A hideg víz percek óta céltalanul folyik a lefolyóba, miközben én a mosdókagylóba kapaszkodom, csak bámulom a tükörképem és az a kérdés zakatol a fejemben, hogy ki az a nő, aki visszanéz rám a tükörből. A tekintete élettelen, üres, mint egy halotté, az arca beesett. A pulóver, amit visel nevetségesen nagy rá. Nem is csoda, hiszen nem az övé. A férje egyik kedvence, vagyis az volt. Hányszor próbált megszabadulni tőle, mert a rávasalt szöveg már olvashatatlanra kopott. Egy idézet volt csillagászatról, amit már nem tudna felidézni vagy kibogarászni. Delbert szenvedélye a munkája volt és még hétvégén, mikor a kényelmetlen ingeket levehette, akkor is ilyen darabokba bújt. A nő a tükörből imádta érte.
Jobban nem is különbözhettek volna. Ő kalandvágyó, nyughatatlan, szigorú jellemű nő volt; a férje kissé bogaras, ügyetlen és a fellegekben járt – szó szerint. Szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de Amelia sosem hitt ebben, nem is nagyon gondolt szerelemre, míg meg nem ismerte ezt a látszólag lehetetlen embert. Aztán elveszett. Önmaga volt még az után is, de egy sokkal jobb kiadás, mintha a házasság szoftverfrissítés volna. Megtalálta a békét és életében először úgy érezte, átadhatja a gyeplőt, nem kell megváltania egymaga a világot és nem kell tovább menetelnie, időnként megállhat, szusszanhat. Lehet gyenge, lehet sebezhető, lehet tanácstalan és nem kell rosszul éreznie magát, ha nem old meg mindent azonnal. Gondolhat egyszer-egyszer magára is. Delbert valami olyasmit adott neki, amire nem is sejtette, hogy vágyik: biztonságot.

A sors aztán a képébe nevetett. Vagyis nem, nem a sors volt. Olyan, hogy sors nem is létezik. Diagnózisok vannak, aggasztó labor eredmények, számok, értékek, vérsejtek, kezelések, vizsgálatok és végül az ítélet, a feladás és egy jóslat: hat hónap. Ennyi maradt csak. És a tehetetlenség, a feladás, az elfogadás, hogy nincs mit tenni. De ő, aki világ életében küzdött, nem volt hajlandó elfogadni ezt. Tovább akart harcolni, menni, míg nem talál valamit. Delbert viszont elfáradt és nem akart semmi mást, mint vele lenni a végéig és a csillagok alatt örök álomra szenderülni. Már bánja, hogy akkor annyira dühös volt rá, nem ezt kellett volna éreznie.

– Kapitány? Jól érzi magát?
Összerezzenek, ahogy a bizonytalan hang megszólít és hogy leplezzem a zavartságom, lassú mozdulattal zárom el a csapot és fordulok meg. Az arcom hűvös maszk.
– Jól vagyok. – Hazugság, de szükségszerű. – Ezért törte rám a mosdó ajtaját?
– Én nem... bocsánat, csak fél órája bent van és aggódtam.
– Nincs miért aggódni – teszek hessegető mozdulatot a kezemmel, mintha csak egy bosszantó legyet próbálnék elkergetni.
– Tudom, persze. De ha maradna még néhány hétig... a rendőrségen minden rendben, tartjuk a frontot, szóval pihenhet, ha...
– Eleget pihentem és dolgom van, szóval rekesszük be ezt az értelmetlen, sehová sem vezető bizalmaskodást és induljunk.
– Nem öltözik át?
Lepillantok Delbert pulcsijára és egy pillanatra elfog a pánik, nem akarom levenni, nem akarok megválni tőle, az olyan lenne, mintha újra búcsút kellene vennem tőle és... Az Isten szerelmére, Amelia! Szedd már össze magad!
– De, amint megteszi, hogy végre kimegy – jelentem ki és nem érzek bűntudatot, amiért azt sugallom, hogy csak az ő kellemetlen jelenléte miatt nem öltöztem még át. Próbálom száműzni a gyengeséget, de folyton lábujjhegyen lépkednek, mintha a szilánkjaimat próbálnák kerülgetni és ez nem segít.
Ahogy becsukódik az ajtó a felakasztott, kigőzölt és gondosan becsomagolt egyenruhámhoz lépek. Rituális mozdulatokkal veszem le a fogasról, majd bújok beléjük, vigyáza nehogy egyetlen gyűrődés is keletkezzen rajtuk. A páncélom makulátlan kell, hogy legyen.
Mielőtt kilépnék az ajtón, újra a tükörbe pillantok. Ezúttal tényleg egy másik arc néz vissza rám, de úgy érzem, sokkal inkább ő vagyok, mint az a romhalmaz, amivel az imént szemeztem. A rajzolt vonásokról süt a hűvös egyenesség, keményvonalas, határozott nő. Újra ő akarok lenni.

Az irodába lépve nem vár torta, sem hatalmas plakát azzal a felirattal, hogy "üdv újra itt főnök", de a részvétteljes pillantásaikkal sem bombáznak. Mindenki úgy tesz, mintha el sem mentem volna. Már ismernek, tudják, hogy ezzel kedveskedhetnek. Az asztalomat nem árasztják el az akták, amitől összeugrik a gyomrom. Muszáj valamit csinálnom, különben megőrülök.
– Mr Reggie – szólítom meg a legközelebb ülő kollégát. – Van számomra valamije? – Egy pillanatba beletelik, míg felfogja, mit is akarok, aztán kapkodva félredobja a kávéját és a rendezetlen aktakupacban turkálva kivesz egy sárga dossziét, majd felém nyújtja.
– Most csak ez. Pár feljelentés, de nem találtunk még semmit.
Visszasétálok az asztalomhoz miközben fellapozom és rögtön elfog az a fajta érzés, amire most nagy szükségem van. Vadászni akarok. Elkapni egy rosszfiút. Elkapni ezt a rosszfiút.
– Casino del Diablo – olvasom fel hangosan.



✦ A tekintélyemmel képes vagyok rávenni dolgokra embereket: ha a megfelelő módon utasítom őket valamire, akarva-akaratlanul meg kell tenniük azt. Ez a fajta "elmekonrtoll" csak  egyértelmű, teljesíthető utasítássokkal alkalmazható, így ha például azt mondom valakinek, hogy "menjen át a mágikus határon", nem fogja tudni teljesíteni.
✦ Az emlékeimmel a hajlékonyságom és harcászati képességeim is visszatértek.
✦ A legkritikusabb helyzetekben is képes vagyok koncentrált és higgadt maradni.