I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Lady Tremaine komótos lassúsággal vegyített kíméletlen örömmel cserkészte be az áldozatait. Kegyetlenségét még jobban tetézte, ha mostohalányával, Hamupipőkével szúrhatott ki. Sosem kedvelte az egerekkel beszélgető, naiv leányt, mégsem küldte el megboldogult férje halála után, hiszen úgy vélte, hogy a lánynak vasmarokra volt szüksége, hogy egy igazi, szófogadó hölgy váljék belőle. Mindez azonban a múlt homályába veszett, mégsem jelentette azt, hogy a letartóztatott fiatal nő ne emlékeztette volna az egykori lánykára, aki sosem engedelmeskedett neki. Még a kisugárzásától is hányingere támadt, azonban Lady Tremaine most igazán nyeregben érezte magát. - Mégis mit adjak vissza, gyermek? – nevetett fel vidáman, ahogyan széttárta a karjait a kettejüket elválasztó plasztiküveg előtt. Mégis milyen alapon gondolta azt ez a csitri, hogy vádaskodhat felette? - Valóban nem hiányzik semmi, mert a lányom időben rád talált, így esélyed sem volt alaposabban felforgatni a helyet – replikázott azonnal, amikor Hamupipőke kijelentette, hogy nem vitt el magával semmit. Ha Lady Tremaine tudta volna, hogy a mostohalánya mi után kutatott oly’ serényen, kacagva vágta volna a nő arcába, hogy valóban nem tudja ellopni azt, amely ott sem volt. A nő nem volt olyan ostoba, hogy az ügyetlen és meggondolatlan lányaira bízza az üvegcipellőt. - Miféle üvegcipőről beszélsz? Nem tudom miféle újdonsült divathóbortnak köszönhető, hogy üvegből készített cipőkben járnak az embereknek, de el kell keserítenem téged drágám: nem hasonlít az ízlésünk – felelte rezzenéstelen arccal, miközben a plasztiküvegre fektette a tenyerét és előrébb hajolt. Szóval, valóban ő volt Hamupipőke és visszanyerte az emlékeit. Vajon nála rejlett a pálcája? Nem, az nem lehetett, hiszen akkor már rég visszavarázsolta volna magának a hőn szeretett cipőjét. - Drága gyermekem, mélységesen megérint a tény, hogy neked elment az eszed – érintette meg ezúttal a saját mellkasát Lady Tremaine, mintha teljességgel lesújtaná a tény, hogy az egykori bérlője megbolondult. - Úgy érzem, kedvesem, számodra nem börtön dukál, hanem elmegyógyintézet. Mégis miért viselkedsz úgy, mintha meséből léptünk volna ki? – ráncolta össze a homlokát, majd ellépett az üvegtől. A teremben nem sokat tartózkodtak, Lady Tremaine-t pedig hiába csábította az ajánlat, mégsem engedett a kísértésnek. - Nem tudom visszaadni azt, ami nincs nálam, gyermek. Azonban megígérhetem, hogy a tárgyalás során enyhítő körülményként felhozom a zaklatott elmeállapotodat és indítványozok egy orvosi vizsgálatot, hogy minél hamarabb megkezdjék a mentális rehabilitációdat. – Ahogy ellépett az üvegtől mintha ismét magára öltötte volna a gondoskodó, anyai álarcot, amellyel mindenki mást képest volt megvezetni, csak Hamupipőkét nem. Szerencsére, ebben az esetben nem fenyegette az a veszély, hogy Hamupipőke bárkit is meg tudna győzni Lady Tremaine állításainak az ellenkezőjéről.
- Look out! Back of you! - What? Oh! Oh, no! No, please. Oh, you can't. You just can't. Let me out! You must let me out! You can't keep me in here.
- Ne! Kérem, ne tegyék ezt! Senkinek sem ártottam, nem loptam el semmit! Esküszöm! Kérem... - könyörögtem a rendőrnek, aki rámzárta a fogda rácsának ajtaját. Hiábavalónak bizonyult. A hangom egyre erőtlenebbé, egyre elkeseredettebbé vált. Szükségem van a fél pár üvegcipőre, anélkül minden próbálkozásom meddőnek bizonyul, mintha az volna a kulcs ahhoz, hogy felnyissam a körülöttem élők szemét arról, kik is ők valójában, vagy megmutassam nekik, hogy én ki vagyok. A mindent igazoló topánt pedig sehol sem lelem, mintha a föld nyelte volna el. Egy ennyire szokatlan holmi miként lehet tű a szénakazalban? És eközben egész lényemmel érzem, hogy itt kell legyen, ebben a világban is jelen kell lennie, a kérdés csak az, hogy hol. Minden porcikám azt harsogja, hogy nem veszek észre valami nyilvánvalót, de micsodát? A cipősarkak koppanásának elegánsan lassú egymásutánja szakította félbe a gondolatmenetet. A ritmus alapján szemernyi kétségem sincs afelől kihez tartoznak. A léptek egyre hangosodó ütemére felegyenesedek és megemelem az államat. Felkészülök az elkövetkező percekre, amelyekben összeszorított fogakkal, ám meghunyázszkodás nélkül fogok tűrni minden korholást, negédes mosolyt és áttetsző praktikát. Így hát némán, rezzenéstelen arccal hallgatom őt, a nőt, aki oly gyorsan jelent meg a botlásom felett körözve, mint ahogy a keselyű csap le végsőkig kimerült áldozatára. Hallgattam a hamis és álszent fogadkozásait tettetett jószándékról és anyai aggodalomról... Régen nem kérdőjeleztem meg, hogy így érez, hinni akartam benne, hogy mindenki igaz és őszinte körülöttem, csakhogy amint senki nem látja őt, megvillantja valódi arcát. - Adja vissza - rá sem nézek Véronique Sinclairre. Úgy buknak fel belőlem a szavak, akár a mélyből útjára engedett buborékok amikor vízfelszínre érnek. - Semmit nem vettem el, ami nem az enyém. A lakásból nem hiányzik semmi - vallom meg a száraz igazságot. - Viszont magánál van valami, ami az enyém. Nem tudom, hogy kaparintotta meg, de vissza kell adja... Adja vissza az üvegcipőt - nézek farkasszemet Lady Sin... vagyis inkább Lady Tremaine-nel, a mostohámmal. - Ne tegyen úgy, mintha nem tudná miről beszélek, hiszen bizonyára nagyon jól tudja, talán sokkal régebb óta is, mint én magam. Kérjen cserébe akármit, bármit megteszek: a cselédje leszek, ahogy régen, vagy messze elkerülöm, ha úgy kívánja, magát és a lányait is, egy zokszó nélkül tűrök bármilyen megaláztatást, de kérem... esdekelve kérem, adja vissza - gyűlnek az első könnycseppek a szemem sarkában.
Lady Tremaine évek óta talán most először érzett büszkeséget, amikor elsőszülött lánya ráhívta a rendőröket a kis betörő cafkára, amit szívből megvetett. Mindig figyelmeztette Hamupipőkét arra, hogy csak ideiglenes szállásolta őt el, és hordja el az összes holmiját a lakásból bizonyos időn belül. Sok mindenre számított volna a fiatal nőtől, de arra nem, hogy betöréssel próbálkozzon. - Szép munka, Drizella. Büszke vagyok rád – dicsérte a lányát telefonon keresztül, miközben úton volt a rendőrségre. – És szólj Anasztáziának, hogy etesse meg a macskákat! Az utcára érve taxit fogott, a lelkesedése pedig még a taxisofőrre is a frászt hozta. Aki ismerte Lady Tremaine-t, tudta jól, hogy ez a nő csak akkor volt igazán boldog, ha más kárán szórakozhatott. Most pedig a törvény is őket igazolta, Hamupipőkének felelnie kellett a tetteinek. Mikor a taxi lefékezett a rendőrség épülete előtt, úgy rejtette el örömét, mintha soha nem is létezett volna. Komor, már-már aggódó arccal vonult fel a lépcsősoron, jelentkezett be a recepciónál, és követte az egyik rendőrt a Hamupipőkével való találkozójára. A szembesítésre felszegett fejjel, méltóságteljes mozdulatokkal vonult be, s amint magukra hagyták őket, negédes mosoly kúszott az ajkai. - Nocsak, drágám, hát mibe keveredtél? Mondtam neked, hogy vigyél el mindent a lakásomról, mégis mi ütött beléd, hogy ezt tetted? Ha ott felejtettél valamit, elég lett volna, ha szólsz nekem, vagy a lányoknak és odaadtuk volna. No de egy betörés! Hallatlan! – csóválta a fejét anyai dorgálással a hangjában. Úgy sejtette, hogy akár kamerán keresztül, akár kívülről, de figyelték őket, így odafigyelt az arcmimikájára. Komótos léptekkel közelítette meg az elválasztó felet, és amikor az arca takarásba került, akkor mutatta ki igazán a foga fehérét. - Elárulod, hogy mit kotnyeleskedtél a lakásomon? Ha intézzem el neked, hogy pár évig egy kellemes cellában csücsülj? – szegezte neki a kérdéseit, hiszen maga sem tudta, hogy Hamupipőke miért volt olyan kétségbeesett, amiért betörésre adná a fejét.
Legutóbbi képek
Lady Tremaine komótos lassúsággal vegyített kíméletlen örömmel cserkészte be az áldozatait. Kegyetlenségét még jobban tetézte, ha mostohalányával, Hamupipőkével szúrhatott ki. Sosem kedvelte az egerekkel beszélgető, naiv leányt, mégsem küldte el megboldogult férje halála után, hiszen úgy vélte, hogy a lánynak vasmarokra volt szüksége, hogy egy igazi, szófogadó hölgy váljék belőle.
- 
