Jack Frost & Pitch Black

Your dreams are getting darker and darker

Az önelégültség minden formája megjelent az arcomon, amikor Jack megtántorodott. Nem számított volna rám? Milyen pech, hogy előszeretettel alábecsült a többi Őrzővel egyetemben. Sok idő eltelt az utolsó találkozásunk óta, és el kellett ismernie, én voltam nyeregben.
- Gyerünk, Jack, ne legyél ilyen ellenszenves. Tudom, hogy nélkülem sokkal sivárabb volt az életed – élcelődtem vele. Talán Jack az Őrző lét közben valóban elfelejtett szórakozni. Eljött az idő, hogy ráébresszem a hideg valóságra.
- Kétségbeesettnek tűnök? – pillantottam rá magabiztos mosollyal, miközben az ujjaim közötti fekete homokkal játszadoztam. Kénytelen voltam elismerni: a múltban a saját félelmeimnek túlságosan teret engedtem. De az a múlt volt, most pedig a jelenben éltünk. – Ó, azóta ráébredtünk mindannyian, hogy milyen remek szövetségesek lehetünk. Úgy vélem, Jack, továbbra is megpróbálod lekicsinyíteni a képességeimet.
Szomorúan lebiggyesztett ajkakkal csóváltam a fejemet. Jack Frost valóban ennyire magabiztossá vált volna? Dehogy! Idáig bűzlött a félelemtől, amivel csak az én erőmet táplálta.
- Beletelt egy kis időbe, hogy végre ráébredj! – A nevetésem visszahangot vert a távoli hegyek között. Jack, Jack, pontosan olyan naiv maradtál, mint egy védtelen gyermek.
- Számít az? Pontosan elég régóta figyellek, hogy tisztában legyek dolgokkal, amikre érdemes időt szánni – vigyorogva zártam össze az ujjaimat, miközben figyeltem, ahogy az apró porszemek a hóra hullottak. Szurokfekete és jég. Még egy kicsit fájt a szívem, amiért Jack nem volt hajlandó belátni, hogy együtt sokkal többre vihettük volna. Nem bántam, ha a szép szavak nem akartak használni, jobban szerettem megtörni a lelkeket.
- Most sértegetni próbálsz, Jack Frost? Sértéseid úgy peregnek le rólam, mint a fagyott hópelyheid – eresztettem le a karjaimat egy pillanatra, nevetve, hogy a csipkelődő szavai nálam nem találtak célba. Lehet, hogy a Nyúlnak meg tudta érinteni a lelkét, vagy North-ot sírva tudná fakasztani, de én magam voltam a félelem. Az én koromsötét lelkemet nem tudta megérinteni.
- És mondd, Frost, neked hogy tetszenek a saját rémálmaid? Vagy mutassam be neked az enyémeket, ha már ilyen kedvesen emlegeted őket? – Mosolyom hamar vidámból fenyegetővé váltott, ahogy kimutattam neki a fogam fehérét. Nagyon szívesen megismertettem a legrémisztőbb rémálmokkal. Nem létezett olyan dolog a világon, amely visszatartott volna attól, hogy őt is egy kicsit meggyötörjem.
- Gondoltam, adok neked egy lehetőséget, hogy az életben egyszer jól dönts, mielőtt még beköszönt egy újkor. Ne aggódj, ha te nem vagy rá vevő, találok mást, akinek hasonlóak a képességei, mint neked – céloztam finoman álmai nőjére, aki igencsak szemrevaló teremtés volt. Micsoda gyönyör lett volna az ő szívét szuroksötétté változtatni!
- Azt mondod? Végül is, melyik gyerek hallgat rád az ostoba iskolában, ahol dolgozol? – pillantottam rá kétkedve, hiszen valljuk be, a tinédzserek nehezen kezelhetőek voltak, arról nem is beszélve, hogy sokan közülük nehezen fogadta el felnőtt segítségét. Hiszen papíron felnőttnek számítottál, nem igaz, Jack?
Magamban remekül szórakoztam azon, hogy régi cimborám saját érzelmei miként manipulálták a környezetet. Gyerünk, Jack, hozz ránk még nagyobb fagyot! Én csak örültem volna neki, ezt te is tudod. Kacagva álltam hátrébb és engedtem útjára az árnyékokat, akik oly’ közel álltak Jack szívéhez. Vajon milyen érzés volt őket így látni?
- Sajnálom, Jack, de ha nem állsz az oldalamra, akkor megtöröm mindannyiukat. Egytől-egyig. Fogtündértől kezdve Jamie-n és Sophie-n át a szépséges barátnődig, mindenkit. Ha nem hozod el velem a hideg szuroksötétet, akkor megtalálom azt a hölgyet, aki szintén remekül bánik a faggyal. – Az ajkaim nem mozogtak, azonban a hangom mégis betöltötte a kettőnk közötti teret. A hangom és Jack rémálmaié. Még csak meg sem kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy felzaklassam.
- Miért mennék el, amikor még csak most érkeztem? Nem vagy egy vendégszerető egyén – tártam szét a karjaimat, miközben rám szegezi a botját. Nem vártam mást tőle. Sose volt a híve annak, hogy átgondolja a cselekedeteit. Mielőtt azonban elérhetne engem, lesüllyedek a havon elterülő árnyékába.
- Lehet, hogy egyszer elbuktam, Jack Frost, de soha nem fogsz parancsolni nekem. Emlékeztetnélek rá, hogy tudom a titkaidat és a félelmeidet. Ahogy tudom a Fogtündérét, Babafogét, a Húsvéti Nyúlét, North-ét, Sandyét, Jamie-t és Sophie-ét is. Sőt, megsúgom neked, hogy meglátogattam már Evangeline-t is. Még nem bántottam őket, de ha nem leszel együttműködőbb, akkor könnyen lehet, hogy valamelyiküknek baja esik. Azt pedig nem tudnád megbocsájtani magadnak, igaz? – Nem hagytam el az árnyékokat, azonban képes voltam úgy manipulálni az álmot, hogy az égen fénylő kerek Holdat éjsötét felhők takarják el, idővel pedig teljes sötétségbe taszítottam Jack Frostot.
- Miért vagy ilyen ellenséges, Jack? Nekem köszönhetően tudod, hogy ki voltál a múltban. Nekem köszönhetően tisztában vagy azzal, hogy a Holdbéli Ember kihasznált téged, ahogy kihasználja a többi Őrzőt is. Valójában, hálás lehetnél azért, hogy segítettem neked emlékezni. Ha én nem lennék, még mindig csak egy mesebeli árnyék lennél, semmi több. Nem kell ellenségeknek lennünk. Te vagy az, aki mindenáron harcolni akar velem – súgtam további kérdéseket a fülébe, miközben árnyékról árnyékra ugráltam. A múltban is felajánlottam neki egyfajta szövetséget, de nem élt vele, bíztam benne, hogy ezúttal okosabban döntött. Nem fájt volna a lelkemnek az elutasítás sem, hiszen ott volt nekem Jamie, akiben talán több potenciált is láttam, ha csak egy szövetségest akartam említeni.

820 szó •••    ••• youtube

szurok & jack

Get out of my dreams

Azt hittem, már túl vagyok ezen. Lezártam, megbékéltem vele, elfogadtam, vagy tudom is én, de már odaát sem gondoltam rá annyit, mint előtte. Nem beszéltem hozzá, nem könyörögtem neki, hogy feleljen a kérdéseimre, amikből akkor is volt bőven, mikor a múltammal már képbe kerültem. Hazugság volt, leginkább magamnak. A tudatalattim, ami felett semmi hatalmam bizonyára tudja ezt, azért üldözöm újra és újra a Holdbéli Embert. Én nem vagyok Északi vagy Sandy, nekem kellenek a válaszok. De itt, az álmomban sem kapom meg őket. Futhatok akármilyen gyorsan, szárnyalhatok a széllel, csúszhatok a jégen, de ő mindig, mindig gyorsabb nálam. Van, hogy majdnem sikerül megérintenem, lerántani a csuklyát a fejéről, hogy szembe nézhessek vele, de mielőtt ez megtörténhetne felriadok.
Ezúttal nincs így.
A csuklya lekerül, és én megtántorodom, kis híján el is csúszok a jégen, de Szél megtart, a hónom alá nyúl, mint egy jóbarát és nem engedi, hogy Szurok fölém kerekedjen. Az emlékeim visszatérése óta ő is eszembe jutott jó néhányszor, de sosem álmodtam még vele, így egyszerűen tudom, hogy ez nem a fantáziám szüleménye. Egyszer legyőztük, de azt hiszem, mind tudtuk, hogy nem örökre tűnt el.
– Te... – Hebegek, mint az a kölyök, akit sikerült megtörnie. Már nem az vagyok. Emlékeztetnem kell rá, ahogy arra is, hogy nem félek tőle. Csak attól, amire képes... – Azt nem mondanám – felelem komoran. Minden idegszálam megfeszül, ugrásra készen várom, hogy támadjon, de ő csak a világítással szórakozik. Vagy inkább velem.
– Még mindig ugyanolyan kétségbeesett vagy, mint mikor legutoljára láttalak. Rémlik, Szurok? A saját félelmeid ragadtak el – vágom rá. Próbálom nem meghallani, hiszen ismerem már ezt a játékot, de az elhatározásom nem tart ki, mert minden szava olyan, mintha... – Te figyeltél engem! – A sok nyugtalan éjszaka így értelmet nyer. Mostanáig nem tudtam megmagyarázni, miért ébredek néha fáradtabban, mint mikor lefeküdtem, de ennek így van értelme. – Mióta lesed ki az álmaimat? – Ahogy kimondom tudatosul bennem igazán, hogy ez mekkora gondot is jelent. Szurok bármikor beléphet az álmaimba és kiszedheti belőlem a titkaimat, amiket felhasználhat ellenem. És bárki ellen, akit ismerek. És véletlen lenne, hogy ezután Jamie és Sophie kerül szóba? Miért ők? Miért mindketten? És egyáltalán honnan tud Sophie-ról? Elég. Muszáj lehiggadnom. Csak meg akar ijeszteni – emlékeztetem magam.
– Mint mondtam, elég kétségbeesettnek tűnsz még mindig. – Északi most büszke lenne rám, amiért nem dőlök be az átlátszó dumájának. – Talán pihenhetnél kicsit, már' úgy értem, a saját álmaidban. Persze, csak ha mersz. – Na, ezért meg Kenguru lenne büszke.
Vajon a barátaimat is meglátogatta már? Ők tudják, hogy Mumus nagyon is él? Hol lehetnek most? Gondterhetlség suhan át az arcomon, de gyorsan rendezem a vonásaim mielőtt feltűnhetne neki. Ha azt hiszi, hogy egyedül nem jelentek rá veszélyt, hát téved. De nem ezért jött. Akar valamit.
– Te tényleg azért zaklatsz, mert még mindig azt képzeled, hogy én ezt akarom? – intek, de csak hogy világos legyek, nevén nevezem a gyereket: – Szurok sötétet? – A grimasz az arcomon is csak azt igazolja, hogy undorodom a gondolattól is. – Lehet, hogy itt nem vagyok őrző, de alábecsülsz, ha azt hiszed, hogy újra láthatatlan vagyok. – Jelentem ki. Szurok piszkált az álmomba, de az én művem a hideg, amitől megfagy a talaj és látszik mindkettőnk lehelete.
Figyelem, mit művel azzal az álomporral és szinte várom, sőt akarom, hogy fegyverré formálja és nekem támadjon, és végülis ezt teszi, de anélkül, hogy valóban harcba keveredne velem. Először nem értem, mit akar az őrzőkkel, de aztán olyan alakokat is megformált, akikről nem tudhat. De tud. Az álmaimban járhat már jó ideje.
Az alakok megindulnak felém, én pedig lassabban reagálok a döbbenettől. Elsa szépséges arcát ismerem fel köztük, árnyként is gyönyörű, de van benne valami, amitől megborzongok. Szurok épp ezt akarja. Bár hallanám a saját gondolataimat a susogásuktól, akkor talán képes lennék higgadt maradni!
– Nem! – kiáltom és a botommal az alakok felé suhintok. A jég és az árnyak most is úgy lépnek reakcióba egymással, mint akkor, ott, az égen. Zihálva meredek Szurokra és a botommal őt veszem célba. – Takarodj az álmaimból! – Most én támadok. Lerázom magamról az árnyait, akiket nem sikerült eltalálnom és átszelem a távolságot. Ha Szurok nem küld rám újabb rémalakokat, vagy nem illan el, egyenesen elé lépek és a torkának nyomom a botom kampós részét. – Mássz vissza a homályba és hagyd békén őket. Ez nem kérés, Szurok, egyszer már elbuktál. – A szavaim nyomán még hidegebb lesz, a boton fagy szánkázik végig és talán Szurok is megérzi, mikor elér hozzá.

720 szó ••• itt úgy se jössz áááát ••• zombie

Jack Frost & Pitch Black

Your dreams are getting darker and darker

Minden álom ugyanúgy kezdődött: Jack Frost üldözte a Holdembert. Nevetséges volt, hogy hányszor futottuk le újra és újra ugyanazok az álmokat, miközben én az árnyékból fürkésztem ki a legnagyobb félelmeit.
Jack Frost hatalmas fenyvesek között szaladt üldözve egy arctalan alakot, odafent a Hold fényesen ragyogva nyújtotta el az árnyékokat, amelyeken keresztül utazva haladtam Jack után. Az árnyak észrevétlenül növekedtek, ahogy a fenyvesek fokozatosan a tűleveleiket hullatták, végül nem maradt semmi. Egy szirt tetejére érve Jack már-már majdnem elérte a Holdembert, s ebben a pillanatban, mielőtt az álombéli alak szertefoszlott volna, belepiszkáltam az álomba, hogy a hatalmas leleplezés pillanatában a mesebeli alakomban fordulhassak az irányába.
- Hello, Jack. Tudom, hogy hiányoztam – szólaltam meg vígan, ahogy elrántotta rólam a csuklyát. Ismét módosítottam az álmon, hogy sötét fellegek takarják el a Holdat. A színek kivesztek a világból, minden szürkévé és feketévé vált. Ez volt igazán kedvemre való.
- Mondd Jack, most, hogy nem vagy többé Őrző, meggondoltad az ajánlatomat? Ne feledd el, a gyerekeknek hinniük kell bennetek, hogy látható legyél. Vajon milyen érzés lehet, hogy Jack Frost, aki végre elérte az álmait, a gyerekek védelmezője nem lesz több, mint árnyéka önmagának, ha mindez így folytatódik? Egyébként is szép Őrzők vagytok… Szegény kis Jamie és Sophie… Egyedül, magányosan vannak valamelyik világban, Ti pedig meg sem erőltetitek magatokat, hogy rájuk találjatok – biggyesztettem le az ajkaimat bánatosan, amikor a gyerekeket említettem. Mindkettővel terveim voltak. Jamie-nek megvolt a végletekig kitartó hite, amelyre szükségem lehetett, a félelmeiből pedig kedvemre táplálkoztam. Egyszerűbb lett volna, ha a fiú az oldalamon állt volna, hiszen volt benne potenciál, taníthattam volna neki néhány trükköt. Sophie pedig… Nem hagyhattam, hogy Jamie-t visszarángassa ebből az állapotból, el kellett terelnem a figyelmét.
Valahogy éreztem, hogy nem lesz szíves a fogadtatásom, így fel voltam készülve arra, hogy Jack nekem támad. Még mindig borzasztóan bántott, hogy nem segített a világot feketévé és hideggé varázsolni. Micsoda páros lettünk volna! De hát, úgy tűnt, hogy régi barátunk akkoriban nem tudta mit is jelentett az igazi szórakozás, így ideje volt ízelítőt kapnia belőle.
Az ujjaimat a levegőbe emelve játszadoztam a fekete álomporral, miközben a Jack álmaiban megjelenő alakokat formáltam: North, a Húsvéti Nyúl, a Fogtündér, Jamie, Sandy és Sophie ismerősek voltak számomra, de akadtak olyan női alakok is, akiket nem ismertem, mégis sejteni lehetett, hogy az öreg Jack-et szoros érzelmi szálak fűzték hozzájuk.
- Nem gondolod, hogy cserben hagytad őket? – kíváncsiskodtam, miközben az ujjaim intésére az árnyékok megindultak Jack irányába, hogy a mintázott alakok hangját ellopva csupa szépséges dolgot suttogjanak a fülébe.

411 szó •••    ••• youtube