I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1714
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-31, 21:41
Nomi & Daniel & Amelia
✦ did you die or something?
Azt mondanám, hogy valamelyest tetszik, hogy vissza akar harapni a kiscica, vagy mondjam inkább, hogy karmolni miközben teljesen tompák a körmei, de míg ezt mindenki egy kis darabig viseli el úgy jómagam is. Szórakoztató egy bizonyos pontig utána viszont én jövök csak én oda is figyelek arra, hogy nagyon élesek legyenek a körmeim így mondhatni esélyt sem adok arra, hogy hibáztassak. - Folytasd kedvesem és előbb lesz neked szükséged egy alapos kivizsgálásra, mint nekem. - Ebben a városban egy kicsit mindenki bolond azt hiszem. Nem is tudom, hogy miért is lepődöm meg ezen. De mondjuk pont ebből profitálok többnyire, úgyhogy igazán nem kellene panaszkodnom. Kezdem azt érezni, hogy ez a hely igazán szolgálhatna popcorn-t, mert a kettejük civakodásához a megfelelő köret lenne. Talán el kellene rejtenem valami kis poloskát valamelyiküknél, hogy ezt a kellemes beszélgetéssorozatot egy pillanatra se hiányolhassam. Némán kacagok, hiszen a nevetésemmel nem akarom félbeszakítani kettejük civakodását egy percre sem. Még az kellene, hogy megzavarjam őket a természetes közegükben, amely eget rengetően szórakoztató. Egyik igyekszik kioktatni a másikat, mintha bármivel is jobban tudná a dolgokat. Egyenesen haláli. - Szóval azért morcos, mert szerencsétlen? Ezt már elsőre leolvastam az arcáról. - Vagy az is lehet, ahogy a homlokát össze-össze ráncolja ezek a szavak íródnak rá, ha sokáig szuggerálja az ember. - Ha neki otthon kellene lenni, neked nem? Mármint nem vagy annyival idősebb szerintem, hogy oszd az észt. Talán pont ezért nem hallgat rád. Meg, ha kevésbé nyávogó hangon beszélnél vele lehet nagyobb hatást érnél el. Rendes ugrott pár oktávot a hangod simán, mióta megjelent. - Ha valaki nem azért van a világon, hogy testvérek közötti viszályokat szüntessen meg az én vagyok. Tökéletes lezárást tudok rendezni a testvéri kapcsolatnak, de az a baj, hogy ezt senki nem nevezheti semmilyen formában sem boldog befejezésnek. De még jó, hogy az ilyesmi engem nem érdekel.
Igazán megtanulhatnám már, hogy mikor kell befogni a számat. Vagy éppen mikor kellene NEM kinyitni. Mondjuk most. De nem, az valahogy nem is én lennék, ha a helyén tudnám kezelni a dolgokat, ezért aztán megesik, hogy pórul járok. Bár azt azért nem igazán értem, hogy mégis mi baja van a velem szemben ülő lánynak... de hogy valami nincs rendben vele, az egyszer biztos. Most is megereszt egy litániát, én pedig hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Én csak feltettem neki pár eldöntendő kérdést, erre kiakad, és újabb ötletekkel áll elő, amikkel megintcsak nem igazán tudok mit kezdeni. Meg azzal se, hogy hirtelen megjelenik a húgom is, így aztán egyszerre ketten is szívhatják a véremet. Nagyszerű, tényleg. - Nem tudom mi bajod van, de szerintem tényleg nézesd meg magad, még mielőtt súlyosbodik a helyzet... csak jótanács. Nem igazán érdekel, hogy mi történik vele, tekintve, hogy gyakorlatilag nem is ismerem, most találkoztunk először. Mondjuk nem hiszem, hogy bármikor máskor szeretnék vele találkozni, de mindegy. Kivéve persze, ha időközben megváltozik, amire egyébként elég kevés esélyt látok. Persze a remény hal meg utoljára, sose mondd hogy soha, meg hasonló életbölcsességek, de tényleg nem úgy tűnik, mint aki annyira kedves szeretne lenni bárkivel is. Nem ítélkezek, meg semmi ilyesmi, ő tudja... akkor viszont ne akarjon meggyőzni arról, hogy az a jó amit ő csinál. És ha mindez nem lenne elég, akkor még a húgom is itt van, aki persze valami bajradarral rendelkezik, vagy nem is tudom, és valahogy mindig ügyesen kiszagolja, hogy hol nem kellene lennie, és természetesen odamegy. Csak mert miért is ne. - Nem vagyok majom, és nem játszom semmilyen állatnak sem a halálát! Meg a sajátomat se... neked viszont legjobb tudomásom szerint otthon kellene lenned, és minimum tanulni. Már megint követtél? Hányszor mondtam már, hogy ne csináld? A hisztit pedig abba lehet hagyni, rendben? Kezdem azt hinni, hogy teljesen feleslegesen mondok neki bármit is. Meg mondjuk mindenki más is, de az jelenleg teljesen lényegtelen. Nem tudom, mi lesz ebből úgy, hogy Ames is beszállt a társalgásba, de van egy olyan érzésem, hogy legalább egyikünknek valószínűleg sírás lesz a vége. Azt pedig jó lenne megelőzni, legalábbis szerintem.
Egy darabig még hallgatom a testvérem kiakadását, amiben a lányt próbálja kritizálni. Több kevesebb sikerrel. És én ezt egészen nyugodtan hallgatom mígnem, rájön Danny, hogy itt vagyok. És mint aki szellemet látt úgy néz. Majd nagy bölcsességel megállapítja, hogy megint követtem őt. Aztán számon kér, hogy miért csinálom ezt. - Mit is kerekek itt, nem is tudom. Talán egy majmot akit úgy hívnak, hogy Danny. Ne játszd a hattyú halálát! - mondom és gyúnosan mosolyt is eleresztek mellé. Legalább valaki jól szórakozik rajtunk. És ahogy, visszavág, mindig megforgatja a kést Danny-ben. A válaszaiban pedig mindig érződik a gúny és az, hogy mennyire sajnálja szegény Dannyt. Persze Danny túlreagálja a dolgot. Miért kell minden egyes megjegyzésen vagy kiakadni vagy pedig felhábordni? - És tudod miért ilyen morocos.? Hát azért mert semmi se a szánlmas kis életében. Nincs egyetlen olyan ember se akinek nyúgodtan elmondhatná, hogy mekkora az a baj. Nincsen egyetlen olyan személy aki bármit is tudna mondani, hogy mit kéne tenni. A naiv kicsi Danny pedig azt hiszi, hogy mindent meglehet oldani. Pedig nem. Mert vannak olyan dolgok amiket egyszerűen nem lehet megoldani, úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. Elfejletette azt, hogy néha a legkíméletesebb megoldás fáj a legjobban. - Imád feszültséget szíttani. De azt meg pláne ha ezt mind a szeme előtt játszodik le. És közben jókat szórakozik az embereken. Egy perce meg is áll rajta a tekintettem. - Te vagy élő szemtanúja a vitának. El nem tudod képzelni azt, hogy mennyit képes hisztizni. Rosszabb mint egy lány. Nagy kár, hogy Danny szinte minden apróság miatt képes hisztizni.
Tudtam, hogy igen csak szórakoztató lesz számomra a társága, de azért nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ráérez arra, hogy milyen stílust is kell velem szemben magára öltenie, de azért még mindig azt mondom, hogy veszélyes utakat jár ezzel és cseppet sem fogom vissza magam, ha túlságosan is messzire taszít, de jelenleg még csak jól szórakozom. - Mit szólnál hozzá, ha most jól beverném a fejed ide az asztalba és akkor el tudnád mondani, hogy mégis milyen érzés, mikor erős ütés éri a fejedet? Onnan már tökéletes kiindulópont lenne, hogy kinyomozzuk fejre ejtettek-e. De, ha mégsem még akkor is lenne egy tökéletes okunk arra, hogy a kórház irányába induljunk meg. - Az is lehet, hogy tényleg fejre ejtettek. Szerintem csak szimplán az életem kellemetlen körülményei tereltek egy olyan irányba, amit mások visszataszítónak találhatnak, avagy rémisztőnek. De én még ebben is megtalálom a pozitívumot, hogy más nem képes ezt meglátni az tényleg az ő problémájuk és az engem nagyon, de nagyon nem érdekel. - Igazán jó ötleteid vannak! Most kedvem támadt egy újabb bűnt írni a listához. Vajon adnak elég éles kést, amivel elvághatom a torkod, vagy majd úgy kell csinálnom, mintha egy fűrész lenne nálam, hogy felszakítsam a bőrödet az oda-vissza húzogatással? De tudod a legjobb az egészben, ha meg is tenném soha a büdös életbe nem kapna el engem senki, hiába lenne kismillió szemtanúja. Úgyhogy én igazán visszafognám a nyelvemet a továbbiakban, habár igazán szórakoztató, de a helyedben vigyáznék, hogy ne hagyja el ajkaimat egyetlen olyan szó sem, ami kihozhat a sodromból. Ami nem feltétlen egyszerű, de megpróbálhatod, ha nem szeretnél tovább élni ebben a szomorú világban. Szívesen segítek véget vetni a fájdalmadnak. - Szerencsére ezeknek a mágikus falaknak köszönhetően könnyedén átsétálhatnék a túloldalára és máris nem tudnának mit kezdeni velem. Mondjuk nem egy ilyen kis takonypócra szeretném elszúrni az ingyen gyilkosság kártyámat. Meg aztán nem is szeretném bemocskolni a kezemet a vérével. Még a végén a ruhámra is kerülne és azért aztán tényleg nagyon kár lenne. - Most azt szeretnéd felhozni sértésnek nekem, hogy nem élek álomvilágban? Fu, nagyon rossz nekem, de tényleg. - Mindig is teljesen reális voltam, minden lépésemet igyekeztem kétszer minimum átgondolni, de most ez is egyfajta váratlan dolog volt. Talán pont azért, mert a városba érkezésem óta igazán ezek a helyzetek voltak azok, amelyek többé-kevésbé felvillanyoztak. Meg aztán itt nem ismert senki sem és az elővigyázatosság egyelőre még nem volt akkora nagy szempont, de csak idő kérdése és sokkal óvatosabbnak és kiszámíthatatlanabbnak kell lennem a jövőben. A családi perpatvar azt hiszem az egyik kedvencem, amivel nem tudok betelni. A saját családomat is a romokba döntöttem, mielőtt távoztam így szinte élvezettel nézném végig, ha egy másikat segítenék darabokra hullani. - Úúúúú, most akkor a morcos báty és a harapós húgi nyelvcsatája következik? - Lágyan tapsikolni kezdek, ahogy a tekintetem kettejük között cikázik és végül megállapodik a lányon. - Mindig ilyen nyavalygógép volt? - Azért szomorú, hogy egy ilyen bájos archoz egy ilyen nyavalygó természet párosul. Még egy igazán jóképű fiatalember is lehetne belőle. Amíg meg nem szólal a jövőben.
Felkapom a fejem és értetlenkedő tekintettel pislogok a lányra. Mi a fene folyik itt? Oké... megőrültem, vagy ő őrült meg? Úgy értem más lehetőséget nem nagyon látok arra vonatkozóan, hogy hogy a fenébe mehetett ennyire félre ez az egész. - Jó? Már miért is lenne jó az, ha ideges vagyok? A fejedre ejtettek kiskorodban, hogy ilyen hülyeségeket beszélsz, vagy mi történt? Mondd csak, nagyon fáj? Elvigyelek a kórházba, vaagy esetleg magadtól is odatalálsz? Mert ez súlyos fejsérülésre utal, azt kell mondjam! Azt pedig sürgősen kezeltetni kell! De az is lehet, hogy már most túl késő! Egy pillanatra elhallgatok, majd egy drámába illő pillantással ajándékozom meg a velem szemben ülőt, és az arcomhoz kapok, mint aki nagyon meglepődik vagy megijed valamitől. - Te jó ég! Te... te meg fogsz halni! Ugye? Ugye erről van szó? Hát ezért beszélsz ekkora marhaságokat, meg vagy bunkó velem? Ó! Ha tényleg erről van szó, akkor meg van bocsájtva, de akkor nem kórházba, hanem paphoz kéne menned gyónni! Mondjuk ha velem ilyen kedves vagy, akkor talán vissza az egész és nehogy elmenj gyónni! Dehogy! Írd meg levélben... azt hiszem a papnak is egyszerűbb olvasni, mint napokig ülni egy helyben és téged hallgatni, hogy kinek milyen kedvességet mondtál, meg kivel mit csináltál! Oké, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez az egész szóáradat mégis honnan jött - azon kívül, hogy a számból. Én nem szoktam ilyen lenni, legfeljebb a húgommal, de ő meg megérdemli, szóval... igen, azt hiszem most határozottan túlléptem azt a bizonyos határt. De mentségemre legyen mondva, még véletlenül se hagyja békén az embert. Én tényleg megbocsátanám neki hogy ilyeneket mond nekem, de hé! A szüleimet tessék szépen békénhagyni, amíg még szépen vagyunk. - Azt hiszem te bele se nőttél a tündérmesékbe, nemhogy kinőttél volna belőlük! Jól sejtem? Valószínűleg igen, de egyelőre nem kérdezősködök tovább, mert hát nem szeretnék még valamit a nyakamba kapni. Csak sajnos nem kérdezi, hogy kérem - e, kéretlenül is kapom. A húgom említésére felvonom szemöldökömet, úgy próbálom értelmezni a helyzetet. Mégis mi köze ennek Ameliához? Nem értem. - Miért? Mert a húgom, azért... bármennyire idegesítő is! De mi köze ennek hozzá? Az utolsó kérdést már fel sem kellett volna tennem, mert már látom is közeledni, én pedig akaratlanul is készülök, hogy hazaküldjem. Mégis honnan tudja, hogy itt vagyok? A fenébe is, hát sehol nem lehet egyedül az ember? Nem hiszem el! - Te meg mégis mit keresel itt? Megint követtél? Mi lenne, ha végre a saját dolgoddal törődnél, nem az enyémmel? Nagyon fájna? Na tessék... nem elég, hogy az egyikük felhúz, még itt az örökös idegelő is. Tényleg sehol nem lehet nyugodtan egyedül az ember.
Nos, ugye én egy nagyon, kedves személy vagyok. Erre kiváló példa az, hogy szépen beköptem Dannyt, és még kémkedtem is utána. Igen, szóval tényleg, egy kedves testvér vagyok. És persze ez most sincs másképp így elkezdtem őt követni és arra a következtetésre jutottam, hogy az én egyetlen drága testvérem talán nem érti saját magát. Mert normális ember hova megy, ha magányra vágyik tömeg nélküli helyre. Danny pedig? Hát persze hogy egy teaházba megy. Igen nem volt nehéz kikövetkeztetni, hogy utána megyek. Persze nem vagyok olyan, szerencsétlen és lebuktatom magamat. Szépen meghúzódok egy olyan helyen, ahol nem lát. Viszont én tökéletesen látom és hallom mit csinál. A legnagyobb meglepetésemre Danny nincsen egyedül, pedig elvileg azért jött. Gyakorlatilag pedig miért? Mert most tulajdonképpen itt van egy lány, akiről azt se tudom, hogy mi a neve. Helyette viszont jól föl húzza a testvérem agyát a francba. Pedig ez az én feladatom, volt legalábbis eddig. Bár nem hinném, hogy unatkozhat egyikük is. Mivel éppen hogy Danny megszabadul tőlem. Itt van egy másik személy, aki elküldi a picsába amiért hisztizik. Aztán az én drága testvérem közli, hogy azért sopánkodik mert otthon szar van a palacsintában. Amiben igaza van, az már más, hogy ezt az egészet meg is kéne oldani. Csak odáig még nem jutott el a családunk. Hol van itt a logika? Persze a lány nem hagyta nyugton Dannyt. Tovább basztatta, mint amikor valakibe így beledöfik a kést, és utána még jól meg is forgatják benne, hogy kurvára fájjon. Az utolsó mondatra felfigyelek, és előjövök rejtekhelyemről, hogy kérdőre vonjam a lányt, hogy ezt ugyan honnan veszi. És nem mellesleg még segítek is neki a csesztetésben.
Én sem vagyok kifejezetten idős, de ilyenkor tényleg azt tudom mondani, hogy a fiatalok mind idióták. Ugyanakkor ez nem igaz, hiszen sokkal inkább arról van szó, hogy nekem mindig is megvolt a magamhoz való eszem, míg ezt nem mindenki mondhatja el magáról. Ahogyan a velem szembe ülő alak sem. De ez nekem csak jobb, hiszen így legalább kiélvezhetem mások szenvedését. Főleg, mikor az illető még meg is fürdőzik benne, mert azt gondolja, hogy attól valamivel jobb lesz a helyzet. - Ideges vagy? Az jó. Mellesleg, ha nem felesleges szófosásnak, akkor minek neveznéd az előbbi kirohanásod? - Továbbra sem látom rajta a tettre készséget, de ha esetleg sikerül a megfelelő gombokat megnyomnom rajta, akkor még a végén tényleg elérhetném, hogy felrobbanjon, mint egy tökéletesen időzített bomba. Bár a végkifejletének nem lehetnék teljes egészében a szemtanúja, de a tény, hogy én indítottam el egy ilyen hatalmas lavinát már önmagában kárpótol. Ahogy végre megosztja velem, hogy mégis mi is "nyomja" a pici lelkét azonnal egy mélyről feltörő röhögés szakad fel belőlem, aminek a végén már kis híján könnyezni is kezdek így a szemem sarkát óvatosan meg-meg törölgetve próbálom lenyugtatni magam, ami valljuk be igen csak nehezen megy. - Szóval azért vagy ennyire magad alatt, mert apuci meg anyuci nem szereti már egymást? Egek, milyen álomvilágban élsz? Azt gondolod, hogy mindenki örökké együtt lesz, mert csak? Tudod ideje lenne kinőnöd a tündérmesékből. Korban már rég el kellett volna engedned. - Hihetetlen, hogy még mennyien képesek hinni a csodákban, mikor a világ egy igazán mocskos hely. Tele van fájdalommal és szenvedéssel, ami arról kellene szóljon, hogy jobban értékeljük a jót az életben. De számomra az előbbiek valahogy sokkal gyönyörűbbek, mint az utóbbi. A bejárat irányából egy kisebb viharfelhővel körülvéve közelít az asztalunkhoz egy leányzó, akinek a vonásai igen csak hasonlítanak a velem szemben ülőére így akaratlanul is rátérek a mondandójának második felére. - Szóval mi is tart téged vissza abban, hogy eltedd a húgodat láb alól? - Megannyi mód van arra, hogy valakit eltávolítsunk nem feltétlen a halálra kell gondolni. Sosem értékeltem túl sokra a családi kapcsolatokat. Mindig is nevetségesnek tartottam, hogy azért mert vérkötelék többre kellene értékelni, mikor ugyanolyan nagy mocsok tud lenni, mint bármelyik másik kapcsolat. Viszont, ha megérzéseim helyesek egy aprócska bomba robbanásának még mindig szemtanúja lehetek, ha pedig tévedek akkor így jártam. Nem ér nagy veszteség miatta.
Az utóbbi időben elég sok minden történt, amit meg kellene emésztenem. Lehetőleg minél hamarabb, mert senkinek sem jó nézni a fancsali arckifejezésemet... igen, a senkibe én magam is beletartozok. Annál is inkább, mert ha látom a fancsali arckifejezésemet az szinte biztosan egyet jelent azzal, hogy látom az oroszlánt. Az oroszlánt, amivel még mindig nem sikerült teljesen megbarátkoznom. Igazság szerint az is nagy kérdés számomra, hogy képes leszek -e rá valaha, vagy egyáltalán változik -e a helyzet, vagy ilyen nem tudom mi van, de az nagyon érzésem lesz életem végéig. Mert azt valahogy nagyon nem szeretném. És ha nem lennének elegek a saját gondjaim még itt van ez a lány is, aki mintha abban lelné az örömét, hogy másokat idegesíthet. Fura egy helyzet, azt meg kell mondani. - Panaszkodni? Már megbocsáss, de... ebben mégis hol volt panaszkodás? Ezek csak egyszerű ténymegállapítások voltak. Vagy esetleg azzal is bajod van? Mégis miért jöttél ide hozzám? Mit akarsz tőlem? Idegesíteni? Ha nem tűnt volna fel, akkor nélküled is elég ideges vagyok... Nem tudok elég tisztán gondolkozni... egyszerűen nem megy, hiába próbálkozom vele. Pedig én tényleg próbálkozom. A fenébe is! Nem tudom mi olyan jó ebben a lánynak, de kezdem unni, hogy segíteni ugyan nem segít, viszont beszól... sokszor. - Gőzmozdony? Már miért is lennék én gőzmozdony? Egyébként ha annyira tudni akarod... nagyon úgy néz ki a helyzet, hogy a szüleim válnak, a családunk szétesik, húgom a szokásosnál is jobban lázad, én meg kezdek megőrülni. Fogalmam sincs miért mondtam ki az utolsót, de már mindegy... az nem számít, hogy mikor elhagyja a számat már akkor érzem, hogy ebből baj lesz, mert csak újabb kapaszkodót adok a velem szemben ülőnek? Hát... ez van, most már nincs más hátra csak előre. Hátha nem fog annyira fájni.
Alig tudom megállni, hogy felnevessek az arcára kiült kifejezés láttán. Nem tudom, hogy miért olyan meglepő számára, hogy az élete igazából koránt sem érdekel engem. Minden nap meghalnak emberek mégis képesek vagyunk békésen előre haladni, mintha semmi nem történt volna. Nem foglalkozunk mindenkinek a halálával, ahogy életével sem. A legtöbb esetben még végig is nézzük, ahogy valaki meghal. Mikor segíthetnénk is képesek vagyunk elsétálni. Legtöbbször mondjuk ez akkor igaz, ha a saját életünk is veszélybe kerül. De előfordul, hogy éppenséggel csak nem kedveljük az illetőt. Nem mondanám, hogy nem nézném végig, ahogy a drágalátos nővérem megfullad egy falaton, de hosszútávon mégis sokkal élvezhetőbb volt az, hogy valami hasonló reakció ült ki az arcára, amikor kirántottam alóla minden alapot, amire az élete felépült és kártyavárként dőlt össze az élete. Talán már nincs is életben. Nem lepne meg, ha túl keservesnek találta volna a létezést, miután mindent elveszített. Sosem érdekelt mások véleménye csak akkor voltam hajlandó visszafogni magam, ha éppenséggel a helyzet úgy kívánta, vagy hasznom származhatott belőle. Amúgy sosem húznám vissza a karmaimat. - Látom panaszkodni nagyon szeretsz. - Nem tudom tovább visszafojtani a nevetésem akaratlanul is kibukik belőlem egy rövid kacaj. - Sosem teszek semmit sem ingyen, úgyhogy már ezt a beszélgetést is kiváltságnak érezheted. - Sosem szabad átadni magad az érzelmeknek, amelyek a pillanat hevében keletkeznek a lelkedben. Elég rossz hatással tud lenni a döntésekre. El kell ismerni, hogy feszült állapotba kerültél aztán pedig lenyugtatni magad, hogy tisztán tudj gondolkodni. - De ha már itt vagyunk, akkor kinyögöd végre, hogy mi a baj vagy csak puffogsz tovább, mint egy kis gőzmozdony? - Meg merném kockáztatni, hogy a füléből több gőz áramlik, mint ténylegesen a forró teából.
Nagy szemeket meresztve kapom fel a fejemet, és nézek rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy tényleg azt hallotta -e amit hallani vélt. Ráadásul nem kérhetem meg a lányt, hogy Figyelj csak! Mit is mondtál az előbb? Megismételnéd? Nem hallottam elég jól!, mert teljesen mindegy mi lesz a válasz, így is - úgy is én leszek a vesztes oldalon. Ha megismétli, és kiderül, hogy jól hallottam, akkor azért, ha meg nem teljesíti a kérésem és nem mondja el újra mit is mondott, akkor meg csak találgathatok, de nem lehetek biztos benne, hogy tényleg úgy hallottam ahogy gondolom, hogy hallottam. Márpedig a bizonytalanságnál kevés idegesítőbb dolgot ismerek, az egyszer biztos. Na jó, talán a húgom, Amelia közéjük tartozik. Úgy látom nem veszi észre, hogy nem igazán nyeri el tetszésemet az, hogy ideül hozzám. Senki nem kérte rá, ráadásul az előbb mondta amit mondott, de ideül... és akkor még vágjak hozzá jópofát? Persze, még mit nem! Majd ha végre el lehet menni azon, hogy mit is akar tulajdonképpen... bár ezt azért erősen kétlem. Hogy őszinte legyek valahogy azt is kétségbe vonom, hogy ő tudja -e egyáltalán, hogy mit is akar pontosan csinálni. Fogalmam sincs mit akarhat tőlem, hiszen nem is ismerem. Legalábbis nem igazán tűnik ismerősnek, de attól még lehet, hogy igen, csak nem emlékszem rá. Lényegtelen. - Semmi sem változik meg egyik pillanatról a másikra úgy, hogy nem tettem érte semmit sem. Bár úgy lenne! De magától nem változik semmi. Ezt még én is tudom! Egyébként pedig mit érdekel az téged, hogy mit tervezek tenni a problémáimmal és mit nem? Vagy talán segíteni szeretnél megoldani a problémáimat? Mert ha így áll a helyzet, és van valami használható ötleted, akkor hadd halljam! Gyerünk, hallgatlak! Nem hinném, hogy bármilyen épkézláb ötlettel elő tudna állni, főleg úgy nem, hogy azt sem tudja mi bajom van. De ha már ennyire okosnak gondolja magát, akkor hátha fején találja a szöget... ki tudja? Azért kíváncsi vagyok mit is tudna mondani erre az egészre.
Nem voltam köteles foglalkozni vele, de valahogy még ott volt a remény is, hogy még a végén egy kicsit szórakoztatónak találom majd a társaságát. Megvan a maga módja, hogy örömömet leljem mások szenvedésében. Ugyanakkor, ha még ebben nem is találok semmi boldogítót jelen esetben még mindig felidegesíthetem, ami legalább ugyanannyira szórakoztató. - Ohhh.. cseppet sem érdekel, hogy élsz-e vagy halsz-e ezen egy percig se görcsölj. - Mondjuk a tea általi halál is érdekfeszítő lehet. De nem ekkora mennyiségben. Sokkal inkább nagyobb mennyiségben a lehető legforróbban. Bár, ha képes lenne ennyi mennyiséggel is végezni magával, vagy mással, akkor azért már adnék neki valami személyre szabott díjat. Határozottan elnyerné az elismerésemet. De nem tűnik annak a típusnak, aki ilyesmire adná a fejét. Könnyedén foglalok vele szemben helyet mit sem törődve a véleményével, hogy tetszik neki avagy sem. Ha nem kívánja a társaságomat mindig felállhat és elmehet. De az túlságosan gyenge húzás lenne. Megfutamodni tőlem. Pedig még közelről sem vagyok ijesztő. Még. De mindennek eljöhet az ideje. - Tervezel is kezdeni valamit az összegyűlt problémákkal vagy inkább csak a sebeidet nyalogatod némán remélve, hogy valami majd az egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozik anélkül, hogy bármit is tenned kellett volna? - Aztán pedig majd jöhet a "jól megérdemelt" ünneplés, hogy igen túléltük. De néha a hosszabb utat kell választani a megoldáshoz. Az pedig sokkal gyümölcsözőbb lesz majd. Legalábbis én életem nagy részében készültem arra, hogy majd megmutatom az anyámnak és a nyamvadt fattyának, hogy hol a helyük. Ezt pedig szerencsére sikerült is elérnem. Jó pár kés landolt a hátukban nekem köszönhetően és még meg is forgattam őket párszor. Szóval senki nem mondhatja, hogy nem tudom megoldani a legtöbb problémát. Bár a magam módján teszem, de ez sosem volt túlságosan lényeges.
Legutóbbi képek
Azt mondanám, hogy valamelyest tetszik, hogy vissza akar harapni a kiscica, vagy mondjam inkább, hogy karmolni miközben teljesen tompák a körmei, de míg ezt mindenki egy kis darabig viseli el úgy jómagam is. Szórakoztató egy bizonyos pontig utána viszont én jövök csak én oda is figyelek arra, hogy nagyon élesek legyenek a körmeim így mondhatni esélyt sem adok arra, hogy hibáztassak. 
Igazán megtanulhatnám már, hogy mikor kell befogni a számat. Vagy éppen mikor kellene NEM kinyitni. Mondjuk most. De nem, az valahogy nem is én lennék, ha a helyén tudnám kezelni a dolgokat, ezért aztán megesik, hogy pórul járok. Bár azt azért nem igazán értem, hogy mégis mi baja van a velem szemben ülő lánynak... de hogy valami nincs rendben vele, az egyszer biztos. Most is megereszt egy litániát, én pedig hirtelen nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Én csak feltettem neki pár eldöntendő kérdést, erre kiakad, és újabb ötletekkel áll elő, amikkel megintcsak nem igazán tudok mit kezdeni. Meg azzal se, hogy hirtelen megjelenik a húgom is, így aztán egyszerre ketten is szívhatják a véremet. Nagyszerű, tényleg.
Egy darabig még hallgatom a testvérem kiakadását, amiben a lányt próbálja kritizálni. Több kevesebb sikerrel. És én ezt egészen nyugodtan hallgatom mígnem, rájön Danny, hogy itt vagyok. És mint aki szellemet látt úgy néz. Majd nagy bölcsességel megállapítja, hogy megint követtem őt. Aztán számon kér, hogy miért csinálom ezt. 