Shinju & Shouta

Feelings change, but memories don't!

A szavaira figyeltem. – Természetesen… elhagyhatjuk. – Volt benne valami, elvégre én is könnyebben használtam a tegező beszédet. Persze az is bennem volt, hogy igen… egy idegen vagyok és ő is az. A tiszteletet meg kell adni, viszont már nem is feltétlen vagyunk idegenek egymásnak, nem igaz? Elvégre segítettem neki, így ha azt nézzük, akkor van egy közös pont, amibe tudunk kapaszkodni. – Valóban nem engedek abból, hogy amíg nem iszod meg a vizet, addig nem mehetsz innen el. – Megdöntöttem a fejemet és úgy néztem rá. Egy pillanat után a táskámba nyúltam és kivettem egy másik kulacsot is. – De, hogy lásd… nem vagyok szőrös szívű. Én is veled együtt iszok. – Azzal a lendülettel bele is kortyoltam a kulacsba.
Hallgattam, ahogyan mesélte a történetüket, először azt hittem, hogy a férfi tehet az egészről, de közben kiderült a számomra, hogy a mellettem ülő nő miatt mentek szét. – Bármi is legyen az oka, azért nem kellene így bánnia veled. – Egy újabb korty után, majdnem kiköptem azt, ami a számban volt. Valahogy rám terelődött a szó. Hebegtem és habogtam. – Valóban nem hallottam semmit… vagyis részben… csak a végét. – Szabadkoztam… még meg is hajoltam előtte. A további mondata közben ültem vissza mellé. Nagyon eltökéltnek tűnt, olyannak, aki ténylegesen nem adja fel. – Ezt jó hallani. Ha ennyire el vagy határozva, akkor biztosan sikerrel jársz. – Sóhajtottam egyet. Egy picit irigykedtem a másik srácra… pontosabban… nem értettem, hogy hogy lehet ilyen a világ. Persze nem tudom a részleteket, de itt van… ez a lány és azok után is odáig van a fiúért… hogy így itt hagyta. Hihetetlen. – Egyébként… szabad tudnom, hogy mi történt köztetek? – Próbáltam egy kicsit óvatosan rákérdezni. Talán nem szakítok fel ezzel sebeket, annyira szörnyű dolog úgy sem lehet… remélem.

I'm fine, and You?

Aprót bólintottam, majd újabbat kortyoltam. A szavaira viszont meglepve néztem a férfira. Még mindig furcsa érzés volt, ha valaki törődött velem, főleg egy idegen részéről.
- És abból se enged, hogy a magázást elhagyjuk? – Kérdeztem vissza, mert az agyam így is fáradt volt és a magázódás megtartása csak még több terhet rótt a fejemre jelenleg.
Aztán kiöntötten a lelkemet az idegennek, magam sem tudtam volna megmondani, miért. Egyszerűen csak muszáj volt, mert szétrobbantam volna belülről – ha lehet így fogalmazni.
- Én is sajnálom. Egyszerűen… nem is tudom, miért tettem azt, amit. Most pedig nem hajlandó még egy esélyt adni. Egy utolsót, ahol bebizonyíthatnám, hogy nem vagyok olyan, mint amilyennek jelenleg gondol – Mély levegőt vettem. Kezdtem újra felhergelni magam, éreztem a közeledő pánikot, ami eluralkodott rajtam legutóbb. Ezért is ájultam el végül.
Kíváncsian néztem a férfira, majd pislogtam néhányat.
- Igazából az lett volna meglepő, ha semmit sem hallasz belőle... elég hangosak voltunk, nem? – Igen, egyértelmű volt, hogy hallott valamit, ha nem is az egészet. Azt hiszem, a vendégek is hallották, talán még Eva is, akitől nem fogok dicséretet kapni emiatt. – Nem kellett volna most letámadnom ezzel, de megörültem, hogy megtaláltam. – Tettem hozzá egy sóhajjal, majd felnéztem. – De az, hogy most nem sikerült visszakapnom őt, nem jelenti azt, hogy nem is fogom. Nem adom fel… - Semmiképpen sem. Rajta kívül ugyanis senkim sem volt, a szó legszorosabb értelmében. Ha nem kapom Izayát vissza, akkor semmi értelme nem lesz többé az életemnek.

◉ 240 words ● rewrite the stars ● note: nem adom fel... üzenem Izayának   ◉

Shinju & Shouta

Feelings change, but memories don't!

Bármi áron azon voltam, hogy ne menjen vissza az étterembe… elvégre nem játék a rosszullét. Egyszer próbálkozott és akkor még sikerült megállítanom, még a kulacsomból is adtam neki. Kell a folyadék, az a legfontosabb dolog a világon. Majdnem mindenre megoldás. Ha másban nem is, de ehhez az egy dologhoz értek… mármint nem a vízhez… bár, ha jobban belegondolok… Víz sárkány vagyok. Na, de ne viccelődjek itt magamban, szóval az ápoláshoz értek. – Jól esik? – Kérdeztem meg tőle érdeklődve. – Ha vissza akar menni dolgozni, akkor a kulacs tartalmát el kell fogyasztania… ebből nem fogok engedni… az már biztos. – Tettem még hozzá komoly arccal.
Nem hagyott nyugodni a dolog, főleg, hogy ki képes ilyen szörnyűséget tenni. Nyilván nem ismerem a részleteket, de hogy lehet olyan állapotba hozni valakit, hogy az a földre kényszerül. Ráadásul a férfi itt hagyta… még vissza sem nézett. – Ó, sajnálom. – Együttérzően válaszoltam. Ha a tervemnél szeretnék maradni, hogy itt tartsam, beszélgetnem kell vele, ugyebár. Rákérdeztem a kapcsolatukra és nem feltétlen volt meglepő, hogy jártak, főleg a nő viselkedéséből jött ez le. Azonban arra nem számítottam, hogy miatta lett vége. Erre már nem válaszoltam, csak néztem a szemébe és hallgattam. Csak bámultam, szinte kezdett elvarázsolni… magam sem értem miért… mire egy kérdést szegezett nekem. – Öhm… bö-hö… nem, dehogy! – Zavaromban hirtelen kaptam el a tekintetemet az övétől és még a padról is felkeltem. Nem is tudom miért viselkedtem így. Valóban nem hallottam semmit… a telefonomat bújtam és próbáltam nem a veszekedésükre koncentrálni. – Tényleg nem… – Mentegetőzésnek tűnhetett az egész… de nem volt az. – Amúgy sem tartozna rám… hiszen egy idegen vagyok. – Elég kínossá vált a szitu, főleg, hogy már össze-vissza kezdtem beszélni. Nyeltem egy nagyot, végül úgy fordultam vissza hozzá. – Sajnálom… sajnálom. – Megdöntöttem a felsőtestemet, mint aki meghajolt volna. Ezt egy párszor megismételtem. Csak remélhettem, hogy nem hoztam kellemetlen helyzetbe.

I'm fine, and You?

Tompán, de eljutottak a szavai hozzám, azonban nem tudtam rájuk reagálni. „…kikészítette az a férfi…” Izaya? Igen. Annyira ostoba!
„Aranyos.” Ki? Én? Sosem voltam az. Talán, ha jobban felfogtam volna ezeket a mondatokat, még ki is akadtam volna. Így viszont nem tettem, hanem elsiklottam felette.
- Azt hiszem, igen… - Pislogtam néhányat. Jobban voltam, de még mindig nem túl jól. – Nem sokan ennyire önzetlenek – Jegyeztem meg a szavaira, majd megkérdeztem, nagyjából meddig feküdtem itt ájultan. 20 perc? Kikerekedtek a szemeim. – Te jó ég…! Eva tényleg megöl, ha azt hiszi, leléptem! – Ülőhelyzetbe tornáztam magam hirtelen, de éreztem, hogy megszédülök.
- De vissza kell mennem… nem akarom, hogy kirúgjanak – Bár Eva nagyon kedves volt, mégsem élhettem vissza ezzel. Nem tudom, miért, de egészen megkedveltem a főnökasszonyt. Tetszett a pozitív kisugárzása, a pörgése, és némileg irigyeltem, hogy mennyien kedvelik. Elragadó személyiség volt, ellenben… hát, velem.
A kézre pillantottam, ami még az egyik vállamon pihent, majd a megmentőmre. Oh, innivaló.
- Ezt elfogadom – Éreztem, hogy szüksége van a szervezetemnek a folyadékra, így elvettem tőle és ittam. Kortyoltam… aztán a kérdés hallatán meglepődtem. Elemeltem a számtól a kulacsot. – Ez bonyolult. Ő a volt fiúm… igen, csak volt, mert elszúrtam az egészet. Próbálnám helyrehozni, de hallani sem akar rólam – Magyaráztam, magamat is meglepve, hogy megnyíltam egy idegennek a magánéletemről. Megköszörültem a torkomat. – De egyelőre hagynom kell… aztán kitalálom, mit tehetnék még a kapcsolatunkért – A kulacsot kezdtem nézni a kezemben. Végtelenül szomorú és elkeseredett voltam, amiért Izaya nem akart engem többé. Pedig én idéztem elő ezt a helyzetet azzal, hogy aznap hűtlen voltam, még ha csak egy csók erejéig is. – Csak nem hallotta a veszekedésünket? – Pillantottam rá a szemem sarkából.

◉ 273 words ● rewrite the stars ● note: Pengu, nem tudod, mire vállalkozol...   ◉

Shinju & Shouta

Feelings change, but memories don't!

Vártam ameddig csak kellett, mivel ezt éreztem belül, hogy addig nem mehetek el, míg meg nem bizonyosodok róla, hogy jól van. Teltek múltak a percek… legalábbis gondolom, mert nem azzal törődtem, hogy meddig van eszméletlen állapotban, hanem arra figyeltem, hogy az ápolásában a legjobbat nyújtsam. Valahogy ez teljesen természetesen jött. Meglehet, hogy szakmai ártalom, de így volt jó… a borogatását sűrűn cseréltem, hogy friss legyen. Ettől hamarabb vissza kell állnia a vérkeringésének.
Ahogyan ott feküdt a padon… valahogy nem tudtam levenni a szemem róla. Csak bámultam, mintha nem láttam volna még embert. – Teljesen kikészítette az a férfi… – Újból cseréltem a törölközőt. Kicsavartam, majd mielőtt visszatettem volna, akkor láttam meg, hogy a homlokán a haj kicsit összekócolódott. Egy kisebb mosollyal az arcomon igazítottam meg és úgy tettem oda a vizes tárgyat. – Aranyos. – A mosolyom hirtelen váltott át döbbenetbe, amikor elkezdett mocorogni. Illetve meg is nyugodtam, hogy bevált a gyógymódom. – Jobban érzi magát? – Kérdeztem tőle, de persze még eléggé kábának tűnt, ezért sem zavart annyira, amiért nem kaptam választ. – Szívesen. Muszáj volt, nem akartam, hogy megsérüljön. – Tény mindenkivel így bánok, még akkor is, ha egy idegenről van szó. – Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs… ha saccolnék, akkor egy húsz percig. – Valóban annyi lehetett, de mivel nem néztem az órámra, így ez tényleg csak egy tipp volt.
Amint ezt kimondtam, azonnal ülő helyzetbe vágta magát. – Hoppá! Óvatosan a hirtelen mozdulatokkal! Ez veszélyes lehet. – Tettem rá a két vállára a kezeimet, hogy még véletlenül se kelljen fel a padról. – Tudom, a munka nem várhat, de az egészsége fontosabb. – Ekkorra már csak az egyik vállát fogtam és a másik kezemben a kulacsot tartottam, amit nyújtottam felé. – Ebből igyon egy keveset. – Nem akartam ráerőltetni, viszont tudtam, hogy ez segíteni fog neki. – Egyébként… – Próbáltam finoman rákérdezni a történtekre. – Mi volt Ön és a férfi között? – Remélem nem veszi tolakodásnak a kérdésem… valóban csak érdeklődés miatt kérdeztem rá… meg persze, az sem utolsó, hogy így még itt tudom tartani.

I'm fine, and You?

Összeestem. Nem tudom, hogy a veszekedésem Izayával, vagy pedig más okozta-e ezt nálam, de annyira rosszul lettem, hogy a lábaim megadták magukat. Arra sem emlékeztem, hogy egy idegen karjaiba omlok – de így volt. Egy padon tértem magamhoz, de ami meglepőbb volt, hogy az idegen még mindig ott volt mellettem. Értetlenül pislogtam fel rá. Ekkor érzékeltem, hogy a homlokomon van valami nedves… egy törölköző? Meglepve húztam le a fejemről és újra felnéztem a férfira.
- Elkapott… ugye? Köszönöm – Nagyot nyeltem. – Mennyi ideig voltam ájult? – Jutott eszembe egyből, így kétségbeesetten ültem fel, amitől ismét elfogott a szédülést. – Tiana mérges lesz, mert megáll a munka odabent… - Elnéztem az épület felé, majd vissza a férfira. Ismeretlen volt a számomra… szerintem még az étteremben sem láttam soha. Miért segített? Miért önzetlen valaki annyira, hogy egy vadidegent segítsen? Nem fért a fejembe. Talán mert én egészen más voltam. Én nagy eséllyel nem álltam volna meg akárkinek.

◉ 151 words ● rewrite the stars ● note: Pengu, nem tudod, mire vállalkozol...   ◉

Shinju & Shouta

Feelings change, but memories don't!

Még mindig nem értettem mi vezérelt, hogy közelebb mentem a nőhöz. Azonban látszott rajta, hogy segítségre szorul. Meglehet, hogy emiatt tettem a kezdő lépéseket. A csendet megtörve kérdeztem tőle valamit, de a válaszra nem számítottam. És most nem a tényleges válaszra gondoltam. Mert az nyilvánvaló volt, hogy nemlegest kapok. Egy veszekedés után kinek lenne jó kedve. Na de innentől jött az idézőjeles poén része. Miközben válaszolt, megragadta a karomat, majd utána rögtön a felsőmbe markolt. – Azt… látom. – Válaszoltam neki vissza. Bár nem teljesen értettem miért kapaszkodott ennyire belém, hiszen nem ismer. De miután észleltem, hogy alig áll a lábán, majd utána össze is esett, hát örültem, hogy ezekre a helyzetekre fel vagyok készülve. – Hopp, hopp… – Azzal a lendülettel sikerült elkapnom, így nem terült el a földön. – Hé, hölgyem? – A homlokát ellenőriztem le, ami tűz forró volt. Illetve az arcát próbáltam gyengén, de határozottan ütögetni. Arra viszont semmi reakció nem volt. Megnéztem a pulzusát és szaporábban vert a kelleténél. A közelebbi padhoz vittem őt és lefektettem oda. A táskámból elővettem egy törölközőt, azt a kulacsomban lévő vízzel bevizeztem és így borogattam a fejét. – Még szerencse, hogy volt nálam kellék ehhez a művelethez. – Teljesen nyugodtan álltam az egészhez. Higgadt voltam. Hiszen ez kell az uszodai melóhoz is, nem igaz? Leültem mellé és vártam, amíg magához tér…

I'm fine, and You?

Feldúlt voltam és csalódott. Nem hittem, hogy így összeveszünk Izayával – pedig gondolhattam volna. De az még meglepőbb volt, hogy ennyire felzaklattam magamat. A levegőt kapkodtam, éreztem, hogy a rosszullét egyre inkább elhatalmasodik felettem. A fülem is zúgni kezdett. Egészen belesüppedtem volna ebbe az állapotba, ha nem szólít meg egy idegen hang. Ez némileg kirántott a rossz állapotból és ráemeltem a tekintetemet, ami ködösebb volt, mint szerettem volna. Mégsem vagyok jól? Ez futott át az agyamon és nyitottam a számat, hogy szóljak valamit, de végül megkapaszkodtam az ismeretlen karjában, mielőtt kifordult volna a talaj a lábam alól.
- Nem… nem vagyok jól – Motyogtam, miközben végül a mellkasának borultam öntudatlanul. A másik kezemmel is megkapaszkodtam benne, ezúttal a mellkasán markoltam meg a ruhát. Nem akartam összeesni, de a lábaim remegtek. Szédültem.
Pillanatokkal később teljesen elsötétült előttem a világ és elájultam. Ha nem kapott el az idegen, akkor a földre zuhantam a karjaiból.

◉ 150 words ● rewrite the stars ● note: Pengu, nem tudod, mire vállalkozol...   ◉

Shinju & Shouta

Feelings change, but memories don't!

A húgommal való találkozó óta eltelt pár nap, és ahogy az illik, sok minden történt. De ha nem is megyek bele a részletekbe, elég annyit tudni, hogy valami isteni csoda történt. Furcsa emlékeket kaptam egyik pillanatról a másikra. Hogy én, mint egy istenség ráadásul egy sárkány… agyrém. És mégis igaznak tűnik. Olyan valóságos az egész, hogy kővé dermedtem, majd aztán Sisura emlékszem, akibe minden reményünket fektettük… a húgomba. Vajon ő… Mirai? Mármint a testvéri kötelék minden helyzetben jelen van és azt semmi nem tudja elvenni, de mégis… kételkedem…
Azóta a munkahelyemen is ezen rágódok. Már azt sem tudom, hogy kinek mondhatnám el ezt az egészet. Nem tudom, kiben bízhatok. A legjobb lesz majd szemtől szemben megbeszélni a testvéreimmel, de leginkább Miraival. Csak nem néznek hülyének… ráadásul még a végén kiderül, hogy velük is hasonló folyamat ment végbe.
A gondolataimból csak egyetlen egy dolog tudott visszarángatni a valóságba. Egy veszekedés. Az étterem mellett mentem el és konkrétan premierplánban láttam az egész műsort. Szerencsére nem vett észre az a két ember, így tisztes távolságból figyeltem. Jobban mondva úgy tettem mintha a telefont nézegettem volna, de közben hallgatóztam. Úgy tűnt nincsenek jóban. – Nagyszerű… – Suttogtam magamnak. Sosem szerettem a háborút, főleg azt, amikor a két vagy éppen több fél kedveli vagy szereti egymást. Az egész nem tartott sokáig, a férfi elviharzott és otthagyta a nőt. Én meg csak bámultam rá és nem tudtam megmozdulni… legalábbis addig nem, míg azt nem láttam, hogy majdnem összeesik. A lábam magától megindult egyenesen felé. Amint közelebb értem hozzá egy ideig szótlanul bámultam… – Öhm… minden rendben van? – Végül egy hülye kérdéssel törtem meg a csendet. A vak is látja, hogy nincs rendben… idióta Pengu…

I'm fine, and You?

Hajthatatlan és makacs és csökönyös… és a szó számtalan szinonimája ráillett volna Izayára. Az ÉN Izayámra. Sosem gondoltam, hogy ennyire sikerült elszúrnom. Mindig is úgy gondoltam, hogy van esélyem helyrehozni azt, amit elrontottam. Tényleg csak egy botlás volt. Érzelmi gátjaim voltak és vannak is, de az elég nagy lépés, hogy próbálok róla beszélni Vele. Vagy tévednék? Egy csepp megértés sem volt benne ennek ellenére.
Miután kiviharzott az étteremből, én utána indultam, és nem érdekelt volna az sem, ha kirúgnak emiatt. Izaya fontosabb volt és ezt már sokkal előbb tudnom kellett volna. Vagyis nem tudni, hanem valóban érezni. De sosem mertem átadni magam az érzésnek, hiszen szereti fájdalmas lehet olykor. Izaya pedig megtapasztalta ezt a fájdalmat. Azt, amit én mindig is el akartam kerülni.
Az idegességtől remegve dőltem neki végül az étterem falának és néztem magam elé, majd néhány perc levegőzés után löktem el magam tőle, hogy elinduljak vissza a munkába, de éreztem, hogy rám tör a rosszullét. Szédülni kezdtem, így megtámaszkodtam újra a falban, ezúttal a kezemmel. A sok stressz lehetett az oka, hisz a munkára nem foghattam. Új voltam még és nem dolgoztattak halálra – na meg azt nem is hagytam volna.
Próbáltam egyenletesen venni a levegőt, de csak egyre rosszabbul voltam.

◉ 202 words ● rewrite the stars ● note: Pengu, nem tudod, mire vállalkozol...   ◉