Elfojtott, morgáshoz hasonlító hang tört fel a torkából.
- Mit műveltem?! Mégis mit műveltem? – acsargott magában a fürdőszobában állva. Odakint zuhogott az eső és az ablak előtt álló vén fa göcsörtös ágai végigkaristolták az ablaküveget.
- MIT MŰVELTEM?! – üvöltött fel ismét, bár a mély férfias hang fokozatosan csapott át farkasüvöltéssé.
A férfi bármennyi ellenkezett, vagy igyekezett elfojtani az éktelen haragot, amely a mellkasát égette, a düh felülkeredett rajta.
Hosszú napnak tűnt a mai számára. Nem kis műtétet kellett végrehajtania egy nőn, miközben a tudatalattija azt súgta: hagyja meghalni.
Orvos vagyok. Felesküdtem arra, hogy emberek életét mentem meg.  Hangzott a felelet a számonkérésre. A férfi úgy gondolta, helyesen döntött, amiért nem engedett a kísértésnek, és a műtétet sikerrel zárta, de egy belső hang azt duruzsolta a fülébe, hogy olyan szabályokat szegett meg, amiket nem kellett volna.
Az elmúlás, a halál végigkísérte az útján. Látta milyen, amikor az emberek szeméből kihuny a fény. Végignézte velük együtt az elmúló életek lepergését, ott volt, amikor az embereknek támasz kellett. Noha orvosként a tudományok emberének vallotta magát, mégsem vonakodott a haláltól, hanem úgy tekintett rá, mint egy újfajta kezdetre.
Akadtak olyan emberek, akik felelőtlenül elpocsékolták az életüket, ezekre tudott a legjobban haragudni. Azokat viszont, akik meglelték az élet szépségét, vagy meg tudták becsülni azt, amely osztályrészül jutott számukra, tisztelte. Maga sem tudta már, hogy ez az értékrend mikor és hogyan tokosodott be ennyire a mindennapjaiba. Nem ismerte annyira a nőt, akin a műtétet végrehajtotta, fogalma sem volt róla, hogy melyik csoportba tartozott, de amikor a pillantása először összeakadt a nőével tudta: nem hagyhatja meghalni. Még nem engedheti el.
Pedig biztosra vette, hogy a rutin vizsgálatok és ellenőrzések után többé nem fognak találkozni, mégis valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzte hozzá.
Ahogy a vihar sem tervezett csitulni, úgy a benne lüktető érzések sem hagytak alább. A haragot hamarosan átváltotta a kín és a gyötrelem, ahogy a teste változásnak indult: ropogtak, formálódtak a csontjai, a körmei hosszú karmokká nyúltak, a szőre kifehéredett és egész bundává formálódott.
Vonyított. Amikor ismét a tükörbe pillantott nem látott mást, csupán egy kétlábon járó, vörösen izzó tekintetű farkast. Kényelmetlenül és szokatlanul érezte magát a bőrében, mégis az elméje kitisztult, nem tűnt zavarodottnak, csupán bosszúsnak azért, amiért elnyomásban élt.
Lesétált az emeletről és tüstént a konyhába vette az irányt, hogy előkerítse a két legnagyobb kést. Be kellett fejeznie a munkát. A nő nem maradhatott életben, nem volt szabad élnie. Elhatározása nőttön-nőtt, s bizony kioltotta volna a betege életét, ha azon az éjjelen nem kopogtatnak be hozzá.
A fülét hegyezve a bejárati ajtó felé sandított. Mennydörgésnek képzelte a kopogtatást, aztán a levegőbe szimatolt.
Gato. Suhant át az elméjén tétova gondolatként, ahogy leeresztette a késeket. Mély levegőt vett, a teste ismét emberivé vált, hogy ajtót nyithasson.
- Lám-lám, kit látnak szemeim? Csak nem az öreg Csizmás Kandúrt? Már megint össze kell varrni? – támaszkodott neki az ajtónak olyan hangnemet megütve, mintha korábban semmi nem történt volna.


✦ Képes vagy felvenni a farkasalakodat.
✦ Erősebb és gyorsabb vagy egy átlagembernél.
✦ A sarlóid birtokában képes leszel átvágni bármilyen anyagot, azonban a fegyvereid egyelőre Hádész birtokában találhatóak.