Poor unfortunate soul

Teljesen elveszítem az időérzékemet, és valami azt súgja, hogy fokozatosan kicsúszik az ujjaim közül az irányítás. Mintha csak céltanul hagynám, hogy a tenger dobálja a hajómat, azonban szélcsend van, semmilyen hajtóerő nem ragadja meg a vitorláimat, hogy haladásra késztessen. Ki vagyok szolgáltatva a tenger szeszélyeinek – vagy jelen esetben a bártulaj jó indulatának.
Hányni akarok. A párnámba akarom fúrni az arcomat, és el akartam felejteni a mai éjszakát, de attól tartok, ha most feküdnék, akkor is úgy érezném magamat, mintha egy hajón ringanék, ez a gondolat pedig még jobban felkavarja a gyomromat és megszédít.
- Unatkozni? – engedek meg magamnak egy kurta, erőtlen kacajt, ami amilyen könnyedén jön, olyan gyorsan fojtom el, mielőtt a vacsorám tartalmát a bárpultra teríteném. A kézfejemet a számnak nyomom, és egy pillanatra lehunyom a szemeimet, mielőtt a nőre pillantanék. – Nem unatkoztam, dolgoztam.
Ugyan nem kétkezi munkáról van szó, de a testemet és lelkemet is igénybe veszi egy-egy ilyen éjszaka, amikor a másik felem túlságosan is belelendül a meséjébe, én pedig később arra ébredek, hogy a lakás romokban hever. Sosem jó jel, amikor a harag és a keserűség kéz a kézben járnak, márpedig mindkettő érzelem már-már a mindennapjaim részeivé váltak.
- Ez… Igazán figyelmes – felelem csendesen, ahogy a vízzel töltött poharat forgatom az ujjaim között. Nem igazán tudom elképzelni, hogy a mentális betegségeimre pont egy bárban fogok gyógyírt találni, de ha valóban nincsenek a nőnek hátsószándékai – amelyet jelenleg hányingerrel küszködve nem tudok megítélni -, így próbálom nem túlgondolni.
- Mégis mire gondol? – pillantok rá kíváncsian, s ha a drasztikus megoldások alatt a gyilkosságra gondol, nos… Magam előtt nem tagadhatom, hogy tényleg szeretném meggyilkolni a legidősebb bátyámat, de ahhoz előtte haza kellene jutnom. Már, ha valóban erre vágyom, ugyanis ha képes lennék elfeledkezni a múltamról, akkor folytatnám a korábban kemény munkával felépített itteni életemet. Annyira nem vonz egy olyan királyság, ahol nem tisztelnek, vagy legalább is, nem akarnának elismerni, ugyanis én állok az örökösödi sor legvégén. Valóban megérné nekem az a sok gyilkosság? Nem tépné szét még jobban darabokra a lelkemet? Az ajkamba harapva szusszantok egyet, és elhessegetem az erőszaknak a gondolatát, pedig a nő igen ügyesen csűri-csavarja a szavakat ahhoz, hogy bogarat ültessen a fülembe.
Magam sem miért kezdek el beszélni, de megeredem a nyelvem, és megosztok vele olyan információkat, amelyeket más esetben mélyen eltemetnék magamban. Nem tudom, hogy az alkohol teszi ezt, vagy a nő bűvölt el.
A testem és a lelkem is elgyötört, így csak fáradtan bólintok arra, hogy a társalgást tegeződve folytassuk.
- Nem számít. Nincsenek a közelemben – ingatom óvatosan a fejemet, arra utalva, hogy a testvéreim miként bántak velem. Apám szörnyetegeket teremtett, mindennek a tetejébe ő maga is az volt. Itt azonban nem érhetnek el a fivéreim, így nincs okom attól tartani, hogy keresztbe tesznek nekem.
- És mi értelme az itt felépített sikeres életnek, ha bármikor elveszíthetem? Honnan tudhatom biztosra, hogy nem válik mindez köddé, és nem kerülök vissza abba a helyzetbe, amelyben voltam? – záporoznak a keserű kérdéseim, hiszen semmi nem garantálja, hogy mindez az enyém marad. Most még olyan stabilnak tűnik minden, de mi van, ha ez nem több egy puszta álomnál? Mi történik akkor, ha egyszer felébredek és ismét úgy bánnak majd velem, mint egy kutyával?
- Vagy szimplán nem voltam elég jó neki – teszem hozzá grimaszolva, mert bármit teszek, bármennyire is próbálok tökéletes lenni és biztonságos közeget teremteni, Anna mindig azt az ostoba fajankót fogja választani. A jó ég tudja mit lát abban a rénszarvasszagú ősemberben, vagy éppen az a parasztfiú miben különb nálam. Talán sose fogom megtudni. Talán már nem is érdekel igazán. Egyet akarok csak: igazságot. Így nem meglepő, hogy kíváncsian fordulok a nő irányába, amikor hatalommal kecsegtet, mert bizony minél jobban eluralkodnak rajtam a rossz érzések, annál jobban támad fel bennem a kapzsi hatalomvágy.
- És mi a csapda? – szegezem neki a kérdésemet, mert tudom, hogy a jótékonysága nem fakad emberszeretetből, hanem biztos van valami hátulütője. Ennyire még nem vagyok sem részeg, sem pedig ostoba, hogy besétáljak egy cselszövő nő karjaiba. Ugyan tölt nekem italt, de amíg nem kapok tőle választ, addig a poharam érintetlen marad.

❀ 669 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Poor unfortunate soul

Borzasztóan érzem magam. Nem csupán az alkohol miatt, amely ellen lázadozott a szervezetem, hanem úgy érzem kicsúszik az irányítás a kezeim közül. Minél jobban megelevenedik előttem a történet, amelyet magamba temetek, annál fájdalmasabban kínoz a gondolat, hogy el lennék átkozva. Az egész életem egy katasztrófa: tizenharmadik fiúnak lenni az öröklési rendben, már szörnyű. A tizenhármas szám önmagában balszerencsésnek számít, arról nem is beszélve, hogy én sose lehetek olyan, mint apám, vagy a fivéreim. Ez pedig még inkább hátráltat. Hiába próbálnám elérni, hogy bárki is engem lásson, vagy szeressen, egyszerűen lehetetlenségnek hat. Egy múló ábránd csupán, semmi több.
Ráadásul arról nem is beszélve, hogy nem szeretném a hölgy idején rabolni a problémáimmal. Bizonyára akadnak más részeges ostobák, akiket egész nap hallgatnia kell, nem akarok egy lenni közülük.
- Lehet, hogy igaza van – felelem halkan, miközben próbálom egyben tartani magamat. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha egy hajón ringatóznék, így kénytelen vagyok ismét megragadni a pult szélét, hogy megtartsam magam.
- Szóval, maga szeret jótékonykodni, vagy pusztán csak unalmasnak találja az otthonlétét – emelem fel a fejemet, amikor megszűnik az imbolygó érzés. Egyébként abszolút megértem őt, én is sokat virrasztok éjjelente, így néha nehezemre esik kikelni az ágyból, mégis megteszem, mert kötelességeim vannak. Cserébe pedig örökké fáradtnak érzem magam.
- Nos, eddig csak olyan csaposhoz volt szerencsém, aki utál – utalok a szőke mamlaszra, ugyanis Summernek hiába akarnám elmondani a problémáimat, amikor az egyik kapcsán ő maga is érintett. Félek, hogy nem feltétlenül értené meg a velem történteket.
Leteszem a poharamat, hogy elfogadhassam a felkínált jobbot: - Ragnar, Ragnar Rosenkrantz.
A bemutatkozást követően hasonlóképpen emelem fel a poharamat. A megjegyzése azonban megakasztja a mozdulatomat, és nem jutok el az ivásig. Helyette visszahelyezem a pultra a poharamat.
- Ezekre nem hiszem, hogy lenne megoldás. Családi és magánéleti ügyek – ingatom a fejemet, majd magamban rágódva ismét a nőre pillantok. Ha tényleg ennyien öntik ki neki a szívüket, akkor én is tehetnék egy próbát. Talán nem is fog emlékezni rám néhány nap múlva.
- De legyen. Próbálok rövid lenni – adom be a derekamat, és egy kis időre elhallgatok, de csak addig, amíg összeszedem a gondolataimat. Az ujjaimmal a pohár szélét simogatom, miközben a nő arcát fürkészem. Meggyőzöm magam, hogy beszélni kezdjek.
- Összetett probléma. Egyrészt, nagyon sok testvérem van és én vagyok a legkisebb, szóval amíg nem költöztem el tőlük, addig jó ötletnek találták, hogy mindig belém rúgjanak, apám pedig soha nem állta az útjukat, hanem a gyerekeit lényegében egymás ellen uszította. Ez már nem is érdekel annyira, felépítettem a magam sikeres életét, viszont a születésem óta olyan érzésem van, mintha ellennék átkozva, de ezt az átkot azóta érzem erősebbnek, hogy a menyasszonyom otthagyott egy ostoba alsórendű senkiháziért. Én pedig nem akarok mást, csak megkapni azt, ami születési jogomtól fogva az enyém lenne, elvégre egyik testvérem se lenne jó vezető. Ők nem törődnek senkivel önmagukon kívül. Azt akarom, hogy elfogadjanak és tiszteljenek azért, aki vagyok. – Magam sem tudom mitől ered meg a nyelvem, de eleinte próbálok óvatosan fogalmazni, mégis ahogy haladok előre a történettel, úgy érzem, ismét Hans vagyok, nem pedig Ragnar Rosenkrantz.
A homlokomat és az orrnyergemet masszírozgatva felhajtom a pohár alján lévő italt, utána pedig bocsánatkérően a nőre pillantok.
- Elnézést, bizonyára követhetetlen volt. Nem is akarom tovább fárasztani. – Talán jobb lenne, ha most tényleg távoznék, mert így is túl sokat osztok meg vele. Ráadásul, nem akarom, hogy a rosszabbik oldalam felém kerekedjen. Eddig remekül megfékeztem, a lakásom falai közt tartottam egy írógép segítségével, mégis valahogy beférkőzik az bőröm alá és eggyé akar válni velem. Én megtagadom azt az oldalamat, ettől függetlenül úgy jár a nyomomban, mint egy kísértet, amelytől nem lehet megszabadulni.

❀ 597 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Poor unfortunate soul

Kellemetlen érzés másoknak nehézséget okozni, még zúgó fejjel is érzem, hogy nem kellene itt lennem. Átlagos éjszakákon a rémálmok és az alkohol egyvelege nem kerget ki az otthonomból, de a mai éjszaka másnak tűnik. Talán a borzasztó ébresztő után kapott, kellemesebb hangnem az mely egy pillanatra megállítja a velem együtt forgó világot, vagy csupán értékelem, hogy a világon akad valaki, aki képes kedvességet tanúsítani irányomba. Az elmém ködös, nem tudom hirtelen megállapítani, hogy hátsószándékai vannak velem szemben, vagy tényleg rendes akar lenni, de nem is érdekel. Túlságosan mélyen ülök az önsanyargatás mocskában ahhoz, hogy egy álcázott számító mosoly is jól essen.
- De… - kezdek bele a mondatba mielőtt egy fásult sóhajjal félbeszakítanám. – Én nem engedhetem meg magamnak.
Hangom halk, olyan fáradtnak érzem magam, mintha éveket öregedtem volna egy éjszaka alatt. Nem fejtem ki a gondolatot, pedig a szavaim mögött megbúvó jelentések sokkal komolyabbak, mint elsőre hinnék. Figyelnem kell a jóhíremre. Figyelnem kell arra milyen példát mutatok a gyerekeknek és az olvasóknak. És nem utolsó sorban nem szabad elfelejtem, hogy egy herceg sosem mutatkozhat züllöttnek. Ezeket az aggodalmakon nem osztom meg vele, hallom eleget barátomtól, aki folyton próbálja tartani bennem a lelket a maga sajátos módján.
- Bárcsak valóban olyan varázslatos hely lenne, mint amilyennek lefesti – mosolyodok el fanyarul, miközben kiegyenesítem a testtartásomat, de ettől csak még jobban elfog a szédülés. – Abban viszont igazat kell adnom, hogy egyedül valóban nem jeleskedem a problémamegoldásban.
Már, ha éppen a saját ügyeimről van szó. Minden problémájának fel tudom göngyölíteni a forrását, tudok tanácsot, vigaszt vagy megoldást nyújtani, de a saját démonaim napról napra felém kerekednek. Elnyújtott mozdulatokkal masszírozgatni kezdem a homlokomat. Bárcsak ne lennék ilyen ostoba, és tudnék mértéket tartani!
- Valóban a nyomoromat akarja hallgatni ilyen kései órán? Értékelem az italt és a társaságát, de nem kellene kiteregetnem a szennyest idegeneknek, arról nem is beszélve, hogy az Ön helyében, már rég hazaküldtem volna magamat – veszem kezembe az előttem heverő poharat, és elmélázva bámulok az aljára. Mégis ki olyan őrült, vagy túlzottan empatikus, hogy az éjszaka kellős közepén elviselje a gyötrődéseimet? Őt nem várják otthon haza? Tulajdonképpen… Jobban belegondolva, én sem kívánkozok haza. A falak között káosz uralkodik, a ház lenyomata annak az őrületnek, amely bennem dúl. Megborzongok.
- Az új ismeretségre – koccintom össze finoman a poharainkat, és borús gondolataim hatására mégis belekortyolok a keverékébe. Némám ízlelgetem az italt, ha pedig nem szól hozzám, egy idő után magam töröm meg a csendet.
- Miért csinálja ezt? Miért akar ennyire meghallgatni? Hisz nem is ismer… - Személyesen legalább is egyáltalán nem, hacsak nem olvasta a könyveimet és verseimet, akkor valóban nem sokat tud rólam. Ahogy a nőre pillantok, a tekintetem tele van kétellyel, elvégre nem értem a motivációját. Általánosságban elmondhatom magamról, hogy remekül olvasok emberekben, de az alkohol tompítja az érzékeimet, lustává tesz, és valamiért egyáltalán nem igaz, hogy olyan magasan fenntartsam az engem óvó falakat.

❀ 472 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Poor unfortunate soul

Az utolsó pillanatban sikerül belekapaszkodnom a bárpult szélébe, miközben az alattam lévő szék ijedtségemben vészesen kibillen. Ahogy felpillantok, fogalmam sincs hol vagyok, vagy miként kerültem ide, csupán ködös emlékeim vannak arról, ahogy az utcát járom, illetve még haloványan emlékeztem annak a személynek a sziluettjére, aki beengedett engem.
Fintorogva törlöm le magamról a vizet, miközben álmos zavarodottsággal pillantok fel a nőre. A hangok továbbra is duruzsolnak a fülemben: régen elhangzott beszélgetések és elfojtott gondolatok egyvelege tör magának utat újra és újra, ezzel fájdalmat okozva nekem. A nyakamat ropogtatva, kényelmetlenül egyenesedek ki ültömben, azonban a hirtelen mozdulatok nem tesznek jót, így ismét kénytelen vagyok megkapaszkodni.
- Elnézést kérek… Nem szoktam ilyen lenni – felelem rekedten, miközben a korábban kiöntött italomért nyúlok és felhajtom azt. Mindenképpen ki kell fizetnem, akkor nem mindegy, hogy én iszom meg, vagy a lefolyóban végzi az alkohol? A kettő között egyébként is mesés párhuzamot lehetne vonni…
- Mondhatjuk úgyis – teszem hozzá, ahogy a pultra könyökölök, és a mutatóujjammal a pohár peremén kezdek körözni. Szeretnék aludni, erős késztetést érzek arra, hogy haza sétáljak és bedőljek a párnáim közé abban a reményben, hogy reggel többé nem kelek fel. Minden éjszakát így töltök, és mégis rám virrad a hajnal…
- Hacsak nem tud valami csodaszert a fejemre, akkor attól tartok, semmi nem tud segíteni – mosolyodok el fanyarul, ahogy a halántékomat kezdem el masszírozgatni. A fejfájásom ettől az alkoholmennyiségtől nemhogy javult volna, hanem csak rosszabbá vált.
- Vagy ha nem tudja elmulasztani a problémáimat, nem hiszem, hogy élni tudnék az ajánlattal – teszem hozzá akaratlanul. Annyi, de annyi minden nyomja a lelkemet. Dolgok, amelyekről nem szokásom beszélni, de az alkohol megereszti a nyelvemet, így a zsebemben lévő tárcámért nyúlok, mielőtt már bármi butaságot művelnék.
- Mennyivel tartozok? – mutatok az üresre pohárra, hiszen eszem ágában sincs fizetés nélkül távozni. Ennyire még józan vagyok, hogy a jó híremre megpróbáljak odafigyelni, bár a nő szemében már biztosan lejárattam magam a szánalmas viselkedésemmel.
Jól mondod, Hansy. Szánalmas vagy! Akaratlanul is hessegető mozdulatot teszek a kezemmel, pedig ezeket a hangokat nem tudom úgy elűzni magamtól, mint a bosszantó legyeket.

❀ 340 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Poor unfortunate soul

Hans. Hans. Haansy. Emlékszel? Emlékszel azokra a napokra, amikor úgy tettünk, mintha nem léteznél?
Hagyjatok! Kérlek, ne… Ne bántsatok! Ne üssetek meg!
Hansy, Hansy, nem menekülhetsz mindig anyánk szoknyája mögé! Légy férfi!
Milyen kár, hogy téged soha senki nem fogsz szeretni, Hansy…
Tudod, Hansy, tizenketten vagyunk előtted a trónöröklésben. Ez tudod mit jelent? Neked nincs jövőd.
Elég. Elég… Kérlek, elég már. Elég lesz.
Mi a baj öcskös? Talán bosszant, hogy nem jött össze a kis terved és hazaküldtek lóürüléket lapátolni? Nem mi tehetünk róla, hogy egy semmirekellő vagy…
NEM VAGYOK SEMMIREKELLŐ!
Le kellett volna szoknom az ivásról. Az alkohol eddig hű barátom volt éjszakánként, támogatott a kreatív ötleteim megvalósításában, s most pedig előhozták a démonjaimat. A démonjaim hol a saját hangomon, hol atyám és a fivéreim hangján szólaltak meg, kegyetlenül felszaggatva azokat a mélyen eltemetett emlékeket, amelyekkel nem akartam foglalkozni.
Mégis, mintha minden egyes szavuk belevésődött volna a tudatomba, ütéseik erejébe a mai napig összerezzentem, vagy pedig tombolni kezdtem tőlük. Odakint fényesen ragyogott a telihold, amikor behúztam a függönyöket. A nyomasztó, mellkasomra telepedő érzés azonban akkor elkísért, ahogy felriadtam az álmomból, mintha sose ébredtem volna fel. Végtére is, csupán elfojtottam és hétlakat alá zártam minden bánatom.
Ahogy álmosan a tükörbe pillantok, és ismét a mesefigura vonásai bontakoznak ki előttem, valami eltör bennem. A harag fokozatosan veszi át az uralmat a testem felett, és ismét a berendezés bánja a kitörő impulzusokat. Törik a szék lába, oda a tükör, alkohol és vér csorog a kezeimről, a fejem hasogat, és hirtelen szörnyen szűkösnek tűnik a négy fal között.
Nem kapok levegőt. Menekülni akarok az otthonomban rejtőző árnyékoktól, az emlékeim fogságától. Csak arra vágyok, hogy ne érezzem ezt a fajta szorongást.

Az elmém ködös, a járásom bizonytalan, ahogy a városban botorkálok. Talán néhányan azt hiszik, hogy megőrültem, vagy csak azt, hogy jó estém van. Beszélni akarok Summerrel, mivel Freyához nem mehetek tanácsért, így nem sok választási lehetőségem marad. Azonban mire a bárhoz érek, akkor tapasztalom igazán, hogy mennyire elszaladt az idő, hiszen az épület zárva van.
A hangok a fejemben azonban egy pillanatra sem csillapodnak, így ismét útnak indulok, bízva abban, hogy találok egy helyet, ami még nyitva van, és segíthet felejteni.
Az esetek többségében mindig elrejtem a gyengeségeimet, de a mai éjszaka nem tudom visszaszerezni a kontrollt, csupán sodródok az árral, amíg egy nagyjából velem egyidősnek tűnő férfi szívélyesen be nem terel egy másik bárba. Nem is figyelem, hogy hova lyukadok ki, csupán félig az asztalra dőlve kérem ki az alkoholt.
Az alkohol tompít és álmosít. A hangok egyre hallgatagabbá válnak, azonban úgy ragadnak le a szemhéjaim is. Nem emlékszem, hogy végre az asztalra dőlve mennyi idő esik ki az életemből, de arra igen, hogy koránt sem kellemes módszerrel keltenek fel.

❀ 447 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀