Megértettem a frusztrációját. Ha engem akart volna kinyírni valaki – aki nem a nagyságos asszony volt, ugyanis az ő lefejezéssel kapcsolatos fenyegetései nem izgattak -, akkor valószínűleg én is kurva dühös lettem volna. Főként akkor, ha még valakinek az is volt a feladata, hogy vigyázzanak rám, így nem róttam fel Celiannak, amiért valamivel ingerültebben reagált. Én is ki voltam bukva, csupán a haragomat levezettem idefelé jövet egy út szélén ácsorgó magányos kukán. Még szerencse, hogy a lökhárítót nem törtem be vele.
- Nem kell bocsánatot kérnie, részben az én hibám volt – vontam meg a vállamat egykedvűen, mert ha vesszük, tényleg én tehettem arról, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk. Kötnöm kellett volna az ebet a karóhoz, de a rendező egy olyan idegesítő ficsúr volt, hogy ha nem mentem volna ki kiszellőztetni a fejemet, akkor bevertem volna a képét. Az pedig Celianra vetett volna rossz fényt, hogy a testőre agyonvert mindenféle agyhalott senkiházit, aki azt gondolta magáról, hogy ő… Á, hagyjuk. Nem akartam felhergelni magamat, ebben a szituációban nyugalmat kellett volna árasztanom, nem pedig még több feszkót generálnom.
- Nem is szükséges. Amíg Miss Quinn nem érkezik meg, addig távoltartom a sajtót, utána pedig kitalálunk valamit. – Egy jó kamut. Teszem hozzá magamban, mert azokhoz amúgy is nagyon jól értünk, sőt a szipirtyót ismerve bizonyára megálmodik valami olyan képtelen sztorit, amitől még jobban sajnálni fogják Celiant. Mint mit tudom én, forgatás előtt véradáson vett részt, és azért lett rosszul, mert a szegény kisgyerekeknek adományozott vért, akik ki tudja milyen szervátültetésre vártak. Ezeket a gondolatokat nem osztottam meg a főnökömmel, mert a végén még kiderült volna, hogy jobb PR-os lett volna belőlem, mint a nagyságos asszonyból, és még csak innom se kellett ahhoz, hogy ilyen sületlenségeket találjak ki.
- Gondoskodunk arról, hogy az eset miatt ne kerülhessen címlapra – igyekeztem megnyugtatni, vagy legalább is afelől biztosítani, hogy ha címlapra kerül, akkor nem a merénylet miatt, hanem mert Quinn idefelé úton megvásárol egy állatmenhelyet a nevében, mert annyira adakozóak vagyunk ugyebár. Vagyis, legfeljebb ők, mert én majdnem olyan csóró voltam, mint a templom egere.
- Hát, ha lehetek őszinte, ha maga helyében nem szeretném a hátralévő órákat egy láb- és vegyszerszagú kórteremben tölteni, ha esetleg vannak jobb lehetőségeim is. De ez én vagyok. – Így is gondolkoztam rajta, hogy ablakot nyitok, mert az orrom érzékeny volt a bent terjengő szagokra, de mivel fogalmam se volt arról, hogy Celian mennyire tart igényt a friss levegőre, vagy hogy az ablak előtt csüngött-e egy paparazzi, akit le kellett volna löknöm a mélybe, így inkább a seggemen maradtam.
- Jobb nővérrel? Csak nem kinézett magának valakit? – vigyorodtam el kajánul, mert nagyon szerette volna, akkor bizonyára bármelyik nővére benne lett volna egy privát ápolgatásban. A nők rajongtak Celianért, szerintem bármelyiket rá tudtam volna venni arra, hogy szórakoztassa egy kicsit, amíg nem hagyhatta el a kórházat.
- Bele sem merek gondolni, hogy milyen állapotban leszek én, ha egyszer megérkezik – horkantottam fel, ahogy vizualizáltam a lelki szemeim előtt Guinevere Crimson-Quinn fölém tornyosuló alakját miközben egy csatabárdot lengetve lenyakaz éppen, vagy pusztán úgy ordít majd, hogy az egész kórház zengi fog tőle, de az abszolút nem számított PR-veszélynek, hogy valaki utcára engedte azt az őrült nőt, és még hagyta is, hogy ilyen munkakörben dolgozzon, továbbá, hogy fenyegesse a dolgozók testi épségét. Egyesek szerint ez csak az én hallucinációm volt, de tudtam, hogy azt a nőt egy diliházból szalasztották.
- Rendben, akkor járjon egyet a szobában, amíg telefonálok. De ha bárki megkérdezi, nem én adtam engedélyt rá – sóhajtottam fel, miközben a mobilomat előhalásztam a zsebemből. Feltápászkodtam én is a székemről, és készültem volna hívni a rendezőt, akkor rádöbbentem arra, hogy nem rendelkeztem a telefonszámával.
- Van egy kis gond… - avattam be abba, hogy nem voltam egy kétlábon járó telefonkönyv, és bíztam benne, hogy Celiannak megvolt annak a pöcsnek a száma, mert ha nem, akkor tényleg kénytelenek voltunk megvárni a főnökasszonyt.
- Meg fogom találni az illetőt, ebben nem kételkedek, viszont javaslom, hogy alkalmazzunk több testőrt. Nem tudnék egyszerre önre vigyázni és nyomozni. Vagy maga mellett vagyok egész nap, és a rendőrségre bízzuk a nyomozást – amit nem tennék, mert töketlenek -, vagy pedig tényleg kell valaki más is – túrtam bele zavartan a hajamba, ugyanis el kellett döntenünk, hogy mit tartott nagyobb prioritásnak, hogy megtaláljam a tettest, vagy azt, hogy a nap minden egyes percében vigyázzak rá ezentúl. Az utóbbi opció azért is lett volna kellemetlen számomra, mert így semmi időt nem tudnék tölteni a testvéreimmel, márpedig sokszor nekem kellett elvinni és hazahozni őket az iskolából.
- Kinyissam az ablakot, vagy hozzak valamit enni és inni? – érdeklődtem, mert ezek után nem bíztam volna senkire azt, hogy bármit is hozzanak nekünk. Nem mintha nem éreztem volna meg a veszélyt, de mégis csak abban bíztam meg a legjobban, amit én magam hoztam.

782 ❖ youtube ❖ note:  remélem, tetszeni fog     ❖ kredit

Szerettem volna szétrobbanni a dühtől, főleg, mert úgy éreztem, hogy az én nyakamba fogják varrni az egész esetet, de nem tudtam mit tenni, ha úgy kitessékeltek a forgatás helyszínéről, mintha valami senkiházi lettem volna. Szerencsére azonban, hiába tudtam sünné változni, tüskéket nem lőttem ki magamból, pedig néhány idióta igazán megérdemelt volna egy tűpárnát a seggébe.
Mindenesetre a haragomat nem vezethettem le másokon – pedig szerettem volna -, különben is jelenésem volt Celiannál, sőt vigyáznom kellett rá most, hogy a helyszínen minden lehetséges esetet kivizsgáltam. A többit pedig majd a nagyságos asszonyra terveztem sózni, hiszen ő volt a marketinges, PR-os, isten tudja micsoda. Én jobb esetben csak szolgáltam és védtem.
- Ettől függetlenül egyikünk sincs elragadtatva, hogy ez megtörténhetett – sóhajtottam fel, immáron a széktámlájára támaszkodva, hiszen továbbra is dühített, hogy hagytam magam ennyire könnyen lerázni. Mindez elkerülhető lett volna, ha kötöttem volna az ebet a karóhoz, a seggemet pedig a földhöz vágtam volna, hogy márpedig én egy tapodtat sem mozdulok onnan. Ki a franc gondolta volna, hogy valami elmebeteg megmérgezi? Bárki más is áldozatul eshetett volna?
- Úgy értettem, hogy a körülményekhez képest – tettem hozzá csendesebben, hiszen nem értettem én az emberekhez. Nem tudtam támaszt vagy vigaszt nyújtani, védelmet is ezek szerint épphogy, mégis a magam suta módján biztosítani akartam ő afelől, hogy igenis érdekelt a hogyléte, és nem csak a pénze miatt.
- Találtam egy-két kiindulási alapot, hogy honnan lehetett a méreg, de szükségem van egy-két kapcsolatom kiaknázására, hogy el tudjak indulni azon a vonalon. A rendőrséggel pedig még nem beszéltem, mert gondolom, el akarjuk kerülni a botrányt és a spekulációkat, így amíg a nagyfőnök nem mondja azt, hogy mondhatok bármit a sajtónak vagy a zsaruknak, lakat a számon – kezdtem magyarázatba, hiszen a talált üvegcsét még így is ki kellett vizsgáltatni, illetve mégis szükségem volt arra a bolond nőszemélyre, hogy valaki beszéljen helyettem, mert ha rajtam múlt volna, akkor kivertem volna az információkat az emberekből.
- Fogalmam sincs. Nem beszéltek velem, azt is úgy kellett kiharcolnom, hogy bejöhessek, de ne aggódjon, amíg idebent van és Miss Quinn nem érkezik meg, addig végig itt leszek, vagy esetleg megpróbálhatok egy jobb szobát intézni, bár nem hiszem, hogy bárki is úgy üzletet kötni, parancsolgatni és feszültséget kelteni, mint a menedzserasszony. – Az utolsó gondolatomnál inkább a tenyerembe temettem a mosolyomat, bár Celian ismert már minket annyira, hogy tudta: nem volt rózsás a viszonyunk kettőnknek.
- A forgatást leállították, mindenki pánikolt, néhányan sírtak, a rendező ki volt borulva, szerintem egyelőre még ők sem tudják mi történt. Gondolom, arra várnak, hogy visszajelezzünk, ön hogy van, hiszen rájuk is rossz fényt vet az egész incidens. Azonban kérem, dőljön vissza, és pihenjen. Miss Quinnel mindent elintézünk. Ő foglalkozik meg a szerepével és a sajtóval, én pedig megtalálom a merénylőt – próbáltam csitítani, bár erősen kételkedtem benne, hogy ezzel el tudtam űzni a zaklatottságát, illetve ha a háttérben dolgozni akartam az ügyön, akkor nem ártott volna váltásban figyelni rá egy másik testőrrel egyetemben, mert láthatóan egyedül néha még én is kevés voltam és bármennyire is szeretnék, nem tudtam ketté szakadni.

498 ❖ youtube ❖ note:  remélem, tetszeni fog     ❖ kredit

Én megmondtam. Ezt az egyszerű, de nagyszerű mondatot vágtam a zseniális rendező úr fejéhez azután, hogy Mr Yaxley-t bevitték a kórházba, ugyanis rosszul lett a forgatáson. Éreztem, hogy nem volt jó ötlet kizárni a testőrét – az az jó magamat – a helyiségből, de bármennyire is erősködtem, az idióta rendező kötötte az ebet a karóhoz, és addig nem kezdek bele semmibe, amíg el nem távolítottak a helyszínről.
Borzasztóan pipa voltam, amiért nem hallgattak rám – már megint. Vajon az emberek tudták, hogy mit jelentett az a fogalom, hogy testőr, vagy mostantól minden jöttment idiótának definiálnom kellett a szó értelmét, hogy ne akarjanak akadályozni a munkám elvégzésében?
A kellemetlen, rossz előérzeten aztán felülkerekedett az álmosság, és magával ragadott. Olyan érzésem volt, mintha arról a furcsa királyságról meséltem volna a testvéreimnek úgy, mintha én magam is a szereplője lettem volna a történéseknek. Ez persze hülyeség volt, hiszen két élettel rendelkeztem: az egyikben egy idegbeteg perszóna használt krikett-golyónak, csak hálistennek sose talált el az ütővel, a másikban pedig emberként tengettem a mindennapjaimat a szokásos kis narkolepsziámmal küszködve. Teljesen mindegy volt számomra, hogy melyik életet éltem, az volt a fontos, hogy minden egyes nap úgy telhessen el, hogy a nap végén életben maradtam. Amióta az öregem lebetegedett, azóta nem voltak hosszútávú céljaim vagy terveim, csupán sodródtam az árral, és vártam arra, hogy a sorsom jobb irányba forduljon.
Nos, ez nem történt meg, erre pedig akkor döbbentem már, amikor a Mr Yaxley körül kialakuló káosz felvert édes álmomból.
Nem sokat tudtam tenni, ugyanis valamelyik túl buzgó őrült elfoglalta a mentőautót és úgy strázsált Mr Yaxley mellett, hogy jobbnak láttam egy bizonyos időre felszívódni – úgy addig, amíg el nem vitte a védencemet a mentőautó. Egy darabig a helyszínen maradtam, kérdezősködni kezdtem, bejártam a forgatási helyszínt, hogy kiderítsem mi történt: minden képet, jegyzetet készítettem, sőt elcsentem onnan egy-két dolgot, ugyanis nem voltam hajlandó semmit megkóstolni, amit a dolgozók számára helyeztek ki. Az egyik pohár tartalmánál még a szőr is felállt a hátamon, így abból is eltettem egy keveset.
Időközben próbáltam elfeledkezni az idegbeteg üzenetek hadáról és az ingerültségtől villogó-rezgő telefonkészüléktől, amelyen keresztül idáig éreztem a Miss Quinn fenyegető auráját. Most bárki azt gondolhatta, hogy nem vettem komolyan a munkámat – pedig halálosan komolyan vettem, néha túlságosan is -, de az a nő… Kikészített. Nem irigyeltem azt a férfit, akinek el kellett viselnie a természetét – már, ha volt ilyen idióta, aki megtette.
A sokadik nem fogadott hívás és az egyik kellemetlenkedő firkász elhajtása után végül válaszoltam a nő megkeresésére, és a fülemtől eltartva a telefont válaszoltam neki. Nem érdekelt különösebb a rikácsolása, csak annyit akartam tudni, hogy Mr Yaxley-t melyik kórházba vitték, illetve szükségük volt-e valamire.
Amint megkaptam az instrukciókat, autóba pattantam. Talán másfél óra telt el, mire mindent elintéztem, és végre beléphettem a férfi kórtermébe – amelyben természetesen senki más nem volt, mert a menedzserasszony bizonyára kiverte a balhét, hogy az ő pártfogoltjának teljes csendre és nyugalomra van szüksége -, bár ne lett volna ilyen idegbeteg ez a nő, még fel is akartam volna szedni akkor. Elvégre, ki ne akarna olyan asszonyt, aki mindent megcsinál helyette?
- Sajnálom, uram. Ott kellett volna maradnom – vettem komolyabbra a figurát, amikor végre bejutottam a kérdéses helyiségbe, és bűnbánó arccal az ágya felé közelítettem. Egyébként tényleg dühös voltam: a rendezőre, a nagyasszonyra meg talán egy kicsit magamra is, amiért egyszer az életben hagytam, hogy elnyomják a megérzéseimet, és beütött a káosz.
- Nem jöttem el azonnal a helyszínről, kicsit kérdezősködtem és szimatolgattam. Miss Quinn azt hiszem a sajtónak készül nyilatkozatot tenni… - kezdtem bele sután, hiszen nem tudtam mit mondhatnék. Jó, hogy élsz, főnök? Bár, lehet örült volna egy ilyen képeslapnak, szóval, ha túléli a ma estén ezen a kórházi koszton, holnap lehet hozok is neki belőle…
- Hogy érzi magát? – foglaltam el az ágyánál álló széket. Egyelőre nem akartam rázúdítani a kérdéseimet. Azt sem tudtam mit csináltak vele, mennyire volt éber… Ha be volt állva bármilyen szertől, akkor nem sok hasznát vehettem volna. Szerettem volna biztosítani afelől is, hogy nyomában voltam a tettesnek, de eddig túl sok konkrétumot nem tudtam felmutatni.

658 ❖ youtube ❖ note:  remélem, tetszeni fog     ❖ kredit