- Nem! Álljunk le, ez így nem lesz jó! - szól ismételten a rendező hangja, én pedig alig bírom megállni, hogy ne forgassam meg rá látványosan a szemeimet. Ez már a harmadik alkalom, hogy félbeszakítja a próbát úgy, hogy még egyetlen egyszer sem sikerült végigmondanom a teljes monológom, mert eddig mindig talált valami kivetni valót a jelenetben. Először a fényekkel és a díszlettel volt problémája, utána nem tetszett neki egy rész a forgatókönyvben, amit azonnal át kellett variálnia, most meg... Nem tudom mi lehet a gond, de kezd elfogyni a türelmem. Egész nap keményen dolgoztam - igaz, hogy leginkább azon, hogy ne tegyek megjegyzést a partneremre, de az is sok energiámat felemésztette -, már csak ezt az egy átkozott jelenetet kellene sikeresen elpróbálnunk és mehetnénk végre haza, nem csoda, hogy kezdek morcos lenni.
Érdeklődést színlelve fordulok Frank felé, aki épp azon igyekszik, hogy valahogy feltornázza magát mellénk a színpadra. Először megpróbál urgrásból felülni az elején, de mivel elég kis növésű, ezért visszacsúszik, így kénytelen kínosan nevetgélve elsétálni oldalt a lépcsőig. Mire mellém ér és felváltva pillant oda-vissza Seungjun, valamint köztem, már nem nevet, sőt. Mosolynak még csak nyoma sincs az arcán, amitől úgy fest, mint egy mufurc kerti törpe - na nem a mérete miatt, de már tényleg csak a hegyes, piros süveg hiányzik a fejéről, hogy teljesen hasonlítson egyre.
- Hana, drágám... Valami baj van?
Azon túl, hogy már baromira unom, hogy mindig félbeszakít? Ha erre a kérdésre most őszintén válaszolnék, valószínűleg elveszíteném a munkám.
- Mármint miért? - kérdezek inkább vissza, mert amúgy sem értem teljesen, hogy mire gondolhat. Az ártatlan pislogásomat látva, Frank sóhajt egy nagyot, már ebből tudom, hogy erre egy drámai előadással fog szolgálni, pedig itt mi vagyunk a színészek.
- Ez egy szerelmes jelenet, az első vallomásé. A közönségnek éreznie kell, hogy mennyire kötődtök, hogy mennyire szeretitek egymást. - Miközben magyaráz, megfogja a kezem, meg a partneremét is, közelebb húz minket egymáshoz és egymásba fűzi a kezeinket. Remek. Már csak ez hiányzott. - Olyan szép párost alkottok, megvan köztetek a tökéletes kémia, akkor ezt most miért nem érzem? Nézzetek egymás szemébe, azt akarom, hogy csillogjanak azok a tekintetek! - Nem cselekszem elsőre, de lehet Seungjun se, mert Frank sürgetően dobbant egyet a lábával mellettünk, mielőtt újra ránk parancsol: - Gyerünk! Szikrázzon a levegő!
Kénytelenkedve felpillantok és tekintetemmel azt az ismerős, sötét szempárt keresem, aminek a gazdája olyan tehetséggel táncolt az idegeimen napi szinten, mintha erre született volna. Szerintem jobban értett hozzá, hogyan bosszantson fel, mint a színészethez, az fix.
Ahogy ránézek, még látom átsuhanni az arcán azt az önelégült félmosolyt, amit tudom, hogy direkt nekem szán, mert pontosan tisztában van vele, hogyha valamit utálok az az, ha szerelmesen kell néznem rá. Alig láthatóan megrázom a fejem. Frank szikrákat akart, adok én neki szikrákat.
- Nagyon jó, Seungjun! - hangzik a rendezői dicséret néhány másodperc múlva, még tapsikol is hozzá. - Hana, Hercegnőm, most te jössz! Mondd el a végszót is.
- Hát nem látod, hogyan érzek irántad?
- Ez az, szenvedélyesen, Hana! Izzon!
- Teljes szívemből szeretlek.
- Igenn-NE! Ne úgy, mint aki meg akarja ölni...