I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
A stílusa a legkevésbé sem tetszett, érződött viszont, hogy nem is rám irányul jelenleg a rosszkedve, hanem valami más nyomja a lelkét. Ha jobban belegondolok, láttam valami furcsa posztot, amiben ő is benne volt. Valami… Pletykacica oldalon. Feldobta az internet, nem tehetek róla! Amúgy nem követtem ilyen értelemben a netet. A megjelenéseinket igen, a rólunk, azaz rólam szóló híreket annál inkább és a modellekről szóló véleményeket, kommenteket is előszeretettel olvastam. De ennél messzebb nem terjedt ki az érdekeltségem. - Ezt a stílust most elnéznem neked – Közöltem, mert most tényleg más miatt hívtam vissza. A vörös ruha, ezzel a tollas dizájnnal valahogy úgy éreztem, passzolna hozzá. Pedig Isten lássa lelkem (sosem voltam vallásos!), nem akartam neki ruhát készíteni. Annyira azért nem voltam vele elégedett. Nos tehát. - Charlotte drágám – Sosem mondtam neki hasonlót még, biztos voltam benne, hogy nem tudja majd hová tenni. Hátrébb léptem tőle, és elégedetten tettem csípőre a jobb kezemet, míg balommal végigmutattam rajta. – Eljött a nap, hogy kijelentsem, te leszel az egyik új csodaruhámnak a modellje! – Figyeltem az arcát, hisz látni akartam a reakcióját. – Ettől persze még nem kell elszállnod magadtól, egész egyszerűen úgy érzem, a ruha, ami hamarosan kikerül a kezeim közül, jól állna rajtad. A te arcod és az a ruha sok pénzt fog nekünk hozni – Visszaléptem az asztalhoz, majd felkaptam a rajzot és a lányhoz fordultam vele. A színek ugyan még fakóak voltak rajta, de a lényeg látszott. Egy vöröses tollas csoda. – Mit gondolsz? Elvállalod? – Kérdésemmel arra utaltam, hogy bármennyire is fájt, ezért plusz juttatásban is kellett őt részesítenem. Ingyen nem kértem semmit. Annyira azért még én sem voltam gonosz, bármennyire is tűntem annak. – Persze, ha nem akarod, megkérem Venust. De rajta nem állna olyan jól, mint rajtad – Vállat vontam lemondóan, majd újra elmosolyodtam. Nem mondhatott nemet nekem.
But I go right to the front 'cause I dress this well
Nem szórt rá senki csillámport
Chantelle Ebony Devlin
Gazember
Mesehõs :
101 dalmatians Cruella de Vil
Egyszer volt, hol nem volt... :
She's born to be bad
So run for the hills
The fear on your face
It gives me a thrill Just call me Cruella de Vil
Ennyi ember hisz bennem :
8
Titulus :
MS. DEVLIN
A másik felem :
valami szöveg helye Kenneth Carter
Akinek az arcát viselem :
EMMA STONE
Itt lelsz rám ✦ Fata Morgana :
STORMREACH
✦ ✦ ✦ :
Call me crazy, call me insane
But you're stuck in the past
And I'm ahead of the game
the devil has much better taste
Embrace the darkness and be reborn
A tükör mögött :
Sweet Panda Eliffe
2023-12-03, 02:45
to: Chantelle
Please, bore someone else with your questions.
Komolyan elgondolkoztam azon, hogy ma be sem jövök dolgozni. Pocsékul vagyok, a pocséknál is pocsékabbul, ha egyáltalán létezik ez az opció. Mióta az a Pletykacica – még hogy cica! inkább hiéna – kirakta azt a cikket, csak árnyéka vagyok önmagamnak. Az emlékeim egy ideje már visszatértek és viszonylag jól kezeltem őket, hiszen akkora gyökeres változás nem történt az életemben – csak Tiát hiányolom nagyon –, de így is megrázó volt. Aztán jött az a poszt, amin először csak nevettem, de minél többet kattogtam rajta, annál nyilvánvalóbb lett, hogy igaz. Ha nem is az egész, ha csak a fele... már akkor is borzalmas az egész ügy. Beszélnem kellett volna apámmal, letisztázni a dolgokat és Justint is kérdőre kellett volna vonnom, ám képtelen voltam rászánni magam. Az igazság... fogalmam sincs, akarom-e tudni, hogy mi az igazság. Egy kissé szét vagyok esve, Jane látta is rajtam és próbált lelket önteni belém, de a vége egy negyed órás pityergés lett a mosdóban, amire nem vagyok büszke. Teljesen kiestem a ritmusból, elfelejtettem teát vinni Chantelle-nek (megint) és úgy összességében elmondható, hogy egy zombiban is több élet van, mint ma bennem. Épp nekifognék a teának abban bízva, hogy a főnököm nem veszi észre a csúszást, mert annyira el van merülve a munkában, mikor meghallom a nevemet éppen tőle. Kétlem, hogy a tanácsomat akarná kikérni, így csakis a teáért vehette a fáradtságot, hogy megszólítson éppen engem, akit még mindig semmire sem tart. Átfut az agyamon, hogy gyorsan megcsinálom a teát és csak aztán megyek be, de nem merem megvárakoztatni és így kettő helyett csak egyszer csesz majd le. Hurrá. Becsoszogok hozzá, de tényleg nagyon benne lehet a munkában, mert nem veszi rögtön a fejemet. – Bocsánat... – suttogom, de a sok inger, ami napok óta kínoz egyszerre és kíméletlenül rántja össze az idegeimet. – Hónapok óta dolgozom neked, tudom, hogy hogy iszod a teát – bukik ki belőlem egy kissé türelmetlenül. Elindulok, de aztán rám szól, hogy maradjak, így megtorpanok és a legrosszabbtól tartva fordulok felé ismét. Még a nyakamat is behúzom. Ki vagyok rúgva? Nem úgy néz ki a dolog, amit csinál az szokatlan és először nem is tudom hova tenni, de ismerem én ezt az arcot, ahogy ezeket a mozdulatokat is. – Igen? – elfeledkezem minden bajomról és egészen lázba jövök attól, ami történik. – Mit segíthetek? Kérlek, kérlek, mondd, hogy nem tollakat kell hoznom, mert abba belehalok!
A bennem élő Szörnyella egyre inkább meg akart mutatkozni. Mindez leginkább a külsőmben mutatkozott meg olykor, pont, mint most: a hajam felvette az eredeti hajszínét. Feketében és fehérben pompázott, felemásan. Így még nem láttak a dolgozóim. Nem tudtam, milyen reakciókra számíthatok majd, de annyira nem is érdekelt. Egy pillanat alatt vissza tudtam volna váltani a vörösre, de most nem vágytam rá. Olyan volt, mintha ihletet nyerhettem volna abból, hogy másképp nézek ki; hogy önmagam vagyok egy kicsit. De mégsem akartam az a gonosz, ellehetetlenített és elítélt nőszemély lenni, mint akinek tartottak. Meg kellett találnom azt az egyensúlyt, ami még jó lehetett itt. Az alkotásba temetkeztem. Legutóbb bevásároltam jól Anita boltjában és bár hazafelé csúfosan eltaknyoltam, nem beszélve arról az idegenről, aki felismert – az ég szerelmére, még most sem értem, hogyan láthatta meg a valódi alakomat! Tehát, ott tartottam, hogy bevásároltam mindent és most úgy voltam vele, be kell fejeznem a tervet. Az utolsó simításokat végeztem rajta, kontúroztam, kihangsúlyozva bizonyos részeket. Láttam magam előtt a ruhát. Elképzeltem magamon. Nyúltam volna a teás bögrémért, de hűlt helyét találtam. Felemeltem a fejem és úgy néztem oda, majd körbe. Sehol… a bögrém. - Camille! – A félig nyitott ajtó felé pillantottam el, miközben a lányért szóltam. - Camille! Gyere kérlek! – Hogy kedveltem-e ezt a lányt? A kitartását igen. De a hercegnői stílusát a legkevésbé sem. Erősen gondolkodtam azon, ki lehetett ő a másik oldalon, de még nem jöttem rá. Már ha egyáltalán onnan való, hisz kiindulva Kennethből… közel sem voltam már biztos abban, mindannyian odaátról származunk. Ha a lány végre bedugta a fejét hozzám, egyből megszólaltam. - A teámat elfelejtetted. Három cukorral kérem, kevés citromlével – Magyaráztam, de tudhatta, nem először csinált a számomra teát. Aztán visszatemetkeztem volna a rajzba, de ekkor újabb ötletem támadt. Ritkán volt olyan, hogy egy-egy alkalmazottamra akartam szabni valamit, de ez a vöröses, tollas dizájn, amit elképzeltem, egészen passzolt volna a szőkeséghez. – Várj, gyere vissza – Szóltam utána, ha elindult a teám miatt. Magamhoz intettem, majd felálltam és körbejártam őt, megtapogattam itt-ott, hümmögtem, agyaltam. Egyelőre nem is tettem mást, csak gondolkodtam. Végül igazítottam a szemüvegemen, amit többnyire akkor vettem fel, ha alkottam – és megálltam tőle pár méterre.