…selejt, nyomoronc, zabigyerek, csöves és ezeknek számtalan jelzőit megkaptam már az életem során. Nem mintha annyira marha sok évet megéltem volna és én lennék a bölcs öreg, messziről sem. Csak egyszerűen záporozott rám minden szar, amit eltudtok képzelni. Ennek pedig mi lett az eredménye? Verekedés. Betört orrok, megrovások és olyan hamar kitettek az otthonból, ahogy lehetett.
Egyre inkább gyűlt és gyűlt bennem a harag, szeretethiány, feszültség bármely formája. Amit nem máson kezdtem el levezetni mint Kovu-n. Irigy voltam, igazságtalannak éreztem, hogy míg én szenvedek szülők nélkül, hol motelben, hol a híd alatt aludva ő neki ott a szerető családja, aranykanál a szájában. Idegesítő volt, marhára irritáló. Ő a kis közkedvelt aranyfi, akit mindenki szeret. Példának okáért ott van Kiara is, csak féltem a lányt pont ezért próbálom figyelmeztetni. Nem minden arany, ami fénylik. Én már csak tudom, velem sem volt az árvaház mellett kedves az élet. Olykor a saját bajtársaim is képesek voltak megforgatni hátamban a kést.

Kiraboltak, pont akkor volt az első éjszakám a híd alatt. Elég keservesen sikerült pedig megkeresni az akkori pénzt. Erre mit tettek? Kifigyelték mikor lehet legelőször olajra lépni az összes pénzzel. Abban a hónapban csak az iskolában ettem, ruhát mosni is csak igen érdekesen tudtam. Persze úgy, hogy más ne vegye észre.
Eleinte nem is igazán érdekelt, hogy kik a szüleim, ha ilyen hamar ellöktek maguktól, miért érdekeljen? Próbáltam megélni, ételhez jutni, na meg munkához. Anélkül nehezen tud bárki is érvényesülni. A híd alatt töltött egy hónap alatt furcsa emlékek kergettek, amik nem a sajátjaim, olykor pedig egy idióta arcú oroszlán alak nézett vissza rám. Különböző felületeken, víz, tükör, kirakat… bármi. Eleinte lehet nevetséges, de nem is foglalkoztam vele majd egyre erősödtek az érzelmek, az ismeretlen emlékek. Olyan emlékképek szökkentek fejembe, ami minimum az elmeháborodás felé sodorhat.

Ekkor fordultam még inkább a művészetek felé, talán azért, hogy kifejezzem önmagamat. Emellett fényképezni is nagyon szeretek, elkapni egy-egy boldogabb pillanatot. Megörökíteni egy szép tájat, különleges látványosságot, bármit. Ilyenkor érzem egyedül jelenleg, hogy nem kötnek a láncok, nem vagyok semmihez sem hozzákötve. Ezt a szenvedélyemet pedig direkt és tudatosan nem osztom meg senkivel sem.
Igaz, ami igaz, olykor ezt a szenvedélyemet is nehezen tudom űzni, ha esetleg büntető szobára pakolnak az iskolában. A kis nyikhajokat bármikor szívesen nyakon verem, akik számára vicces az árvaság fogalma. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy Kovu-val még nem verekedtem össze az iskolán kívül. Pont elég az iskola területén elviselnem, hiszen egy az ismeretségi és nyomokban a baráti kör is. Igaz ennek árán olykor a nagyvilágban is vele kell szívnom egy levegőt.
Azt hinnétek nincsenek barátaim? Pedig vannak, azért ennyire nem vagyok befelé forduló. Ám elhatároztam, hogy anyámat legalább valahogy megkeresem. Mióta kísértenek az emlékek Zira-ról egyre inkább nyomaszt, éjszakánként pont emiatt alszom keveset sokszor, hogy… ne emlékezzek. Az emlékek fájnak. Az űr ami bennem van még inkább fáj. Csak szeretnék boldog lenni, családban élni és nem azon aggódni vajon holnap nem e a szabad ég alatt alszom-e?! Mit fogok enni? Mikor lesz vajon tiszta ruhám? Egyáltalán… mikor fogom azt érezni, hogy biztonságos az életem?

Szerintem ezek olyan kérdések, amikre fontos lenne megkapni a válaszokat. Ezeket pedig még mai napig is keresem. Addig pedig maradnak a verekedések, hidak, motelek és az alkalmi munkák. Valamint a fura emlékek Zira-ról, Zordon-ról, Simba-ról, Kovu-ról,Vitani-ról és a többiekről.



✦ Fel tudom venni a mesebeli, oroszlán alakom.
✦ Hangommal, helyesbítve az üvöltésemmel képes vagyok üveget repeszteni/robbantani.