Daytime romance

Nem igazán van kedvem hallgatni Cassandra gúnyolódását, ugyanis fogalma sincs arról, hogy az elmúlt időszakban min mentem keresztül. Az állkapcsomat megfeszítve konokul meredek az asztalon heverő holmikra. Érzem, ahogy automatikusan felhúzom a vállaimat, és elzárkózom nem csak a nőtől, hanem a saját érzelmeimtől.
- Ne beszélj olyan dolgokról, amelyekről semmit nem tudsz – szólalok meg mégis szárazon, miközben az eszközeimet kezdem rendezgetni. Feszült, fáradt és rosszkedvű vagyok, mindezeken pedig egyáltalán nem segít, hogy szemernyi empátiát sem kaptam és kapok attól a nőtől, akit szeretek. – Miből gondolod, hogy nem próbáltam meg minden telhetőt? Veled ellentétben és küzdöttem azért, hogy megtaláljuk egymást.
Emelem fel a tekintetemet rá, ahogy a hangomban a keserűség mellé némi szemrehányás is vegyül. Mert én tényleg az utolsó pillanatig, az utolsó cseppnyi erőmig küzdöttem és küzdök azért, hogy egymásra találjunk és haza mehessünk a többiekkel. De a fáradtság nagy úr, főleg, ha a motivációmat napról napra letöri a bizonytalanság és a tehetetlenség érzete. A múltkori találkozó után viszont sok mindent átértékeltem, s már kevésbé vagyok bizakodó, hiszen nem tudhatom azt se, hogy a többieket megtalálom, akkor ők emlékezni fognak-e rám.
- Hogy máshogy hívnám? – vonogatom a vállamat, hiszen Ruddiger otthon jó barátom és társam volt. Valaki, aki akkor is biztos pontként lebzselt körülöttem, amikor mindenki más lemondott rólam. Nem tudom, hogy életben vant-e még, vagy jelen van-e ebben a világban, de határozottan hiányzik, és ezzel az elnevezéssel az ő irányába adózok.
A szemem sarkából látom a robot mozgását és hallom, ahogy közlekedik, de ezek a zajok olyan mindennaposak számomra, hogy az lenne a furcsa, ha nem hallanám a neszelését.
- Na, persze. Mert híres vagy arról, hogy nem rombolsz le mindent magad körül – szusszantok mogorva grimasszal az arcomon, hiszen láthatóan megdolgozik azért, hogy kedvem se legyen a közelemben tudni őt. Legalább is, addig biztosan nem, amíg erőszakosan követelődzik. Nem vagyok hajlandó ugyanis szívességet tenni neki, hiszen így is tartom a hátamat az ő kedvéért.
- Nem fogom megjavítani, és a témát lezártnak tekintem. Töltsd ki a papírokat, ahogy mindenki más teszi és igényelj újat – zárom le a részemről ezt a vitát, mert nincs türelmem tovább hallgatni ezt. Ennél sokkal fontosabb dolgaim is lennének, egyszerűen nincs időm és energiám Cassandrával vitatkozni.
- Az nem dac volt – szűröm a fogaim között ingerülten, hiszen annak idején segítséget kértem a hercegnőtől és nem kaptam meg. Egyedül voltam, tehetetlen és magányos. Attól féltem, hogy a saját hibám miatt apám örökké a borostyán fogságába került. Az én indokaim teljesen mások voltak, mint az övéi. – Mondja az, aki veszélybe sodorta a büszkesége miatt egész Coronát.
Ha már sértéseket akarunk vágni egymás fejéhez, hát állok elébe. Többé nem fojtom el a gondolataimat, sem pedig a véleményemet. Ha Cassandrának az a célja, hogy a lelkembe taposson, akkor nem fogom neki megadni neki azt az örömöt, hogy elkeseredettnek lásson.
- Már mondtam, de elmondom még egyszer és utoljára: felejtsd el – tagolom lassan és érthetően a szavakat, hogy talán végre eljut a tudatáig a makacs elhatározásom, és hajlandóvá válik végre a protokollt követve új felszerelést igényelni magának. Nekem sem kell a szomszédba menni, ha arról van szó, hogy csökönyösen kell elvekhez ragaszkodni, így órákig képes lennék húzni-halasztani a dolgot.
Mégsem tudom örökké fenntartani a haragomat. Az ellenállásomat még talán, de érzem, hogy csillapodnak a bennem dúló kellemetlen érzések, és kezdem kicsit vágni a korábban kimondott szavakat. Nem a legjobb pillanatomban talált rám, ennek láthatóan hangot is adok, majd egy sokadik bögre kávé társaságában visszatelepszem az asztalomhoz.
- Azt hiszed? – ölelem körbe az ujjaimmal a meleg bögrét, miközben az arcomra szórakozott mosoly ül ki. Tisztán emlékszem azokra a napokra, amikor Ruddigerrel elzárkózva kellett dolgoznom. Igaz, akkor nem kávén éltem, hanem kakaón, de majdnem ugyanaz a helyzet állt fenn. – Akkor még nem láttál, amikor Demanitus tekercsén kellett dolgoznom.
És valóban nem volt jelen akkoriban, csupán azután toppant be, hogy megfejtettem a harmadik varázsigét. Néha még most is haragszom magamra, amiért a saját igazmondó főzetemmel szedte ki belőlem a ráolvasást.
- Nem félek tőle – teszem hozzá ismét vállat rándítva, hiszen a kialvatlanság már-már a személyiségem részévé vált. Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam át utoljára az egész éjszakát. Attól jobban félek, hogy ostobaságot fogok elkövetni, amiért bizalmat akarnék szavazni neki, így tartom tőle a távolságot, mert a hirtelen jött szociális megnyilvánulásai túlságosan is ellentétben állnak a korábbi megnyilvánulásaival. Nem akarok még egyszer csalódni, ezért fenntartással kezelem a közeledését.
- Van ebédem – emelem meg a bögrémet, amelyben még mindig ott gőzölög a frissen főzött fekete. Különben sem érzem úgy, hogy egy falat is lecsúszna a torkomon, de ha annyira együtt akar ebédelni, nem ágálok ellene, amennyiben ténylegesen választ nem ad a kérdésemre. Ez viszont nem jelenti azt, hogy képes is leszek beleharapni az általa szerzett szendvicsbe.
Némán követem a mozdulatait, ahogy az asztalomtól az ajtóig sétál, de nem szólok semmit. Még akkor sem, amikor közli velem, hogy nem szabadulhatok tőle, és egy hang sem hagyja el a torkomat, amikor rám kacsint. Mégis érzem a gyomromban lévő apró rántást, és átkozom magamat, amiért a testem árul el engem.
Kelletlen sóhajjal nyúlok az asztalon hagyott kompakt púderért, ugyanis valamivel le kell kötnöm a gondolataimat, amíg Cassandra ebédet szerez. Szerencsére, nagyjából ismerem a tempóját, így fel tudom mérni, hogy nagyjából mennyi időm lehet, amíg visszaér. Valóban nincs komoly baja a púdernek, némi bütykölés után már használatra kész. Amint végzek vele, ügyelek arra, hogy pontosan ugyanúgy tegyem vissza az asztalra az eszközt, ahogy a nő otthagyta. Mivel nem vagyok hajlandó elárulni neki, hogy megjavítottam a ketyeréjét, ezért úgy teszek, mintha egészen a visszaérkezéséig kávézgattam volna.
Amikor a becsomagolt szendvics is az asztalomra kerül, fásultan pillantok fel a nőre és a fenyegetőzése ellenére megrázom a fejemet.
- Mondtam, nem vagyok éhes. Ez akkor sem fog változni, ha fenyegetőzől. – A kijelentésem ellenére azonban magamhoz húzom a szendvicset, hogy érzékeltessem vele: majd megeszem, ha éhes leszek.
- Szóval, várom a választ a kérdésemre – fordulok az irányába a székemmel, miközben a bögrémet a számhoz emelem. Kettőnk közül ő rendelkezik véges idővel, hiszen bevetésre kell mennie, szóval, ha használni akarja a púderét, akkor nem ártana végre beszélnie.

◉ 993 words ● youtube ● note:  <3  ◉

Daytime romance

Cass mindig értett ahhoz, hogy kizökkentsen a megszokott világom, de most nem hagyom neki, hogy így tegyen. Nincs több szívesség, nincs több szabályszegés a kedvéért csak azért, hogy aztán ne kapjak vissza érte semmit. Örülhet neki, hogy egyáltalán eltussoltam a múltkor kis betörését, amelynek szintén én iszom meg a levét.
- Nos, itt hozzá kell szoknod, hogy ez így működik. Más világ, más szabályok. – És nem fogok kivételezni veled. Teszem ezt inkább hozzá gondolatban, miközben próbálom őt teljesen kizárni az elmémből. Van elég dolgom és problémám nélküle is, múltkor pedig eléggé világossá tette, hogy senkiből nem kér. Így hát folytatom az aktuális munkámat, miközben ő valamiért jó ötletnek tartja, hogy a személyes terembe férkőzzön.
Kelletlen grimasszal húzom el a számat, amikor lesöpri a holmijaimat az asztalról. Mielőtt belefognék a magyarázatba, fásult sóhajjal sandítok az egyik robot irányába, amely eddig a fal mellett állt.
- Ruddiger, takaríts fel! – A robotban lévő optikai lencsék felvillannak, ahogy a szerkezet bekapcsol, és emberi formájában megindul kettőnk felé. Még szerencse, hogy a gép hangvezérléssel rendelkezik, így csak én tudom használni, mielőtt Cass kitalálná, hogy ezt is ellopja.
Amíg a segédrobot a háttérben összeszedi a holmijaimat, addig én a kompaktpúderre mutogatom Cassnek, hogy miért nem fogom szétszedni a ketyeréjét.
- Azt mondtam, hogyan kell szétszedni. Azt nem, hogy egyáltalán javítható-e. Téged ismerve úgyis tönkretetted a központi chipet, és kuka az egész. Szóval spórold meg mindkettőnk idejét, töltsd ki azt a papírt, és hamarabb kapsz új felszerelést, minthogy én mindent átnézzek neked – pillantok fel rá mogorván, hiszen eszem ágában sincs szívességet tenni neki. Különben is, attól, hogy tudom miként kell kicserélni az alkatrészeket, még nem jelenti azt, hogy menthető állapotban lenne a cucca.
Nem igazán hat meg a szempillarebesgetése sem, hiszen tökéletesen emlékszem a legutóbbi találkozásunk minden mozdulatára, és az elutasító viselkedésére. Akkor azt mondta, nem kér belőlem, ez esetben most se számítson rám.
- Valóban, tök jó volt egy toronyból kilógva ücsörögni, amikor szó szerint könyörögtem neked, hogy ne csinálj hülyeséget. De hát hallgattál rám valaha, vagy érdekelt téged bárki más önmagadon kívül? – vetem oda, ahogy hátat fordítva a kávéfőzőhöz sétálok. Sok mindent meg tudok érteni, vagy el tudok fogadni, de a mostani viselkedése pontosan azt sugallja számomra, hogy senki nem fontos neki. Az égvilágon senki. Márpedig én meg akarom találni apámat, Ruddigert, Aranyhajat és a többieket. Nekem ők mind fontosak és hiányoznak.
- Akkor akár most is távozhatsz – pillantok vissza rá, utalva arra, hogy nem továbbra sem áll szándékomban eleget tenni a kérésének. Nem szeretnék még egyszer csalódni benne, így egyszerűbb lenne, ha mindketten békén hagynánk egymást. Egyébként sem vagyok a legvidámabb hangulatomban, így aztán mivel kicsit se érzem azt, hogy törné magát, hogy rendezze a múltkorit, ezért minden egyes akaratos próbálkozásával elutasítóbbá válok.
- Te? Meggondolni magadat? – nevetek keserűen a bögrébe, hiszen nehezen tudnám elképzelni, hogy a világ egyik legmakacsabb embere egy-két hét leforgása alatt meggondolná magát. Hacsak, nem történt valami, de kötve hiszem, hogy a véleménye miattam változott volna.
- Meghagyom neked a lehetőséged, hogy magadtól rájöjj – pillantok rá, miközben elnyúl a hátam mögött. Talán most először pillantok a mai nap folyamán rendesen az arcára. Ha egy kicsit is ismer, akkor tudnia kell hogyan győzhet meg.
- Már egy ideje nem számolom – vonom meg a vállamat kedvetlenül. A kávé tart életben, segít fókuszálni, ha pedig a dolgomra koncentrálok, akkor képes vagyok kordában tartani a gondolataimat. Tagadhatatlanul függök tőle, de nem érdekel, ennél önpusztítóbb dolgokat is csinálok.
- Nem érek rá enni. Tucatnyi feladatom lenne mára. – Különben is miért ennék, ha lehetőségem adódik kávézni? Kevesebb időt igénylő tevékenység, és jobban felpörget, mint bármi más.
Nem tudom elengedni az elmémbe férkőző gondolatot, amely arra késztet, hogy csak azért is feltegyem a kérdésemet. Belekortyolok a kávéba, amíg pedig Cass tölt magának, addig visszaülök az asztalomhoz.
- Mi változott? – kérdezem halkan, hiszen a korábbi csalódás élénken él bennem ahhoz, hogy figyelmeztessen: ne csinálj még egyszer hülyeséget. Keserű érzéseket ébreszt a tudat, hogy ha Cass esetleg tényleg meggondolta magát, az egyáltalán nem az én hatásomra történt. Talán egyszerűen csak el kellene fogadnom a tényt, hogy bármit teszek, bárhogyan nézek, bármilyen életet élek, soha nem lehetek elég jó hozzá.

◉ 679 words ● youtube ● note:  <3  ◉

Daytime romance

Nyűgös vagyok. Nem akarok senkivel foglalkozni, amikor a gondolataimtól szétrobbanni készül a fejem. A napokban már semmi nem tud érdekel. Csalódás, lehangoltság ezek az érzések már-már általánossá válnak számomra. Eddig sem voltam túl jó passzban, de a viszontlátás nem volt olyan, örömteli, mint amilyennek képzeltem. Ha pedig belegondolok, hogy a többiekkel mi történhetett…
Folytatom a golyóstoll kattogtatását, hiszen arra még képes vagyok, ha már egyszer az emberek ignorálását tökélyre fejlesztettem. Nem irigylem a gyakornokomat, pont olyan szeszélyes vagyok, mint ő, ha nem rosszabb. Azonban ő is hamar menekülőre fogja. Most senki nem tud megmaradni a közelemben. Gondolnám én naivan, ha Cassandra nem ebben a szent pillanatban táncolna be a műhelyembe. A tollam elgurul valahová a padlón, én pedig igyekszem türelmet gyakorolni önmagam felett.
- Akkor van másfél-két órád arra, hogy megigényeld az új kompakt púderedet, hidd el, hamarabb kiadják neked a felszerelést. – Rá sem pillantok inkább. Felesleges lenne, mert csak még jobban összezavarna. – Ráadásul, semmi nem garantálja, hogy nem tetted teljesen tönkre.
Cinikus a hangom. Miből gondolja, hogy bármit képes vagyok megjavítani? Ez nem egy ötperces munka volt, be kell vizsgálni, szét kell szerelni, ha szükséges, akkor alkatrészt cserélni, vagy újraprogramozni. Már, ha egyáltalán menthető volt a ketyeréje, mert ha teljesen hazavágta az eszközt, akkor akár fejen is állhatok neki ebben a két órában, akkor sem fog működni, és ott tartunk, ahol a part szakad: igényelnie kell egyet.
Az asztalon lévő holmik közül bütykölni kezdek egyet, hiszen szükségem van valami pótcselekvésre, hogy ki tudjam zárni őt az elmémből. Természetesen, nem ő lenne, ha nem erőszakosan furakodna be a személyes terembe, és tenné le az asztalomra az eszközét.
- Mint mondtam: igényelj újat, az gyorsabb – morgom az orrom alatt. Értem én, hogy a saját szabályai szerint szeret játszani, de vele ellentétben én nem tehetem meg, hogy folyton-folyvást kivételezzek vele csak azért, mert… Inkább hagyjuk is.
- Már mondtam, ez nem ilyen egyszerű – dőlök bosszúsan hátra a székemben, és felkapom az asztalra rakott kompakt púdert, és mutogatni kezdek.
- Először is szoftveresen kell tesztelnem, hogy úgy rendben van-e, és elég egy újratelepítés a számára, vagy hardveres hiba áll-e fent. Ha hardveres probléma, akkor szét kell szerelnem teljesen, meg kell találnom a hibás alkatrészt. Ha szerencséd van, kicserélem, és működik, ha nem, akkor ez mehet a kukába, és kérhetsz újat. Szóval, tedd szépen a dobozába, add le a papírok, és kérj egy másikat – magyarázok neki, miközben az apró szerkezetet forgatom a kezemben, és mutatom, hogy mely pontokon kell szétszedni, ha arra kerülne a sor.
- Nem fogok a kedvedért ugrálni. Örülj annak, hogy egyáltalán itt dolgozhatsz, és nem csuktak le – teszem le a púdert az asztalra. Kitolom magam a székkel együtt, és a műhely sarkában lévő kávéfőző irányába indulok. Így is az adósom volt, amiért eltüntettem a nyomait, nem értem mit akar még tőlem.
- Ja igen, és nem tudom ki mondta azt, hogy nem kér a segítségemből. Akkor oldd meg magad! – fordulok vissza egy pillanatra, mielőtt még beindítanám a kávéfőzőt, és nekidőlnék a pult melletti falnak.

◉ 494 words ● youtube ● note:  <3  ◉

Daytime romance

Az elmúlt másfél hét borzasztóan telt. Épphogy sikerült törölnöm a felvételekről Cassandrát, és úgy tennem, mintha nem tudnék a feltörő kövek származásáról, de a vezetőség valahol sejtheti, hogy nem véletlenül akkor történt valami, amikor én is a központon belül tartózkodtam. Legalább is, néhány korábbi, sikertelen kísérletemnek köszönhetően akadnak olyan személyek, aki kételkednek az alkalmasságomban. Nem mintha különösebben érdekelne egyébként, hiszen bárhol találnék a tudásommal munkát, ha nagyon akarnám, de a találka számtalan kérdést hagyott bennem megválaszolatlanul és a zajló belső vizsgálatok sem segítenek abban, hogy koncentrálni tudjak.
Az asztalomnál könyökölök, néhány teszteredmény papírjait futom át, miközben a háttérben Rav zörög valamivel. Más esetben zavarná a koncentrációmat, de jelenleg ő azon kevesek közé tartozik, aki nem nyársal fel a tekintetével a történtek miatt, így nem szólok rá. Miért is tenném? Végzi a dolgát, vagy legalább is úgy tesz, mintha a rá kiszabott feladatokkal foglalkozna.
Tudom, hogy Cass képes felforgatni az emberek életét – az enyémet nem egyszer sikerült -, de ezt nem kalkuláltam bele, amikor a viszontlátás esélyeit latolgattam. Dühös vagyok magamra, mert tudnom kellett volna. Mégis annyira hinni akartam a pozitív viszontlátásban, hogy figyelmen kívül hagytam Cass alapvető jellemvonásait: példának okáért a makacsságát és mindent maga szeretett megoldani.
Most pedig nem tudom mire vélni, hogy a napokban megjelent a rendszerben egy új ügynök, aki a Cassiope névre hallgatott. Ostoba lennék elhinni, hogy a felbukkanása merő véletlen lenne, legalább is kötve hiszem, hogy a városban sok ilyen névre hallgató nő lenne, aki hirtelen kém akar lenni. Botor módon egy pillanatra elhiszem, hogy miattam jött vissza, de aztán emlékeztetem magam arra, hogy múltkor sem kért sem a segítségemből, sem pedig a társaságomból, így kelletlenül lejjebb csúszom a széken.
A könyökömet az asztallapnak nyomom és kitámasztom a fejemet, miközben a másik kezemben lévő tollat kattogtatom. Nem kellene ennyire túlgondolnom. A magam dolgával kellene foglalkoznom, mégsem tudom elengedni a múltat. Elgondolkodtató, hogy elmegyek ebédelni, hiszen úgysem vagyok ma túlságosan produktív, de eszembe jut, hogy odakint hidegháborús hangulat uralkodik.
A gyakornokom szól valamit, de csak felemelem a kezemet és intek neki, hogy menjen bárhová is tervez elcsatangolni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mindig tud valamit hazudni, ha elcsípnék. Aztán nekiállok aláírni az előttem heverő papírokat.
Nem csukódik be eléggé gyorsan az ajtó, érzem a légmozgás okozta levegő cserét és a gyakornokom léptei mellett másét is hallom. Nem foglalkozok vele. Miért tenném? Ott az ajtó melletti doboz, ismeri a járást, tegye le a cuccát és hagyjon békén. Majd megcsinálom. Idővel mindent kijavítok, vagy mindent rosszabbá teszek. Nem érdekel.
Elmarad az ismerős zörej, nem hallom, hogy a ládába újabb eszköz kerülne, ez pedig már régen rosszat jelent. Ha megint kérdezősködni jöttek, akkor felállok és hazamegyek.
Kiesik a toll a kezemből, ahogy meghallom a hangját. Tehát tényleg képes volt visszajönni azok után, amit művelt. Mély levegőt veszek, ahogy megfordulok a székkel. Mivel rögtön a tárgyra tér, így meg sem fordul a fejemben, hogy bocsánatot akarna kérni, vagy bármit is akarna tőlem. Most sem engem akar, hanem valakit, aki megszereli a holmiját.
- Szia – köszöntöm, ahogy a székkel az ajtó irányába fordulok. Felkapom a tollat az asztalról és az ajtó mellett lévő dobozra bökök.
- A doboz mellett találsz öntapadós címkét és egy tollat. Írd rá, hogy kihez tartozik, és megjavítjuk, amikor eljutunk oda – adom ki az instrukciókat, hogy miként szokás a műhelyemben eljárni. Sajnálom Cass, de így is túl sokat kockáztattam a kedvedért, és még csak meg sem köszönöd. Nem ugrálhatok úgy, ahogy te fütyülsz. Helyette visszafordulok a munkaasztal irányába, elteszem onnan a lapokat és magam elé húzom azt a gépezetet, amit fél órával ezelőtt bosszankodva löktem el magamtól.
Csavarhúzóért nyúlok, letolom a fejem tetejéről a védőszemüvegemet és elkezdem leszerelni a gép külső vázát, hogy jobban feltárhassam a hibákat. Igazából már attól feszültté válok, ahogy a csavarhúzót a csavarhoz érintem, hiszen érzem a nő tekintetét a hátamon, mégis megmakacsolom magam annyira, hogy levegőnek nézzem.

◉ 634 words ● youtube ● note:  <3  ◉