Autopsy of the soul

Meglepett, hogy nem hajtott el azonnal. Akár empátiából tette, akár másért, az arcomon ülő rendezett vonásokon nem törhetett át a döbbenet. Ennél sokkal jobban kordában tartott az érzéseimet.
Hallottam, ahogy Ulrik a háttérben jártatta a száját, de ügyet sem vetettem a panaszáradatára. Amúgy is halott volt. Nem rendelkezett jogokkal, sőt, inkább örült volna neki, hogy egy csaj taperolta végig a testét mielőtt még lángba borítottuk volna a testét. A névtelen gyermek viszont könnyedebben megragadta a figyelmemet, amióta csak az eszemet tudtam, mindenhová elkísért. Hiába teltek el felettem az évek, ő sosem változott. Most a lány mellé állt, üveges tekintettel bámulta őt, mintha csak azzal a gondolattal játszadozott volna el, hogy nem Ulrikot szerette volna belülről megvizsgálni, hanem a lányt.
A zakóm ujjába rejtett szike hűvössége emlékeztetett arra, hogy ne vándoroljak túlságosan is messzire a valóságtól, ugyanis nem akartam feltűnően elkalandozni a halott rokonaim által. A fiú megpróbált belekarolni a lányba, de csak én láthattam őket. A jelentlétük sokszor számomra sem volt több hűvös borzongásnál.
- Nem ő az első családtagom, akit eltemetek – emeltem a lányra a pillantásomat azzal a gondolattal, hogy nem is ő az utolsó. A hangom közönyösen csengett, elvégre a halál mindennapos vendégnek számított a köreinkben. A látvány nem riasztott meg, sokkal inkább a gondolat, hogy hamarosan én lehetek a következő. – Megtanultam már kezelni.
Ulrik előtt apám volt a soros, az ő testvérei, a nagyszüleim. Előbb-utóbb mindenki sorra került. Ha én már nem leszek többé ezen a világon, akkor majd Eivornak adatik meg az a kegy, hogy a lelkemmel társaloghasson, én pedig elmesélem majd neki, hogy milyen csodálatos módon szoktam a porba tiporni a bátyánk büszkeségén még a síron túl is. De ennek nem volt itt az ideje. Odafent anyám a temetést intézte, idelent pedig ez a furcsa lány tartott szóval, így elengedtem annak a lehetőségét, hogy ilyeneken töprengjek.
- Neked még nem halt meg senkid? – kérdeztem vissza, habár fesztelennek, sőt inkább gyakorlatiasnak tűnt ezen a helyen, nehezen tudtam elképzelni, hogy a korábbi félénk mosolyával a saját rokonait búcsúztatta volna. Nekem egy jó szavam nem lett volna Ulrikhoz. Nem érdemelte meg azok után, hogy sokszor a húgunkkal bánt, így élvezettel fogom kilőni azt a lángoló nyílvesszőt, amely teljes enyészetbe taszítja a testét. Akkor nem lesz több, csupán egy hang az elmémben, egy kísérteties arc a környezetemben, de mást már nem bánthat majd.
- Így is mondhatjuk – vontam meg a vállamat, ügyelve arra, hogy a korábban elcsent szike egy pillanatra se csússzon ki az ujjaim közül. A gyász öt fázisán sosem estem keresztül, ha a családtagjaimról volt szó, magamra kivetítve azonban még mindig az alkudozásnál tartottam: Nem akartam elfogadni a sorsomat, továbbra is megoldás után keresgéltem, vagy sokszor csupán egy másik testvérem halálát kívántam a sajátomé helyett. Nem voltam hajlandó feladni, még akkor sem, ha egyre inkább úgy éreztem, hogy a végzetem úgy lebegett a fejem felett, mint Damoklész kardja. Vagy csak túlságosan is sok időt töltöttem mostanában olyan személyek társaságában, akik túltolták a görög mitológiát, és a sok sületlenség az agyamra ment.
Biccentettem a válaszára, ahogy tudomásul vettem, hogy valóban ő dolgozott azzal, hogy a fivérem vállalható állapotban kerülhessen máglyára. A tradíciókat még ezen a távoli vidéken is betartottuk.
- Egy percig sem kételkedtem – csúsztattam az egyik kezemet a nadrágom zsebébe, miközben elálltam az útjából, és megpróbáltam feltűnésmentesen visszahelyezni a szikét a helyére. – Csupán nem tudom felfogni, hogy egy ilyen lány, mint te, miért tölti az idejét a halottak társaságában. Az élők nem szimpatikusak számodra?
Oldalra billentettem a fejemet, ahogy nekitámaszkodtam egy üres falfelületnek. Nem mintha megbotránkoztam volna azon, hogy szerette ezt csinálni, én is rendelkeztem olyan hobbikkal és szokásokkal, amelyeket mások nem díjaztak volna, így a holttestek kicsinosításán már meg sem lepődtem. Ha kiakadtam volna ezen a jeleneten, vagy az asztalon heverő bátyám porhüvelyének a látványán, akkor nem cseverésztem volna ilyen higgadtan ezzel az idegennel.
- Elbúcsúzni? – pillantottam fel meglepetten, ugyanis egy pillanatra elmélyedtem a saját gondolataim elemzésében. A tekintetem a testről az asztal mögött ácsorgó Ulrik alakjára vándorolt. Megráztam a fejemet.
- Már mindent elmondtam neki, ami fontos volt. – Ellöktem magam a faltól, mintha indulni készülnék, a mozdulat közben mégis meggondoltam magam. Nem az ajtó irányába indultam meg, hanem a lány felé tettem néhány lépést.
- Az viszont érdekel, hogy pontosan mit csinálsz vele. Mi van még hátra? – A kíváncsiságom leginkább arra irányult, hogy ma egyszer én kerülnék az asztalára, akkor velem mit tenne, vagy hogy Fridie mennyire akadna ki azon, ha nem szedik ki megfelelően a szemöldökét, és bűnrondán fog kinézni a saját temetésén.

❀ 738 words ; youtube ; note:      ❀

Autopsy of the soul

Csak azért kísértem el anyámékat, mert ez volt a kötelességem. Nem különösebben érdekelt mit tesznek a bátyám testével. Felőlem, akár már most is felgyújthatták volna, de anyámnak fontos volt, így vele tartottam.
A közeg nyomasztóan hatott rám és a hangokat is felerősítette: Ugyan ki akarna önszántából a halál sarkában járni? Azt hiszik, hogy attól majd elkerüli őket a végzetük? Engem nem került el. Éreztem magamon a gyengeséget, amely sok évig nem volt jellemző rám. Mégis manapság csillagtalan éjszakákon át virrasztottam és bámultam a remegő kezeimet abban a tudatban, hogy én vagyok a következő.
A szemeim előtt felsejlett Ulrik rosszindulattól vigyorgó arca, aki továbbra is jó ötletnek tartotta azt, hogy inzultáljon.
Na, mi az öcskös? Ha már úgyis itt vagy, nézhetnél magadnak koporsót. – Vidoran támaszkodott a falnak, és folytatta a szekálásomat. Fintorogva bámultam őt, és nem értettem, hogy annyi halott közül miért őt láttam a legélénkebben. Apám és nagyapám ritkán öltöttek testet előttem, csupán hangok voltak, de Ulrik olyan valóságosnak hatott, mintha még mindig élt volna.
Amikor egy szőke lány jött fel az alagsorból, úgy éreztem, talán mégis csak látogatást kellene tennem a testvéremnél. Hideg ujjak kulcsolódtak a csuklóm köré. Ismertem őt. Ugyan nem volt neve, de pontosan úgy nézett ki, mint én gyerekkoromban.
Ugye kicsinosíthatom? – kérdezte halkan a gyerek. Másnak talán hátborzongatóan hatott volna az a hűvös nyugalom, amely áradt belőle, de én szórakoztatott a jelenléte. Elindultam vele lefelé, ügyet sem vetettem a bátyám értetlenkedésére.
Hová mentek? Nils, ha hozzá mersz érni egy ujjal is a testemhez, akkor…! – Pánikolt. A hangja remegésén érződött, hogy zavarta a jelenlétem, vagy frusztrálta a gondolat, hogy tehetetlen volt. A gyerek az oldalamon halkan dúdolgatott egy svéd gyerekdalt, amit anyám énekelt még fiatal korában, miközben a lépteimre ügyelve lejutottam a helyiségbe.
A lenti szagok alapján arra gondoltam, hogy most közelebb kerültem a Pokolhoz, és átértékeltem azt a furcsa impulzust, ami ide vezetett engem. A gyerek elengedte a kezemet, és az asztalon heverő testhez szaladt. Felmászott az asztalra Ulrik mellé, és oldalra billentett fejjel figyelte. A bátyám vélhetően nem mert csatlakozni hozzánk, én viszont közelebb sétáltam a testéhez.
Élettelen volt. Túlságosan is nyugodt. Ez nem Ulrik volt, csupán egy porhüvely, amelyben ez az idióta élt. Vajon hamarosan én is így nézek majd ki? Mennyi időm maradhatott még, mielőtt anyám és a testvéreim engem elbúcsúztatnának?
Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem, az elmém zakatolt, a mellkasomra pedig súly telepedett. Nem akartam meghalni. Nem akartam, hogy utánam bárki is meghaljon a sorban.
Kíváncsi vagyok milyen belülről – jegyezte meg halkan a fiú, ahogy apró ujjaival Ulrik arcát érintette. Halkan felhorkantottam, és az elöl hagyott eszközök közül elcsesztem egy szikét. Nézzük hát meg, hogy a bátyám belseje mennyire rothadt el az évek során, amelyeket még életben töltött.
Léptek ütötték meg a fülemet, így a zakóm ujjához csúsztattam fel a szikét. A gyerek leugrott az asztalról, hogy búvóhelyet keressen magának, én pedig a hátam mögött összekulcsoltam a kezeimet, hogy elrejtsem valós szándékaimat.
A korábban látott lány visszatért. Furcsálltam a korát, de nem ez volt az első különös dolog ebben a városban.
- Szia. Persze, jól vagyok – válaszoltam neki higgadtan. Szemrebbenés nélkül hazudtam az arcába, hiszen idegeneknek még azt se szívesen árultam el, amiket anyám harapófogóval szedett ki belőlem.
- Csak kíváncsi voltam, hogy mi van vele – pillantottam le a bátyám testére. Nem mintha annyira aggódtam volna érte, szimplán a kíváncsiság és az ismeretlen gyermek felbújtása hajtott előre.
- Te gondoskodsz róla? – kérdeztem vissza, hogy eltereljem magamról a figyelmét. Különben is, arra számítottam, hogy valami vénember, vagy öregasszony fog gondoskodni Ulrik testéről, nem pedig egy fiatal lány. Ki tudja, talán ezek voltak az utolsó boldog pillanatai, amiket át se élhetett, pedig végre valahára egy nő hozzáért.

❀ 603 words ; youtube ; note:      ❀