I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Olyan jó lett volna, ha itt is csak egy egyszerű lány lehetnék. De még ezen a varázslatosan balszerencsés helyen is sikerült elérnem, hogy ne legyen könnyű se nekem, se a körülöttem lévőknek. Itt ugyan nem egész Kína reményét képviseltem, ám a húgaimért ki kellett állnom és a családunkat is támogatnom kellett, akármilyen őrült ötlettel álltak elő. Mint ez az eljegyzés is... Ami nem mellesleg hatalmas butaság! A vőlegényem nevét sem tudom! A mosolya és a meghajlása elnyerte valamennyire a tiszteletem, ám mindeközben nagyon-nagyon erősen küzdöttem a feltörő rutin ellen, hogy ne kacagjam el magam. Tényleg nem kellett ennyire színpadiasan viselkednie velem, de értékeltem, hogy ilyen szófogadó úriember példáját mutatta felém. Habár szerettem a humorát -ha másként lenne, akkor most se szöktem volna ki hozzá az este-, mégsem volt egy Ling. Hiányzott a szerelmem. Mérhetetlenül. Ez az élet viszont más prioritásokat követelt meg, így nem kapaszkodhattam az ő emlékébe tovább. - Tudja, ha felfedném itt mindenki előtt, akkor nagyobb galibába rántom magát és magamat, mint amennyit elbírnánk. - intettem le a szomorkodását. Annyi szent, hogy nem ma este fogom felfedni előtte a kilétemet. Igazán várhat majd az esküvőm utánig, onnantól úgyis össze leszek kötve szerencsétlen férjemmel. Oka se lehet gyanakodni afelől, hogy megcsalnám. A szüleim amúgy is tisztában vannak azzal, hogy mennyire erkölcsös típus vagyok és megvan a kellő eszem ahhoz, hogy ne kövessek el ilyen ostoba hibákat. Huang Feiyuval pedig végképp nem kezdenék ki! A férfi poénos, de nem fogok felé nyitni olyan értelemben... - Nagyon remélem, hogy nem az... Ha az is lenne, nagyon jól takarja. - fintorogtam egy sort, már-már azt latolgatva, hogy vajon tényleg másodállásban elférne egy detektívnek vagy valami speciális csapat tagjának, akiknek általában tele van az életük titkokkal, depresszióval, de meglehetősen karakteres, férfias személyiségek a háttérben. - Csak tisztában vagyok a határaimmal és azzal, amit akarok. Ez talán probléma? - kicsit bosszúsabb hangot ütöttem meg, nem feltétlen azért, hogy csendre intsem, ugyanis nagyon élveztem, hogy velem társalgott. Egyedül azzal nem voltam tisztába meddig mehetek el... Legalábbis, hogy meddig nem tűnik fel senkinek, hogy Cao Daiyu a városban lófrál. - Zöld. Jázmin. Chai. A fűszeresebb, aromásabb fajták, amiknek kellemes az illatuk is. - töprengtem el, s ő eközben olyan ügyesen vezetett a teázóhoz, hogy fel se tűnt amikor elhagytuk az előadása helyszínét. - Honnan ismeri ezt a helyet? - kérdeztem ezúttal őt, miközben helyet foglaltam az általa kihúzott széken. Nagyon erősen próbálkozott, hogy elnyerje a tetszésemet, s bevallom egy kicsit ijesztőnek is véltem, amiért ilyen nyíltan mutatta ezt ki. Abban sem voltam még biztos, hogy vajon élve temet-e majd ma el, vagy a teám után üt le hátulról. - Mondja csak... - kezdtem bele végül óvatosan és még a menüt is az arcom elé toltam. Éreztem magamon azokat a kíváncsi szemeket, s akármennyire is rettentem el tőlük, valami kellemes melegség járt át miattuk. - Gyakran hívja el a rajongóit teázni? - szökött ki végül a kérdés ajkaim közül. Ki tudja miféle rutinjai vannak, nem feltétlenül kell nekem különlegesnek lennem. Talán jobban is kedvelném, ha nem én volnék az egyetlen, aki efféle bánásmódban részesül. Akkor biztosan kizárhatom a sorozatgyilkos feltételezéseket.
Gondolataimban pontosan azon filózom, hogy mennyire hasonlít mondjuk egy megrémült őzikére? Szemei rémültek, gesztikulálása is arról árulkodik, hogy leginkább mintha rejtegetne valamit, vagy csak szeretne? Nem tudom teljesen felmérni mindezt hiszen bennem van az, hogy ne engedjem csak úgy el, majdnem fellöktem. Gondolom ez a kifogásom azért, mert nem akarom csak úgy útjára engedni. Az ösztönös érintés szinte magától jön, így vetül tekintetem a vonásaira és igazából ki is rajzolódik a nem tetszése. Az ajánlatomra az a válasz érkezik, hogy sietnie kell mire persze csak próbálom meggyőzni őt, hogy biza nem ettem meg még senkit. A megnyerő mosoly mindig segít! Nem mintha ilyen felszínességek minden szempontból tudnának segíteni, de ez maradjon részletkérdés. Mégis valahol az ijedt őzike képe kezd egy határozott kismacskává kirajzolódni főleg, ahogy felemeli az ujját, erre akaratlanul is kiszélesedik a mosolyom. - Ahogyan a hölgy kívánja. – hajolok meg finoman felé, de nem azért teszem, hogy rossz érzést keltsek benne, csakis játékos humor. Nem tudom, van egy kis nosztalgikus érzésem a közelében, mintha valami hasonló megtörtént volna. Nem most, hanem… valahol egy messzi emlékben. Az álmaimban? Talán ott, de azért mégis lehetetlen, hogy megálmodjunk egy nőt, aki ennyire hasonló személyiségileg, nem igaz? Most újra eszembe jut a menyasszonyom. Csak abban merek reménykedni, hogy értékelni tudja majd a humoromat. Sőt, mi több talán ki is jöhetünk egymással. Apró lépésekben pedig kialakíthatunk egy kapcsolatot, először barátság, talán utána lehetne valami más is… de míg nem látom ezekkel sem tudok igazán mit kezdeni. Inkább visszacsöppenek a jelenbe a kis őzikemacskához, akit próbálok mondhatni megszelídíteni egy teával bocsánatkérésképpen. Viszont az hihetetlenül kezdi felkelteni az érdeklődésemet vajon miért húzza az arcába a sapkát, de illetlenségnek véltem rákérdezni így hümmentek egyet. - Kár, hogy azokat a bájos ám egyben harcias szemeket eltakarja. – mondok végül csak ennyit majd mikor kikötése van a beszélgetésünket illetően nagyobbakra nem is nyílhatnának a szemeim, mint a tányér. Ez most már kezd egyre érdekessebbé válni a számomra. - Ígérem, nem vagyok magán detektív, sem pedig stalker így nem fogok semmi olyat feszegetni, amely a hölgy számára kényelmetlen lenne. Cserébe egy remek tea és beszélgetés várja. – jelentem ki széles mosollyal az ajkaimon. Így már fejben tudom is, hogy egy csendesebb helyre viszem teázni, ahol senki sem támadja le a másikat. Talán még egy csendesebb sarkot is találhatunk, ahova beüljünk. Így terelem tehát magunkat az utcán lassan lépdelve. - Mindig ilyen határozott és harcias? – hangom szelíd, érdeklődő. Nem sűrűn találkozom össze ilyen ifjú hölggyel, aki ennyire megmondja, hogy merre és hova kell tartani. Semmi család, semmi háttér, semmi név csak ő és én meg a személyiségünk. Ez nem volt tiltólistás. Az egyik utcában van egy kis hangulatos teázó így arra irányítom a lányt és magamat is. Mikor pedig az ajtóhoz érünk kinyitom előtte az ajtót, hogy előre engedjem. Szétnézek majd nagyin finoman és rövid időre érintem meg a vállát jelezve, hogy üljön a csendesebb és némiképp eldugottabb asztalhoz. Ott pedig vár minket a kínálattal teli menüsor. Természetesen a széket is kihúzom a számára úgy ülök le vele szemben. - Milyen teákat kedvel? – érdeklődöm miközben felveszem a kis bőrborításos „könyvecskét”, hogy megtudhassam mit ihatok ma. Valahol igenis birizgálja a fantáziámat vajon mi lehet a neve, de féket kötök a nyelvemre. Apró semmiségek Feiyu, nem fogunk senkit sem letámadni, oké? Főleg nem borítod ki a lányt. Nem helyes! Mégis az itallapról felkúszik tekintetem a baseball sapkás kobakra, akaratlanul is elmosolyodom. Tényleg nosztalgikus hangulatba hoz.
565 szó
Until I found you I felt like a half-man.
One might ask what love is. Feeling? Thoughts? fantasy and wishful thinking? You're the one who showed me that it's all at once. A complete whole.
Nem szerettem újra jegyben járni. Át kellett érnem jó pár traumát már az első alkalommal is, habár annak a kimenetele sokkal édesebb volt a vártnál. Drága Ling, úgy hiányzol még mindig… Néha eltöprengek azon, hogy mi lett volna, ha Ling velem tart ebbe a másvilágba. Eleinte abban is hittem, hogy ez a Mennyország, és talán annak kapujában ott vár a lovagom is, aki oly’ nagy erőket bevetve mentett meg már a Földön, s most csak arra várt, hogy békében egyesülhessünk. Ugyanakkor a Mennyország kapuja sosem bukkant fel előttem, s vele együtt Ling sem. Annyi örömöt adott e világ, hogy legalább a húgaim ismét velem voltak, de még velük sem osztottam meg a régmúlt emlékeit. Féltem, hogy az efféle “nosztalgiázásokkal” őket is megterhelem. Akárcsak magamat. Így néha-néha kellemes volt felidézni egy-két emléket, viszont sosem estem túlzásba és tudtam miként szabjak magamnak határokat. A szívem most már Bloomcrownért dobogott, nem pedig Kínáért. Az már mellékes, hogy a ma este főszereplő komikusért is rajongtam, mert olyan ütődött, mégis klasszikus poénjai voltak, amiken nem lehetett nem nevetni. Habár tudtam, hogy a nevetésem nincs túl jó hatással a körülöttem lévőkre, ezért mindig nagy erőkkel kellett cipzárt húznom a számra, hogy még véletlen se adjak ki jópofa hangokat. Még szép, hogy mindig a veszélyes helyzetek vonzanak… Már meg sem lep, hogy ez a világ efféle átokkal sújtott. De ha ez nem is lenne elég, most itt álltam, szemtől-szemben a rajongásom okával, aki roppantmód próbál beférkőzni az én kis burkom alá. Kihúznám magam és makacsul megráznám a fejem, de azzal csak leleplezném magam előtte is. Nem tudhatja, hogy itt vagyok… Senki sem tudhatja… - Jól-jól-jól, ne aggódjon miattam! - intem le őt heves kézrázásokkal, remélve, hogy nem fog órákon keresztül körbepattogni az iménti kis “balesetünk” okán. A tőlem telhető legügyesebb taktikával osonnék el előle, neki is kedvezve az alkalommal, hogy nem tartom fel, de ő mégsem enged utamra. Egy kicsit felpaprikázottabb vonásokba torzul arcom, ahogy számonkérően meresztem rá vissza szemeimet. Hol a csuklómra, hol pedig az arcára pattannak lélektükreim figyelme. Lerázom magamról a kezét, majd odébb lépek tőle, összébb húzva magamon a kapucnis felhőt, mintha csak védekező pozíciót vennék fel ellene. Na nem mintha annyira nagy erőkkel kellene óvnom magam, de azért az identitásom még mindig szent volt e körökben. - É-én…Sietek! - vágom rá rögtön, de aztán inkább lakatot tennék a számra. Huang Feiyu elhívott egy italra Ting Ting, te meg még csak azt sem tudod neki mondani, hogy “köszi, nem”? Borzalmas vagy! Ki is pirul az arcom, majd pár másodpercig csak hallgatom tovább, ahogy nagy erőkkel tovább próbálkozik a csábításommal. Maradjunk annyiban, hogy nagyon is használ, de ha nagyon akarnám, akkor már faképnél hagytam volna. - Rendben. Legyen. Egy csésze tea. Egy! - hangsúlyozom ki, mialatt egyik mutatóujjamat is felemelem a mondandóm nyomatékosítása érdekében. A sapka is jobban az arcomba nyomódik, épp csak annyira, hogy még kilássak az ellenző alól. - De nem beszélünk nevekről, családi háttérről és arról sem hol lakunk! - szögezem le már most diktátoros hangvétellel. Nem adhatok ki magamról semmi információt sem, s nem csak azért, mert olyan nagy titokban kell maradnom előtte, hanem azért, hogy a többi lakos ne lásson meg együtt vele. Az eljegyzésem kapcsán a szüleim még mindig érzékenyek, s az hiányozna csak, ha kiderülne kikkel találkozgatok a háttérben. Már most összeszégyelem magam, pedig még le se buktam.
Megannyi teher, gond és egyéb bosszantó dolog tarkítja az életemet, hiszen apám annyi mindent elrendez a fejem felett, amit nem szeretnék. Mit mondhatnék? Tökéletesen ért minden ilyen dologhoz, pedig mennyivel jobban tenné, ha a saját életével foglalkozna! Menyasszony, akit még soha nem láttam. Egy ismeretlen alak képében lebeg mindig valahol a vállam környékén a lány tudata. Egyszer mindenképpen találkoznom kell vele, ha tetszik, ha nem. Nem húzhatom ki ebből a fejemet bármennyire is legyen kecsegtető, de mint mindig a humor megannyi dologra gyógyír! Ezért tökéletes dolog humoristának lenni, fűszerezheted a saját életedet, megláthatod az élet pozitív oldalát bármennyire is hangozzon mindez rettentő nehéznek. Hiszen megannyi embert látok, aki teljesen besavanyodik az élet rossz oldalába és nem azt látja meg, hogy milyen apró örömök adathatnak meg vagy mibe tud humort csempészni… hanem inkább mérgezi magát a negativitás mélységes mélyével. Ez elszomorító. Viszont egy újabb stand up est vár rám, amit mindig örömmel és izgalommal várok. Rengetegen vannak a nézőtéren, régebben szinte lámpalázzal küszködve léptem a nagyközönség elé nem tudva, hogy mihez kezdjek ezzel a hirtelen sok szempárral, de mint mindent ezt is leküzdöttem humorral. Így a ma estém is arról szól minél többet megnevettethessem a közönségem tagjait olykor ki-ki nézve egy alakot, akire figyelek, de általában életszerű dolgokat használok fel az est fűszerezéséhez. Nagyon ritka, ha felkérek egy-egy nézőt, hogy akár ő meséljen valamit, amiből viccet alkothatunk. Hiszen sértődést semmiképpen nem szeretnék. Rengeteg nevetés követi az estet így én magam is nagy mosollyal köszönök el a közönségtől mikor vége a műsornak és hátra menve az öltözőbe kezdem összeszedni a cuccomat. Még egyeztetünk pár szót az est rendezőjével és úgy indulok meg az éjszakába. Annyira gondolataimba merülök, hogy nem is gondolok arra, hogy az orrom elé nézzek nehogy elsodorjak egy gyanútlant. Az ütközés és a sikkantás ránt vissza a jelenbe és meglepődve nézek az ifjú hölgyre, akinek a fején nemrégiben egy baseball sapka volt. - Sajnálom! Jól van?! – kérdezem meg őt rögtön, el is kap a lelkiismeretfurdalás amiért majdnem letaroltam. Kicsit oldalra döntöm a fejemet, ahogy hallom a döbbent szavakat. - Igazán köszönöm… - kezdek bele, de már állna is tovább mire ösztönösen mozdul a testem és elkapom finoman a nő csuklóját. - Lelkiismeretfurdalásom van amiért majdnem feldöntöttem, nem inna meg velem… mondjuk valamit? Akár egy teát? – ez még az én számból is lehet elég nagy ostobaságnak hangzik. Mégis valamiért érdekesnek találom ezt az idegen nőt. Lehet az ijedelem miatt, na meg az ok, amit felhoztam teljesen valós. - Ígérem nem rablom sokáig az idejét. – hiszen lehetséges, hogy a barátjához igyekezne. - Ami pedig még mellettem szól soha nem ettem megy egy nézőmet sem! Bizonyítani is tudom. – mosolyodom el.
Beskatujázva érzem magamat az utóbbi időben. A lovarda mellett még az eljegyzéssel is foglalkoznom kell, a férjjelölt viszont még nem mutatta arcát, s még csak érdeklődést sem igazán mutatott. A szüleim elmondása szerint elfoglalt ember, mert elvileg valami saját bizniszt vezet. Hát persze… Mi más lenne? Biztos vagyok benne, hogy ő is egy kőgazdag üzletember, aki az irodája asztala mögött ül keresztbe tett lábakkal és csak osztogatja a parancsokat az alkalmazottainak. A családom valahogy mindig meg tudja oldani, hogy beletenyereljünk a vagyon kánaánjába. Nekik roppant fontos, hogy a lányaink élettársai és későbbi férjei ne rendelkezzenek üres zsebbel, afelől pedig sosem aggódtak, hogy más családok fiait vadásszák le nekünk. Kellemetlen… Néha én érzem a szégyent, amit a családunk nevére hoznak a rengeteg férfi hajkurászásával. Pedig ha tudnák, én a lovardával is bőven beérem. Sosem voltam olyan romantikus alkat, mint a húgaim. Nekem a teendők és a lovarda működtetése volt mindig az első, nem a romantika és szerelem. Ugyanakkor be kell vallanom, van egy figura, aki roppant jó hatással van rám az utóbbi időkben. Most is az egyik késő esti stand up comedy előadásán ülök a hátsó sorok egyikében úgy bebugyolálva magam, hogy az esetleges ismerősök nehogy felismerjenek. Ha leadják a drótot a szüleimnek, valószínűleg több kárt teszek a sorsom megpecsételt tekercsében, még a mostaninál is. Halkan kuncogtam a székemben az előadás alatt, tekintve, hogy Ting Ting mivolta nem csak az emlékekkel gyötört, de még egy átkozott képességet is mellé csapott. Ezt először a húgaimon és a lovakon tapasztaltam. Mintha a nevetésemmel a legrosszabb érzéseket csalogatnám elő belőlük. Így megtanultam kontrollálni a jókedvemet, mellette pedig ezen a helyen próbálom kompenzálni a kimaradt víg pillanatokat. Bár így is vissza kell fognom magam, de legalább jut a tányéromra egy kevés ebből az örömből. A fellépés után a hátsó ajtókon keresztül távozok, hogy ne konckáztassam meg a lebukást. Tudom jól, hogy a családunk ismerősei kijárnak ilyesféle humorista rendezvényekre, így jobb szeretném elkerülni a problémás találkozókat. Ám amint kilépek az ajtón, bele is botlok az est főszereplőjébe. - Jaj! - sikkantok fel ijedtemben. Még a baseball sapka is lerepül a fejemről, ahogy odébb ugrok a férfitől. - Huang Feiyu! Hát ez…ez hihetetlen. - képedek el a döbbenettől, de aztán gyorsan visszakapom fejemre a sapkát. - Szuper volt ma este is, állati a humora, jó éjt! - és már sliccolnék is, mielőtt több időt tölthetnék vele. Pedig nagyon szeretnék… De már így is átléptem a határt.