Hiába hittem azt eddig, a türelem egyike kifejezetten jól működő előnyeimnek, rá kell jönnöm, nem minden esetben működik megfelelően. Ha a vadászatról van szó, nem bánom, ha órákon át kell mozdulatlanul várakoznom, talán mert tudom, hamarosan véget ér a tétlenség és elnyerem méltó jutalmamat.
A lábadozást és gyógyulást azonban egyszerűen képtelen vagyok türelmesen kezelni. Minden porcikám zsongva tiltakozik az ágyban maradás ellen, ugyanakkor a mozgást se bírja sokáig. Agyamról nem is beszélve. Hiába tudom, mit kellene tennem azért, hogy minél hamarabb túlessek a kényszerpihenőn, képtelen vagyok legyőzni ezzel kapcsolatos határaimat.
Bólintok csak válaszára. Nem zavar, hogy Summer mesélt rólam a barátainak, állapotom sose volt titok, ahogy az se, miként és miért kerültem hozzá, arról már nem is beszélve, én is szövegeltem a hozzám közel állóknak, pont Summer mért ne tenné?
- Ó? Igazad lehet, minden bizonnyal onnan vagy ismerős vagy hasonlít rád valamelyik vadász - vonom meg vállam, el is engedve a témát. Különösebben nem foglalkoztat, honnan olyan ismerős és mivel igazán sose figyeltem meg se a társaság tagjait, se a Herbs látogatóit, ugyanakkora esélye van, hogy az egyik férfi hasonlít rá néhány vonásában, mint annak, hogy a boltban találkozhattam vele futólag egyszer-kétszer. Főleg, hogy az alapján, Summer mesélt rólam és jóban vannak, minden bizonnyal gyakran megforduló vendég.
- Bocsi, ha beletapostam egy fájó pontba. Nem állok kapcsolatban a vadászokkal, úgyhogy sose foglalkoztam a szabályaikkal - nem szándékosan, de minden bizonnyal olyasmibe tenyereltem bele, amibe nem kellett volna, hirtelen sápadtságából legalábbis erre következtetek.
- Biztos vagyok benne, hogy nem fog előfordulni többet. Meg, lássuk be, én is hibás voltam - felesleges lenne ezt az apró, de annál fontosabb részletet elhallgatni vagy tagadni szerepét a történtekben. Persze, ettől még igazán nem kellett volna lelőni, de megúszhattam volna az élményt, ha a határon kívül maradok.
- Ha akkor nem akarom annyira kilőni azt a szarvast, most nem lenne gond - bár messze nem vagyok boldog és biztosan lenne egy-két keresetlen szavam a tetteshez, tudva, én is hibás vagyok, rosszat nem akarok neki. Jobban is jár talán, ha elhallgatja a tettét.

Ki gondolta volna, hogy az ember az egészen apró dolgoknak is tud ennyire örülni, mint én teszem most, egy ilyen kis sétát követően. Persze, mielőtt elvesztenéd azt, amit természetesnek gondolsz, fogalmad sincs, mekkora szükséged is van rá, hogy mennyivel romlik az életed egy apróság miatt is. Egészen mostanáig, eszembe se jutott, milyen szerencsés vagyok az állóképességemért és azért, hogy szabadon grasszálhatok majdnem bármerre. A sérülésem, az ágyhoz kötöttségem tökéletesen megértette velem, mennyire szerencsés voltam mindig is.
Nem ez az első eset persze, hogy megsérültem. Sok minden történt a múltamban, lehetetlenség is lett volna megúszni könnyebb vagy komolyabb karcolások nélkül, élet és halál között azonban sose lebegtem még. Fogalmam se volt hát arról se, mennyire nehéz lesz felépülni, újra teljessé válni egy ilyen után.
Most se vagyok száz százalékos persze még, de már olyasmiket is megtehetek, amikről alig néhány hete még álmodni se mertem, ez pedig nem csak boldoggá tesz, de meg is nyugtat és reményt ad, hogy egy nap minden visszatérhet az eredeti kerékvágásba.
Mindig örülök a társaságnak, legyen az ismerős vagy épp ismeretlen és az sem érdekel különösebben, hogy milyen módon futunk egymásba. Persze, arra igazán nem számítottam, hogy valaha szó szerint kell majd értenem. Márpedig ezúttal éppen ez a helyzet.
Meglep a váratlan koccanás persze, de ami még jobban összezavar, az a balesetet okozó reakciója. Ennyire nem tűnhetek ijesztőnek vagy őrültnek, hogy rögvest menekülőre is fogja, mintha komolyan attól tartana, valamilyen kegyetlen módon meg fogom torolni a történteket. Pedig előfordulnak ilyen véletlenek, de tulajdonképpen akkor se húztam volna fel magam, ha direkt lett volna, most pedig még annyira se, hiszen egyértelmű, hogy nem az volt.
- Biztos? - kérdőn emelem meg szemöldökömet, erősen kételkedve abban, hogy tényleg tudja, nem fogom bántani, minden mozdulata ennek épp az ellenkezőjét sikítja. - Örülök, hogy semmi bajod. Nincs semmi gond, előfordul. Honnan? - egy pillanatra elkerekednek szemeim értetlenségemben, de ahogy alaposabban is megszemlélem, rájövök, miért is tűnt annyira ismerősnek.
- Egyike vagy a vadászoknak, igaz? - habár szinte biztos vagyok benne, ezért látszott olyasvalakinek, akit nem egyszer láttam már, na meg rajtuk és néhány közelebbi ismerősömön kívül senki nem tudja, mi történt velem, rákérdezek.
- Ha amiatt aggódsz, hogy az egyikőtök meglőtt, ne is foglalkozz vele. Biztos vagyok benne, hogy nem te voltál - kiszélesítem megnyugtatónak szánt mosolyom, leszögezve, ő lenne az utolsó, akit a sérülésemért gyanúsítani akarnék. Lenne néhány tippem, igazán belemenni a találgatásokba azonban nem akarok, csak gond lehet belőle, ha elkezdek olyasvalakire gyanakodni, akinek semmi köze nem volt az egészhez.

Meglepő lelkesedéssel vettem észre ma reggel vészesen fogyó cigarettaállományomat, minek persze kizárólag azért örültem meg ennyire, mert jó indokot szolgáltat arra, hogy tegyek egy újabb rövid kirándulást. A bolt, ahonnan a szükséges felszerelést megszerezhetem nincs messze ideiglenes otthonomtól, nem is pazaroltam hát az időmet tétlenkedésre, azon nyomban meg is indultam, hagyva, hogy gondolataim messzire kalandozzanak.
Kíváncsi lennék, vajon a vadászok tudják-e, melyikük talált el azon a bizonyos napon. Valószínűleg igen, épp csak arra nem vette a fáradtságot egyik se, hogy elmesélje nekem is, legalábbis eddig. Kevés esélyét látom ugyan, de meglehet persze, maguk se tudják, hogy a tettesnek nem volt elég mersze ahhoz, hogy bevallja, félve a következményektől. Ezt pedig meg is értem tulajdonképpen.
Alaposabban belegondolva jobb is talán, ha nem tudok róla. Nem mintha különösebb bosszúhadjáratot forralnék ellenük vagy akár csak különösebben haragudnék is rájuk. Ami megtörtént, az  megtörtént, a tudás nem fog segíteni visszafordítani az időt, na meg végül is egész olcsón megúsztam. Egy ideig ugyan még élvezhetem a Herbs vendégszeretetét, amit annyira nem is bánok, mint kellene, de maradandó sérülésem nem lesz, s valószínűleg az erdőt meglátva se akarok majd világgá rohanni félelmemben. Túlságosan is hiányzik ahhoz, hogy ennek nagy esélye legyen.
Gyógyulásom második szakaszában, mikor már elég jól voltam ahhoz, hogy a túlélésen kívül másra is legyen energiám, többször is eljátszottam a gondolattal, mi lesz akkor, ha elém áll az a bizonyos vadász és dalolni kezd. A képtelennél képtelenebb elképzelés megnyugtatott eléggé ahhoz, hogy kibírjam a tétlenség kínját. Most viszont, hogy végre kezdem visszanyerni mobilitásomat, egészen meg is feledkeztem az egészről, nem is érdekel már igazán, kinek köszönhetem a sebemet.
Megszólalni sincs időm az ütközést követően, már hallom is a sebtében elhadart bocsánatkérő szavakat, mikre gyorsan  meg is rázom a fejem. - Nem történt semmi - megfordulok, hogy szembenézhessek a hang tulajdonosával. Ösztönösen kapok utána, amint menekülőre fogja. Nem vitázni akarok vele, épp csak megéreztem a lökést, s amúgy se vagyok olyan típus, akit kiakaszt valami ilyen apróság, egyszerűen csak meg akarok bizonyosodni róla, jól van ő is. Persze, ha sikerül kihúznia kezét az enyémből és elrongyol, utána futni nem fogok, ha viszont hajlandó megtorpanni mégis, megszólítom.
- Komolyan nem történt semmi, ne aggódj miatta. Nem foglak bántani vagy ilyesmi - el is engedem rögtön, ha eddig nem rántotta el karját. - Te jól vagy? Elég nagy lendülettel jöttél  - undok dolog az előítélet, tudom, de hozzám képest ő jóval törékenyebbnek tűnik, nagyobb eséllyel ütötte meg magát valahol.