Az idő észrevétlenül telt körülöttük, Halál számára mégis olyan állandónak tűnt ez az állapot, mint akit egyáltalán nem érintett az elmúlás. Pedig számtalan lélek között fordult meg, olykor-olykor évek múltával tért vissza egy adott kisvárosba vagy falvacskába és keserűen tapasztalta, hogy a gyermek, akit utoljára látott ottjártakor azzá az idős emberré vált, akit utolsó útjára kísért. Nem érintkezett túlságosan sokat a halandókkal, nem is ez volt a feladata, így az élők mindig is távolinak, elérhetetlennek hatottak számára, amíg el nem teltek felettük utolsó perceik. Emily magányosan teltek volna, ha az ordas nem érezte volna a hívószót, amely a haldoklóhoz irányította. Egy pillanatra megfordult a farkas fejében, hogy vajon mennyire válik majd érezhetővé a gyász, a fiatal lány halála okozta hiány mit bolygat majd meg a városiak szívében, de már nem maradhatott, hogy kiderítse. Sosem maradhatott sokáig az élők között, s a lelkekkel sem tölthetett több időt a szükségesnél.
- Ó, igen! A keresztények és a naiv képzeleteik – szólalt meg a farkas szórakozottan, hiszen ő pontosan tudta, hogy utána mi fog várni az eltávozott lelkekre. Nem létezett menyország, senkinek a szelleme nem emelkedhetett égi magasságokba. A világuk nem ilyen volt, de ezt nem fejtette ki Emily számára, hiszen hamarosan az ő szemei elé tárulhatott az Alvilág.
- Alapjáraton nem vagyok erőszakos. Mindenkit másik formában látogatok meg ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkit meg akarnék rémíteni. Mi értelme lennem kegyetlenkednem például egy gyermekkel, amely tífuszban halt meg? Nem tett az élete során semmi rosszat, így nem lett volna igazságos úgy bánnom vele, mint egy gyilkossal – emelte komor tekintetét a fiatal nőre, ahogy egyfajta magyarázatot próbált fűzni ahhoz, hogy hatalmas különbségek voltak lelkek között. Ettől függetlenül Halál úgy tartotta, hogy az életből való távozás előtt mindenki azt kapta, amit megérdemelt.
- Sosem hagynám, hogy egyedül menjetek végig ezen – jelentette ki rekedt hangján, bár azt nem tette hozzá, hogy ez volt a kötelessége, hiszen a kötelesség mellé némi empátia is társult. Ritkán mutatkozott meg ugyan ez az oldala, amely törődni látszódott az eltávozókkal, de nem tagadhatta le, hogy létezett ez az énje.
- Mindenki odakerül, nincs különbség – magyarázta végtelen türelemmel, hiszen korábban nem fejtette ki a gondolatmenetét az elmúlást követő eseményekről. Emily nem ismerhette a helyet, hiszen az Alvilág működését titokban tartották, s csupán azok nyerhettek bebocsájtást ebbe a bonyolult, összetett világba, akiket Hádész maga is érdemesnek tartott.
- Igen, a háromfejű kutya – bólintott válaszolván a kérdésre, bár nem értette, hogy Emily miért érezte elragadtatva magát Cerberus hallattán. Az a kutya hatalmasnak és félelmetesnek tűnt mások szemében, talán néhányan még Halálnál is borzasztóbbnak tartották.
Kíváncsian figyelte, amikor a nő elengedte a mancsát, és egy fadarabot szúrt a földbe. Nem értette miért, amolyan szentimentális gesztusnak gondolta mindezt, de nem érezte, hogy bele kellett volna ütnie a dolgát. Amikor Emily készenállt, ismét a mancsába temette apró kezét, hogy elindulhassanak a hosszú útra.
- Én köszönöm, hogy nem nehezítetted meg a dolgomat, és még egyszer sajnálom – felelte fanyar mosollyal. Még egy ideig elkísérte Emilyt, a Sztüxhöz érve mivel nem akadt más, aki vállalhatta volna ezt a feladatot, megfizette a révész jussát, hogy némi idő teltével elköszönhessen a nőtől, és folytassa magányos feladatát.

521 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

A frissen eltávozott lelkek mindig másképp reagáltak: megrémültek, pánikoltak, zokogtak, vagy éppen tele voltak kérdésekkel és kíváncsisággal. Halál pedig minden alkalommal nyugalommal fordult feléjük. Nem az ő tiszte volt bíráskodni felettük, bár akadtak néhányan, akiket élből elítélt. Mégis, tudta jól, hogy az Alvilágban mindenki elnyerte a számára méltó helyet. Ő nem volt más, mint egy kalauz, aki elkísérte őket az utolsó útjukra.
- Úgy gondolod, hogy miután elhagyod a világodat megszűnsz létezni? – mosolyodott el szórakozottan a farkas. Talán már milliószor tette fel ezt a kérdést, sok választ hallott már, de kíváncsi volt a fiatal hölgy véleményére.
A szél összeborzolta a bundáját, a fák leveleit megrezegtette, de még Halál sem tudta volna megmondani, mit sugallt a szellő. Mégis szerette hallgatni, amikor álmatlan éjszakákon a világot járta, hol a feladatát teljesítve, hol pusztán kedvtelésből sétálva.
- Utánam egy másfajta életforma következik – tette hozzá eltűnődve, hiszen ismerte az Alvilág lakóit, a nyugodtabb és őrültebb területeit. Azokat, akik sosem nyertek megnyugvást és azokat is, akiknek mindene volt a káosz. Odalent mindenki megtalálhatta a maga helyét és társaságát. Kivéve őt. Ő a maga módján vált egyedivé és magányossá miután Hádész felkarolta őt.
- Nem kell ilyen drámaian felfogni. Lehetséges, hogy a családodra vagy így, vagy úgy, de bukás várt volna. A hozományod, vagy az általad említett szégyen pedig sosem lehetne előbbre való az életnél – ingatta a fejét a farkas, azonban nem akart vitatkozni Emilyvel. Ha ő úgy gondolta, hogy nem érdemelt jobb nyughelyet, nem ellenkezett vele. Ő csak eltemette a testet, nem volt joga dönteni az elhunyt helyett.
- Ó, tudok én kegyetlen lenni – pillantott fel fogsorát villantva, amikor még azon dolgozott, hogy eltemesse a holttestet. Egy pillanatra felállt, kiegyenesedve leporolta magát, és így folytatta: - Azzal, aki megérdemli, természetesen. Nem tettél semmi olyat életed során, amiért okom lenne bántani téged. Azt hiszem, sokan úgy gondolják, hogy jobb egy olyan dologtól rettegni, amelyet nem ismernek, mint szembenézni vele. Támogatom azt, hogy az élők féljenek tőlem, mert talán, így képessé válnak értékelni azt az időt, amely itt megadatott nekik.
Nem szerette azokat a lelkeket, akik elpocsékolták a bennük rejlő potenciált. Minden lélek úgy született, hogy tele volt lehetőségekkel, ha pedig ezt eldobták maguktól, az Halált is elkeserítette.
- Nos, azt majd egy másik kollégám eldönti, de ha elfogadsz egy tanácsot: Ne félj tőle! A döntése minden alkalommal igazságos. – Visszafordult a készülő sírhoz, az utolsó simításokat végezte rajta. Nem beszélt, hagyta, hogy a lány feldolgozza az információkat és várta a további kérdéseit. Azonban nem érkezett több kérdés, csupán egy elhatározás a részéről: döntése végleges volt nyughelyét illetően.
- Legyen hát – bólintott Halál, ahogy az elernyedt testet a sírba helyezte. Nem értette ugyan, hogy miért akarna valaki holta után házasodni, hiszen az eskü világosan kimondta, hogy a két ember között fűződő kötelék addig tartott, amíg a végzet el nem választotta őket egymástól. Helyette csendesen dolgozott, hatalmas mancsaival a korábban kiásott földet óvatosan Emily testére söpörte, egészen addig tett így, amíg az ásott gödör ismét meg nem telt földdel.
Az ordas megrázta magát, bundájáról és mancsairól letisztította a ráragadt földdarabokat, majd Emily kérdésére a mancsát nyújtotta a lány felé.
- Megnyitom az átjárót, és lekísérlek az Alvilágba. Ott egy ideig még veled tartok, de az utadat később egyedül kell folytatnod, amíg nem találkozol egy háromfejű kutyával, aki eldönti, hogy merre haladsz majd tovább. Indulhatunk, vagy szeretnél még tenni valamit? – magyarázta halkan. Tekintetét Emilyre szegezte, hiszen ilyenkor másoktól szoktak érkezni olyan kérések, hogy még utoljára hadd láthasson valakit, vagy valamit, mielőtt még végleg távozna ebből a világból.

577 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Halál talán kicsit naivnak tartotta Emilyt, amiért nem ismerte fel, de elnézte neki, hiszen nem sokan gondolták volna, hogy egy emberszabású farkas okozza az utolsó perceiket, vagy lesz vigaszuk a végső órákban. Nem haragudott rá, hiszen nem csak a személye lehetett rémisztő látvány, hanem az egész szituáció, elvégre az elmúlás sosem volt könnyedén feldolgozható.
- Nem te vagy az egyetlen áldozata – felelte komoran, kifejezve a nemtetszését a férfit illetően. A legtöbb esetben nem szokta elárulni a holtak gyilkosainak a kilétét, azonban a nő önmaga is képes lett volna megválaszolni a saját kérdését. Halál pedig tudta jól, hogy a nő és a férfi útjai még keresztezni fogják egymásét a jövőben.
- Nem létezik már számodra fizikai fájdalom, a lelked szenvedései pedig idővel elmúlnak – bólintott óvatosan, elvégre tudta jól, hogy akadtak sebek, amelyek nehezen gyógyultak be, de előbb, vagy utóbb mindenki megbékélt a saját sorsával. Biztos volt benne, hogy Emily is elfogadja majd a sajátját. – Ne aggódj, a te történeted még csak most fog elkezdődni.
Újabb sejtelmes utalást tett, miközben az ő pillantása is a fénylő Holdra vándorolt. Rég volt ilyen békés és szomorúsággal teli pillanata. Egy rövid időre, de képes volt ismét érezni a másik fél fájdalmát, holott voltak olyan napjai, amikor azt érezte, teljesen kiveszett belőle az empátia. Most pedig itt állt a nő előtt, akitől igazságtalanul vették el a fiatal éveit, és osztoztak ezen a bánattal teli pillanaton.
- Miért vélekedsz így magadról? – érdeklődött Halál, ahogy ismét Emily mellé lépett, és letekintett arra a földterületre, ahová a nő is mutatott. Végül azonban megszabadult a köpenyétől, belefogott kiásni a nő végső nyughelyét, hacsak útközben nem gondolta meg magát.
- Változó. Akit én ölök meg, mert megérdemli, annak nem szívesen ások sírt, de tudom, hogy nekik is jár egy végső nyughely. Akinek a kísérője vagyok, és nincs mellette senki, aki gondját viselné a porhüvelyének, annak viszont megadom a lehetőséget, hogy maga válasszon. – Szakította meg a mozdulatait, hogy hátra pillantson a farönkön ülő nőre, aztán visszafordult a munkájához.
- Attól függően, hogy ki milyen életet élt, olyan formában érkezem hozzá. Lehet jó, lehet gonosz, az út végén mindig velem találkoznak az elhunyt lelkek, és kísérem őket tovább. Nem az én tisztem az ítélethozás, legfeljebb azoknak teszem fájdalmassá a véget, akik rászolgáltak. Utánam vannak mások, akik eldöntik, hogy mit érdemel egy lélek – magyarázta neki békésen, miközben hatalmas, szürke mancsaival lendületesen gödröt ásott maga előtt. Amikor úgy gondolta, hogy elég mélyre sikeredett a munkája, kiegyenesedett, leporolta a mancsait, és Emily holtteste felé sétált.
Leguggolt, óvatosan a karjaiba vette az ernyedt testet, hogy megálljon a kiásott sír előtt. Még egyszer a nő lelke felé pillantott: - Biztos vagy benne, hogy itt akarod?
Amennyiben Emily igent mondott, gyengéden leeresztette a holttestet a sírba, és nekilátott betemetni azt.

451 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

A hajnali szellő megborzolta a farkas bundáját, amely olyan tömött volt, hogy a csontjaig nem hatolt le a hideg. Jobban tűrte a cudar időt, mint egy átlagos halandó, hiszen képesnek kellett lennie mindenhez alkalmazkodni. Ezért is adta át a köpenyét a haldoklónak, mert kívánta, hogy a nő azzal a gondolattal hunyja le örökre a szemeit, hogy valaki szemernyi kedvességet mutatott az irányába. Nem volt rosszabb annál, mint amikor valaki egyedül, magányosan tölti végső perceit, és senki nem törődött az illetővel.
Csendesen figyelte a hölgy reszkető pilláit, érezte a fiatal nőből áradó, mégis gyengülő életerőt. Gyengéden megigazította a nőn köpenyét. Ahogy az ismeretlen teste elernyült, úgy éledt fel Halálban a vágy, hogy levadássza a gyilkosát. Még érezte a szagát, az orrában volt a tettes bűze. Mégsem mozdult a halott mellől. Ennél több kötelességtudat szorult belé.
- Egy csuklyás vénembert vártál kaszával a kezében? El kell keserítenem téged, ezt a formát jobban kedvelem – kuncogott halkan, amely inkább mély, torokból jövő morgáshoz volt hasonlítható. Mosolya pedig inkább emlékeztett vicsorra másokat, de talán ez volt a hátulütője annak, ha valaki egy kétlábonjáró farkas volt.
Amilyennek erőszakosnak tűnhetett, olyan óvatosan zárta a mancsába a fiatal nő apró kezét, és segítette őt talpra. Még akkor sem eresztette el kezét, amikor meglátta az elhunyt könnyeit, helyette óvatosan előrenyúlt, ügyelt arra, hogy a karmaival ne sértse meg a másik arcát, és letörölte a könnycseppeket.
- Az a férfi, akivel összekötötted volna az életedet. Nem akart mást, csak a családod vagyonát. Ostoba fajankó – válaszolta meg a nő kérdését morogva. Kapzsi féregnek tartotta az alakot, aki így játszadozott mások érzelmeivel és életével. Régóta járt a nyomában, de még nem végezhetett a férfival. Mindenkinek abban a pillanatban kellett eltávozni, amelyet előre megírtak nekik.
- De ne aggódj, egy napon visszafizetheted neki – tette hozzá a farkas, miközben magára öltötte a köpenyét. Ezzel az elejtett mondattal szeretett volna finoman utalni a jövőre, amely ugyan még messze volt a jelentől, azonban talán némi vigaszt nyújthatott a nő számára.
Ahogy a menyasszonyi ruhában álló nőre pillantott, akinek a sápadt arcán táncot lejtett a holdfény, egy röpke momentumra Halál mégis megbánta, hogy nem avatkozott közbe. A történetet viszont nem írhatta át, bármely keserves is volt asszisztálnia hozzá. Mégis váratlanul érte, amikor a nő mellkasának nyomta az arcát, hiszen leginkább gyerekektől szokta meg ezeket a mozzanatokat. Felemelte a karját, végigsimított az idegen hátán, és szó nélkül engedte neki, hogy könnyekkel áztassa puha bundáját.
- Semmi gond. Nem könnyű azoknak, akik erőszakos módon fejezik be az életüket, de most nincs mi fájjon, nem létezik olyan dolog, ami árthatna neked. – Durvának, vadnak tűnt a kisugárzása, de képes volt az empátiára és a szeretetre is, annak ellenére, hogy nem társítottak személyéhez pozitív érzelmeket. Halál nem bánta, ha a többség tartott tőle, hiszen ha elhíresztelték volna kedvességét, akkor a halandók nem becsülték volna meg az életüket.
- Szeretnéd kiválasztani a helyet, ahová eltemetlek? – ajánlotta fel a fiatal nőnek a választás jogát, hiszen az ő teste volt, ha nem élhette le az életét, akkor olyan helyen nyugodjék, amellyel meg tudott békélni.

499 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Időnként sajnálatot érzett egyes élőlények irányába, akik szerinte nem olyan sorsot érdemeltek, mint amilyet kaptak az élettől. Az élet kegyetlen és igazságtalan volt, mégis annyian ragaszkodtak hozzá és állították be Halált gonosztevőnek, holott ő csupán egy új ciklus kezdete volt. Az elmúlás után már nem akadt mi fájdalmat okozzon, nem lebegett a fejed felett a vég, hiszen egy végtelenségig tartó állapotba kerültél, amelyet egykor, talán az élet ismét feloldoz.
Halál gyakran úgy gondolta, hogy rábízták a piszkos munkát, de tudta jól, hogy mindennek volt eleje és vége, minden rendelkezett egy ellenpólussal, így ő maga is az volt. Régen bántotta, hogy így vélekedtek róla, hogy őt állították be a szörnyetegnek, azonban azóta hosszú idő eltelt már, s csupán úgy tekintett magára, mint egy végrehajtóra, vagy éppen a szükséges rosszra.
Nem másíthatta meg mások sorsát, nem tolhatta ki az életüket, de nyújthatott vigaszt számukra, amikor a rémület megfagyasztotta a testüket. Ezért lépett most is elő az árnyékból, hogy utolsó útjára kísérje szerencsétlen hölgyet.
- Ne pazarold az energiádat, ha még élni szeretnél – tanácsolta neki, amikor a fiatal nő megpróbálta felküzdeni magát. Felesleges volt a küzdelem. Olyan helyen érte a szúrás, annyi vért veszített, hogy esélye nem volt túlélni. A hideg még inkább felgyorsította a nő elgyengülését, s nem akadt senki a világon Halálon kívül, aki tudott volna róla. Halál pedig nem segített. Nem segíthetett.
Halál kibújt a köpenyéből, óvatosan beterítve vele a nőt. Ha nem is tudta őt megóvni az elmúlástól, de könnyíthetett ezeken a perceken. Először nem válaszolt a kérdésére, a levegőben érezte a változást, amelyet egy eltávozni készülő lélek okozott. Helyette gyengéden megfogta a nő kezét, és addig tartotta, amíg el nem nyomta az álom. Csak akkor engedte el, és egyenesedett ki, amikor a hölgy ismét magához tért.
- Számtalan elnevezéssel illetnek különböző nyelveken, de mindegyik ugyanazt jelenti: Én vagyok a Halál – pillantott le az elhunytra, miközben a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse.
- Azért jöttem, hogy ne legyél egyedül, amikor eltávozol és itt vagyok, hogy tovább kísérjelek téged. De nem akarom elsietni, élvezd ki az utolsó perceidet a holdfényben, a szabad ég alatt. – Adott magyarázott a felbukkanására, miközben azon töprengett, hogy a kihűlőben lévő testnek milyen végsőnyughelyet adjon, hiszen hagyhatta itt az erdőben, a végén még a varjak martalékává vált volna. Mindenki megérdemelt egy tisztes temetést.

377 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Halál sosem járta céltalanul a világokat. Megszokta már a riadt tekintetek sokaságát, a nem túl szívélyes fogadtatásokat, az ellenszenvet, utálatot és félelmet. Végül mindenki nála kötött ki. Ő volt az, aki a meselények utolsó óráiban megjelent, fájdalmat, vagy nyugalmat hozva el számukra. Ez alól pedig a mai felbukkanása sem volt kivétel.
Az erdőt járta, halkan fütyörészve, miközben a Hold hátulról árnyékot vetett köpenyes alakjára. Ezúttal nem vadászni jött, érezte a levegőben az elmúlás illatát, a leendő fájdalom keserű ízét, így fegyverei a combját verdesve pihentek mellette.
A háttérben megbújva figyelemmel kísérte, ahogy egy fiatal hölgy lépett a fák közé, esküvői fátylába belekapott a szél. Halál sajnálatot érzett az irányába, hiszen ismerte ezeket a történeteket: az ifjú hajadon nagy reményekkel és szerelemtől ittason megszökik otthonról, hogy véget tragikus fordulatot vegyen a sorsa. Nem ez a nő volt az első ebben a világban, akit hasonló vég várt, és Halál sejtette, hogy nem is ő volt az utolsó.
Tisztes távolságot tartva, immáron hangtalanul követte őt az erdő mélyére, és figyelt az árnyékban lapulva. Nem érzett hideget, a bundája melegen tartotta, azonban ahogy a nőre emelte a tekintetét, szinte biztos volt benne, hogy a leendő ara fázott.
Az idő telt, s bár a nő nem vette észre a háta mögé emelkedő alakot, Halál végignézte, ahogy a szerelme hátulról ledöfte a menyasszonyt. Nem avatkozott közbe. Nem az ő tiszte volt ítélkezni az élők felett, ahogy nem is akadályozhatott meg elrendelt sorsokat. Tudta jól, hogy a gyilkosnak és az áldozatnak befejezetlen ügye maradt, s sorsuk összefonódik majd egy másik történet kapcsán.
Érezte a nő félelmét, most mégsem volt olyan édes íze, mint amikor másokat megbüntet, mégis lényének része volt, hogy támaszt nyújtson az elveszetteknek, és átkísérje őket a túlvilágra.
Amint a férfi megszökött az ékszerekkel, Halál fészkelődni kezdett. Megvolt benne a vágy, hogy sarlójával végigszántsa Mr Barkis hátát, de indulatait fékezvén inkább a nőre terelődött a figyelme.
Behúzott karmokkal, lassú, kényelmes léptekkel haladt a földön fekvő irányába. Nem tehetett érte semmit, azonkívül, hogy vigaszt nyújtott számára az utolsó perceiben.
- Ne mocorogj, tartalékold az energiádat! – szólt rá gyengéden, amennyire egy mély, érdes hang révén egy lehetséges volt. A Hold továbbra is hátulról világította meg az alakját, így a csuklyája elfedte farkasszerű pofáját.
- Az, akit a szerelmednek hittél, elárult tőled, és megadta neked a végső szúrást – válaszolt a feltett kérdésre is, ahogy megállt a nő mellett, és arra kérte, hogy amikor leveszi a csuklyáját, ne ijedjen meg tőle.
- Nem foglak bántani téged, ne félj, azért jöttem, hogy enyhítsek a fájdalmadon és elkísérjelek téged – szólalt meg mielőtt a nő újabb kérdést tett volna fel neki, miközben levette a köpenyét.
- Bizonyára fázol. Megengeded? – Emelte meg a köpenyét, jelezve, hogy továbbra sem voltak hátsó szándékai, csupán szeretett volna a körülményekhez képest egy kellemesebb közeget teremteni a haldoklónak. Végső soron, a Halál sem volt mindig kegyetlen.

468 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit