adja ide a fegyvert és minden rendben lesz. - nyújtom ki felé kezemet. A köztünk lévő távolság egyre inkább csökken, de ő nem hallgat rám. Zavartan kap a fejéhez pisztolyával a kezében. Ajkai résnyire tárulnak, miközben lánya görcsösen kapaszkodik apja karjába. Megrázza a fejét az ég felé fordulva, tekintetéből könnyek áradnak és hullanak a zakójára gyöngyökként.
- Az egész életemet úgy éltem le, hogy mások parancsait követtem... Most az egyszer én akarok dönteni a saját sorsomról. - néz vissza rám egy olyan arccal, melyet még nem láttam tőle a ma este. Komor, szinte már sötét szemeiből látom kiveszni azt a cseppnyi érzést is, melyet eddig még benne tartottam. Ő pedig a következő pillanatban kinyújtja fegyveres karját, s lehunyva szemeit súgja a lányának, mielőtt hátra dől a mélységbe. - Szeretlek...kicsim...

...

Olykor elgondolkozok azon, hogy más lépésekkel vajon meg tudtam volna akadályozni a tragédiát? Ha más szavakkal közelítem meg Kozlowski-t... Ha megmutatom neki a családi fényképet...Ha racionálisabb vagyok... Vagy együttérzőbb... De azon az éjszakán nem csak őket vesztettem el... Hanem a házasságom is véglegesen a szemétbe került.

My Present

Mérhetetlen kupleráj vesz körbe az apartmanom nappalijában lévő kanapén. Pizzásdobozok, sörösüvegek és még egy kisebb tasak matricákkal tele, amik nem épp gyerekeknek lettek kitalálva. Az LSD nem a fiatalok kezébe való, de talán még az én kezembe sem igazán. Ahogy lassan kinyitom szemeimet a besütő naptól megvakulva, már kezdem megbánni, hogy az az egy matrica tegnap este a nyelvem alá került.
Eszeveszettül fáj a fejem és borasztóan hasogat, mintha legalább Felix kalapálná Rontó Ralphból csak épp nem javítja meg azt. Már kezdem megszokni, hogy amióta Fata Morganaba kerültem egy elcseszett ittas autóút után mást sem látok, csak mesehősöket. Egyelőre még a drogoknak és a piának tudom be, na meg a kevés alvásnak, mely szeret játszadozni a fejemmel. Loriék hiánya borzasztóan marja a szívemet, ám azok az átitatott matricák, porok és folyadékok eddig képesek voltak eltompítani ezeket az érzéseket. Túl tudom élni ezt az időszakot. De nem józanul.
Rettentően csalódott vagyok magammal szemben és tudom, ha a lányom így meglátna teljesen elfordulna tőlem. Nem láthat így. Nem tudhatja min megyek keresztül. A bíróság pedig gondoskodott arról, hogy a láthatásom se legyen több pár napnál egy évben... Csak tudnám hol rontottuk el...

My Future

Csapatom tagjai most már ex-haverokként kerülnek be a telefonlistámba. Egyikükre sem számíthatok. Elfordultak tőlem már régen, hiába reméltem, hogy a közös bevetések és jól eltöltött pillanatok számíthatnak még valamit a barátságunk tekintetében. Ők lemondtak rólam... Már azelőtt, hogy bajba kerültem...
Yucatan-ba tervezem a költözést. Egy ősi helyre, ahol újra kezdhetem az életem. Hisz' mindenki Mexikóba menekül, amikor ilyen céljai vannak manapság, akkor én miért ne tehetném ugyanezt? Átutaztam a világot, kikötöttem Fata Morganaban, de tényleg új otthonomnak hívhatom majd ezt a mesevilágot? Az is lehet, hogy mindez csak egy álom. Egy délibáb. Talán a halálom utáni utolsó pillanatok, melyeknél még az agyam ébren van. Lehet én is levetettem már magam a mélybe Kozlowskival... Ám a nagy tervezés közben jön Ő. A 101 kiskutya réme... Szörnyella de Frász... Az én végső menedékem. A nő, aki alakot vált. Aki kettős életet él. S aki ellopja a szívemet...