To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Pontosan tudtam, hogy nem azt mondta ki, amire az imént gondolt. Mégsem korholtam érte, habár örültem volna, ha megnyílik nekem, de ezt ugye semmiképpen sem erőltetheti az ember. Ha Thomas nem akar nekem megnyílni, akkor hozhatok én bármilyen harapófogót, úgysem fog beszélni. Így hát ráhagytam és belementem a terelésébe.
- Nos, ez egy szép cél. De kétlem, hogy tudnál olyan törvényt, amitől elmegy bárkinek is a kedve… aki gonosz, azt nem állítja meg egy törvény – Logikusan belegondolva legalábbis nem. Sőt, a tiltás csak még inkább felbőszítheti az adott típusú embereket.
Tetszett a humora, még ha néha kicsit túl is lőtt a célon. A gólya és a baba témán már csak nevetni tudtam. A fejemet ráztam gyengén, a mosolyomat alig visszafojtva.
- Persze, megmutatom… - Bólogattam is hozzá, majd oldalba böktem a könyökömmel. Célom volt némileg megcsikizni, de kérdéses volt, sikerül-e. – Vagy inkább a leendő barátnődnek kéne. Nem veszem el előle a lehetőséget, Thomas – Megbiccentettem felé a fejemet. Úgy tudtam, nincs senkije, de abban nem lehettem biztos, hogy nincs-e a láthatáron valami a számára.
A kérdése elgondolkodtatott. Igazából nem vártam én senkire, de… valahol talán igaza volt. Némi fáziskésés után reagáltam.
- Sosem gondolkodtam el ezen. De ha jobban megnézem, akkor azt hiszem, igen. Nem akarok akárkivel összejönni… mármint, félre ne értsd, de a szerelem szerintem komoly dolog és nem lehet csak úgy fejest ugrani bele – Rápillantottam a szemem sarkából, majd az újabb témát illetően szabadkozni kezdtem. Nyilván meglehetett a véleménye arról, hogy otthon élek ennyi idősen…
De ahogy beszélni kezdett és kifejtette, miért is nem béna ez, meglepődtem. Leginkább az őszinteségén. Várjunk, az utcán él? Ez az információ kicsit késve jutott el a tudatomig, de akkor arcon is csapott.
- Oh istenem… - Kibukott a számon öntudatlanul, így el is szégyelltem magam. – Ne haragudj, ez kicsúszott… - Szabadkoztam újfent, de ezúttal tényleg volt rá okom. – Sajnálom, nem tudtam erről. Én meg itt „kérkedek” azzal, hogy otthon élek – Utáltam magam emiatt, még akkor is, ha nem volt mindez szándékos. Az, hogy poénnal akarta elütni, csak még fájdalmasabbá tette az egészet. Mégis elmosolyodtam. – Dilis vagy, Thomas… - De tényleg az volt. Sajnáltam, de eszem ágában sem volt éreztetni vele, habár tudtam, hogy így is látta rajtam. Szerettem volna neki segíteni, de valahol sejthető volt, hogy pénzt nem feltétlen fogadna el. Dacból vagy ki tudja, miből, de nem.
- Veled az lesz, arany élete. – Valahogy az jutott eszembe, hogy azok az emberek, akiknek semmijük nincs, azok adnak a legtöbbet. Azoknak a legnagyobb a szíve. Thomas szerintem ilyen volt, még a hatalmas nagy önbizalma mögött is. Azt hiszem, ezzel palástolta az életét, a helyzetét.
Láttam a fintort, de én magam sem kommentáltam. Aztán felajánlottam neki, hogy én készítem el kettőnknek az italt és végül belement, habár sokáig töprengett. Már kérdezni akartam, hogy minden rendben van-e.
- Csak tej? Rendben – Nekem az erős lett volna kissé, de ismertem olyat is, aki minden nélkül itta, még tejet sem rakott bele. Az még furább volt nekem.
- Dehogy. Máshol nem, csak itt. Ez az a hely, ahol jól érzem magam – Felé fordultam, amíg arra vártam, hogy a kávé lefőjön, a víz pedig felforrjon a teámnak. – Azt hitted, máshol is…? – Érdeklődtem. Kedves volt tőle, hogy kinézte belőlem, de lehet, ezzel most csalódást okoztam neki.

℘ 536 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

Valami azt súgja, hogy tényleg érdekli a mondanom, akkor is ha teljesen idiótának tart és már megbánta, hogy nem otthon van a jó meleg, hat szintes kacsalábon forgó kastélyában, ahol a klotyó is úgy néz ki, mint egy múzeum és helyes kis angyalkák szobrai figyelik, ahogy az ember a dolgát végzi. Oké, igazából halvány lila elképzelésem sincs, hogy hol és hogyan él, de ilyen lánynak tűnik. Akkor is, ha egyáltalán nem zavarja, ha összemocskolják a vakarcsok és úgy takarítja a kutya piszkot, mint senki más. De kétlem, hogy különleges lennék, ő egyszerűen ilyen lehet, a szülei biztos arra tanították, hogy legyen nagyon kedves és jó, mert akkor a mennybe, a valhallába vagy tudom is én, hova jut.
– De... na, jó, elmondom. – Közelebb hajolok, mintha valami nagy titkot készülnék megosztani, komolyan nézek a szemeibe. – Arra gondoltam, indulok az elnök választáson. Ha megszavaznak, bevezetek valami jó kis törvényt, amitől egy életre elmegy minden seggfej kedve az állatkínzástól. – Egyáltalán nem ezt terveztem elözőleg mondani, de a kitárulkozás valahogy nem megy nekem, pucérra is szívesebben vetkőznék egy téli éjszakán, mint hogy ömlengeni kezdjek, pláne egy idegennek. Nem, nem. Akkor sem, ha ilyen dögös.
Azt kár titkolni, hogy szegény vagyok, mint a templom egere, tulajdonképpen nem is szégyellem, de azért nem is kürtölöm a világgá. Mikor olyan emberrel ücsörögsz összezárva, akinek a fülbevalója drágább, mint a te lakásod cakompakk, akkor azért csak-csak el kezd dolgozni valami komplexus az emberben, nem? Megállom a vigyort. Tetszik nekem ez a lány.
– Hát, ha már így kérded, eddig abban voltam, hogy a gólya hozza a gyerekeket, de hallottam izgalmasabb elméleteket is. Nem tudom, melyiket higgyem el, de nekem úgy tűnik, te tudod a titkot. Esetleg elárulhatnád. Vagy ne is – rázom meg a fejem olyan ártatlan ábrázattal, amihez képest még egy újszülött is gazfickónak tűnhet. – Borzalmas a memóriám, ami az egyik fülemen be, a másikon ki. Inkább mutasd meg –oldalra biccentem a fejem és várom, hogy ehhez mit szól pimasz kisasszony.
Hihetetlen, hogy nem volt még barátja. Basszus, én meg itt előadom a bunkó perverz munkatárs számot. A melegség nem választás kérdése, de ez után az este után meg sem lepne, ha inkább lányokkal kezdene randizni. Gratulálok, Thomas, olyan vagy, mint egy kanos tizenhárom éves.
– Te is olyan lány vagy? – fürkészem mosolyogva. – Aki a nagy Ő-t várja, az igaz szerelmet meg a heppiendet? – Kivételesen sem gúnyos, sem kötekedő nem vagyok, pedig amúgy meg van a véleményem ezekről. De nem akarom leszólni, tényleg érdekel az ő világa, akkor is, ha fényévekre van az enyémtől.
A válasza, pontosabban az, hogy szabadkozik ugyan csak megmosolyogtat, és megint valami furcsa melegséget érzek közben. Azt hittem, könnyű lesz kiismerni, de mintha egy labirintusba tévedtem volna. És pokolian tetszik, hogy nem könnyű kiigazodni rajta.
– Egyáltalán nem béna – ingatom a fejem és rásandítok, habár ő nem néz vissza rám. – Ha tehetném, én is laknék a szüleimmel. Kicsi voltam, mikor elválasztottak tőlük, azt hiszem, nem tudtak gondoskodni rólam és a testvéreimről. Aztán nevelőszülőkhöz kerültem, de túl eleven kölyök voltam nekik. Halvány emlékeim vannak csak erről az időszakról, mióta az eszemet tudom az utca az otthonom, a családom. – Kissé rekedten fejezem be a monológot, pedig már rég nem szomorkodom ilyesmik miatt – sőt, lassan abban sem vagyok biztos, hogy igaz volt-e – Tubival viszont egészen más erről beszélni. Nem is értem, hogy miért nyíltam meg ilyen hirtelen. Olyan, mintha szándékosan akarnám, hogy sajnáljon, a fenébe is. Most már csak azt kéne elmesélnem, hogy néha rajzolt figurának látom magam a tükörben, és tuti belém zúgna. Pff. – Amúgy elég jó buli. Ha meguntad az inasokat meg a szobalányokat, tudod, hol találsz – teszem hozzá csak azért, hogy nehogy örökbe akarjon fogadni vagy ilyesmi. Bár láttam olyan filmet, ami így kedződött és elég jó vége lett... khm.
– Azt csak hiszed – a kölyökre pillantok, és alapjáraton imádok kiskutyákat nézni, megnyugtató, de Tubi egyszerűen vonzza a tekintetet. Nincs mit tenni, így ismét őt kezdem bámulni és közben azon filózok, ha elég sokáig csinálom, kinyomja-e a szemem.
Egy kicsit megnyugszik a lelkem, hogy egyetért velem abban, hogy ennek jó jelnek kell lennie, de azért marad bennem némi kétség. Naponta milliónyi állat pusztul el, száz vagy ezer faj is kihal, egy kiskutya szinte meg sem látszik a statisztikában, de nekem sokat jelent, és rosszul érezném magam, ha nem sikerülne megmenteni. Terveim vannak vele, annak a kisfickónak olyan élete lesz, amit megérdemel. Csak élje túl.
– Rendben lesz – jelentem ki határozottan, muszáj, hogy rendben legyen. – Jó kezekben van. És ha felgyógyul, arany élete lesz.
Elfintorodom, mikor azt mondja, kávé helyett teát kér, de nem kommentálom, inkább csak elindulok a konyhába. Pár lépés, de azért Tubira pillantok, hogy meggyőződjek róla, ő is jön, és azon kapom, hogy anyáskodó pillantást vet a szőrmókokra. Mikor felajánlja, hogy megcsinálja, kissé hunyorogva figyelem, próbálom kitalálni, hogy ez is olyan jókislány szokás-e vagy csak szimplán csinálni akar valamit, elfoglalni magát, de ahogy eddig, most sem jutok vele egyről a kettőre. Mielőtt kínosan hosszúra nyúlna a töprengésem miatt beállt csend, bólintok és a kérdésére már készségesen válaszolok.
– Csak tejjel, köszi.
Nem ülök le az asztalhoz, inkább az egyik szekrénynek támaszkodom, ugrásra készen maradok. A tekintetemmel Tubi mozdulatait követem.
– Na és sok helyen önkénteskedsz? – érdeklődöm, mert hogy kinézem belőle, hogy mikor nem kutyákat pesztrál, időseknek, árváknak, betegeknek, szegényeknek segít. És közben jól néz ki.

867 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette

To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Láttam rajta a meglepettséget, de igyekeztem nem nagy figyelmet szentelni ennek. Butaság lett volna nem visszaszólni valamilyen szinten, meg hát valahol tetszett is a reakciója. Az a levakarhatatlan vigyor az arcán… vajon sikerülne eltüntetnem? Nem mintha olyan gonosz lennék, hogy rosszat akarnék neki.
Kíváncsian kezdtem figyelni a befejezetlen mondata kapcsán és kicsit vártam, mielőtt megszólaltam volna.
- De…? Nyugodtan fejezd be. Érdekel, mire gondoltál – Tényleg érdekelt, nem csak úgy a levegőbe beszéltem, de ugyanakkor tudatában voltam annak, hogy férfi létére nem biztos, hogy beszélni fog arról, mi jár a fejében. Ezt nem szerettem a másik nemben: a csendbe burkolózást. Mintha csak azt hitték volna, hogy beszélni olyan rossz dolog és ettől sebezhetővé válnak, pedig nem így volt. Legalábbis én nem így láttam.
A megjegyzése hallatán elgondolkodtam és hamar leesett, mire céloz. Pont emiatt nem szóltam egy szót sem, mert hát nem akartam kínos helyzetbe hozni őt. Viszont az kezdett összeállni, miért dolgozik annyit… látástól-vakulásig körülbelül, mint Peony és Andy is. Én meg lényegében hobbiból töltöttem minden időmet ezen a helyen. Érdekes volt ebbe belegondolni. A csajozós szövegére felvontam a szemöldökömet, majd játékosan meglöktem a karját egy mosoly kíséretében.
- Aha, hát persze, hogy a lányok járnak a fejedben… de várjunk, ez azt jelenti, nem tudod, hogyan készül a gyerek? – Néztem rá roppant kíváncsian, mint aki tényleg úgy gondolja, hogy nem tudja a választ a kérdésre.
Nagyot nyeltem, majd félrenéztem egy fél pillanatra, aztán vissza rá, mikor folytatta a megkezdett mondatot. Már nem igazán zavart, hogy nem a nevemen szólít. A Tubi olyan… egyedien csengett, bár nem voltam biztos benne, hogy csak engem tisztel meg ezzel a becenévvel. Ez pedig zavart.
- Köszönöm – Pirulva fogadtam a bókot, a kérdésre pedig még inkább zavarba jöttem. – Őszintén? – Hagytam némi hatásszünetet, majd megráztam a fejem: válaszképp. Nem tehettem róla, sosem törődtem ezzel a témával és most, a tükörképem láttán pláne nem akartam több bonyodalmat az életembe.
Talán nem kellett volna ennyire nyíltan sajnálnom őt, de kibukott belőlem és amúgy sem rejtegettem véka alá az érzéseim vagy ilyesmi. Mégis rosszul éreztem magamat, hallva a sértett hangsúlyát. Elhúztam a számat és inkább a kölyköt kezdtem figyelni az ölében, mikor feltette a kérdést.
- A szüleimmel – Válaszoltam röviden, majd elgondolkodtam és egy rövid nevetés után folytattam. – Tudom, béna, hogy ennyi idősen is otthon élek még, de… nincs okom elköltözni – Egyáltalán hova mennék? Kihez? Még ha a pénzzel nem is lenne gond, mert anyáék mindenben segítenek… nincs értelme elmennem.
Végül a kölyökkel kezdtem foglalkozni, hogy tereljem az előbbi téma gondolatát is a fejemből – nem, nem azt, hogy hol élek, hanem, hogy nyíltan sajnáltam Thomast. Nem kellett volna.
- Ugyan már, ez semmit sem jelent – Halványan mosolyogtam néhány másodpercig, majd elkezdett zavarni, hogy még mindig nem tudtunk semmit arról, mi van azzal a kölyökkel, akin az állatorvos próbál segíteni. Aggódtam.
- Igazad lehet, de már tényleg gyanús… - Nagyot nyeltem, majd aprót bólintottam. Igaza volt, nem lett volna jó ötlet megzavarni őket, bármit is csináltak épp. Ahogy Thomas feltápászkodott, kíváncsian néztem rá. Főleg a kérdést hallva.
- Kávét? Talán inkább teát innék. Veled tartok – Felkeltem én magam is a székről és ha a fiú elindult, én is követtem a konyha felé. Ám még mielőtt átléptük volna a küszöböt, visszapillantottam a négylábúak csapatára, hogy meggyőződjek róla: rendben lesznek az idő alatt, amíg mi távol vagyunk. – Megcsinálom én, ha engeded – Voltaképpen szerettem volna kárpótolni a hülye megjegyzésem miatt, de rajta múlt, hogy hagyja-e vagy sem. Vagy hogy épp minek veszi ezt a „kiszolgálást”. – Hogy szereted? Hány cukorral? Tej vagy tejpor? – Érdeklődtem, amennyiben elfogadta az ajánlatomat.

℘ 584 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

A bokámig szalad a szemöldököm, mikor Tubi visszaszól. Egy pillanatig már kezdtem azt hinni, hogy soha a büdös életben nem szól hozzám a béna viccem miatt, mert túl sok vagyok, de a kisasszony tele van meglepetésekkel. A képembe csapta a perverz labdát. Létezik, hogy ilyenkor még dögösebb? Már másodszor lepett meg valami olyasmivel, amit nem néztem volna ki belőle és ez igen csak piszkálja a fantáziám, főleg mivel én hozom ki belőle ezeket a dolgokat. Úgy vigyorgok, mintha előre hozták volna a karácsonyt, és bár megfordul a fejemben, hogy továbbviszem a poént, egyelőre nem akarom elcseszni az amúgy is elcseszett esélyemet. Arra ráérek később is.
– Nem tudom – válaszolom meg a kérdést őszintén. – Gondolom nem is nagyon tudnék mit, de... – nem fejezem be. Így is kár volt felhoznom a témát. Megtanulhatnám már végre, hogy ne akarjam kifejteni azokat a dolgokat, amiket érzek, mert egyszerűen nincs érzékem hozzá. Totál pojácának tűnök.
Csak mosolygok. Most tetszik, ahogy rám néz.
– Ez a veszély nem fenyegeti, nyugi – csóválom a fejem szórakozottan. Nem fejtem ki, hogy a fizetésemből épp csak kihúzom a hónapot, de gondolom elég beszédes a halvány grimasz a képemen. – Oké, igazából csak azért akarom befogadni, mert kiskutyával és gyerekkel a legkönnyebb csajozni, de gyereket momentán nem tudom, honnan szerezhetnék – ütöm el ismét a téma élét.
Tubi izgalmasabb, mint gondoltam. Mármint alapból is érdekel, de most, hogy itt beszélgetünk, és lassan, de biztosan világossá válik, hogy nincs cukorból, mint ahogy elsőre gondoltam... csak még izgalmasabb. A megadó vigyor csak akkor olvad le a képemről, mikor azt mondja, nem érti, miért akarnám elcsábítani? Most ez komoly?
– Tubi... – nézek rá nagyon komolyan – azt ne mondd, hogy neked még senki se hívta fel a figyelmed arra az apróságra, hogy dögös vagy – pislogok értetlenül, aztán eszembe jut egy másik kérdés. – Volt már barátod? – Tudom, hogy kissé tolakodó a kérdés, de még mindig kevésbé tolakodó, mint amit eredetileg meg akartam kérdezni, így képzeletben vállon veregetem magam, amiért nem szúrtam el megint.
Először nem értem, mire mondja, hogy nem tudta. Mármint... honnan is tudhatta volna? Most beszélgetünk először és mikor legutóbb ellenőriztem, még nem volt a homlokomra írva, hogy "tök magányos", de ahogy hangot ad annak is, ami amúgy tény, már bánom, hogy egyáltalán céloztam rá.
– Annyira azért nem vészes – hazudom kissé sértetten, bár nem neki szól a hirtelen támadt rosszkedvem, hanem a hülye fejemnek. Nem akartam szánalmat ébreszteni benne. Ennél még az is jobb, ha egy perverz tuskónak gondol. – Te kivel élsz? – érdeklődöm azon az alapon, hogy úgy fair, ha én is tudom róla ezt az infót.
Hálásan bámulom a kisfickót, aki rekord sebesen pusztította el az adagját, mert így van időm kicsit megregulázni a gondolataimat és az érzéseimet. Figyelem, ahogy a tenyerébe szór némi tápot és a kölyök felé nyújta, aki még csak meg sem rezzen. Eszembe se jut az éhségére fogni, tőlem biztosan nem fogadta volna el így.
– Még hogy nem létező... – forgatom a szemeim somolyogva. – A tenyeredből eszik. Szó szerint.
Én is az ajtóra szegezem a pillantásom, tényleg elég rég bent vannak már.
– Szerintem ez jó. Mármint... – túrok a hajamba – ha nem lenne értelme küzdeni, azt tudnánk, nem? Ez csak azt jelenti, hogy a doki mindent megtesz. – Fogalmam sincs, honnan ez a bizakodás, de kivételesen szeretnék valami jóban hinni. Azért még így is a lányra pillantok azt várva, hogy megerősít benne. – Inkább ne zavarjunk – rázom meg a fejem, és óvatosan feltápászkodom, hogy ne ijesszem meg a csipegető csapatot vagy Tubit. – Rámférne egy kávé. Te nem kérsz? – A konyha felé bökök a fejemmel, ami itt van, közvetlenül a rögtönzött műtő mellett.

584 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette

To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Nem bírtam megállni a meglepett pislogást arra a kissé perverznek tűnő megjegyzésre. Komolyan ide keveredtünk? Az előbb még arról volt szó, hogy mennyire kicsinek és jelentéktelennek érzi magát, most meg a… méreteire tesz finom utalást? Érdekes pillantást vetettem rá, amolyan: „Ez komoly?” félét, de végül nem is reagáltam ennél többet rá. Néhány srác igazán kiábrándító tudott lenni az ilyen 18+-os megjegyzései miatt, és sajnáltam, hogy közéjük tartozik. Oké, még nem írtam le őt teljesen, de azért nem tudtam elfelejteni sem, hogy nem biztos, hogy teljesen rendben van Thomas.
- Nézd a jó oldalát: a kutyáknak mindegy, hogy mennyire vagy nagy – Vágtam vissza, ezúttal visszadobva a labdát, majd sóhajtottam. – Oké, amúgy mi többet akarnál tenni értük? – Kérdeztem végül, elfelejtve az előbbit.
Meglepődtem, majd el is mosolyodtam és magamban a véleményem megint csak fordulatot vett Thomast illetően. Elképesztően aranyosnak gondoltam, hogy örökbe akarja fogadni a kiskutyát.
- Jaj, miért ne engednék? Szerintem ez nagyon jó ötlet és jó helyen is lenne nálad. Elég rád nézni és hallgatni, hogyan beszélsz róla. Csak ne kényeztesd el! Tudod, a sok nasi helyet inkább csak simogasd – Nehogy elhízzon. Legalábbis a doki sokszor mondta már ezt nekünk, és nagyon beleégett a memóriámba. Másrészt igaza is volt, így elkerülték a kutyák a túlsúlyt.
Nem tudtam nem megviccelni és láttam rajta, hogy ezúttal még neki is meglepetést okoztam ezzel. Mármint a kis hazugsággal, miszerint van barátom, miközben nincs.
- Megérdemelted az előbbiek után, „Mr. Magabiztos vagyok” – Meglöktem játékosan a karját, majd a folytatásra felnevettem. – Miért akarnál elcsábítani? Nem vagyok én olyan jó – Nem is gondolkodtam azon, hogy lehetne bárkim is. Másrészt talán azért sem akarnék senkit, mert jelenleg a legnagyobb gondom a tükörképem, amit sehogyan sem értek. Nem akartam volna rázúdítani senkire, hogy egy kutyát látok viszont, hisz valószínűleg őrültnek nézett volna.
Hozzáértem, magam sem tudom, miért, de a különös érzés miatt, ami belém hasított, el is húztam. Ismerem őt? Persze, mert minden nap látom őt a menhelyen. Vagy azon túl? Ilyen kérdések kezdték záporozni a fejemet, majd inkább figyelni kezdtem a fiúra.
- Oh. Ezt nem tudtam – Nem, nem azt, hogy nincs se valódi, se kamu barátnője, hanem azt, hogy egyedül él. Valamiért természetesnek vettem, hogy ha nem is a szüleivel van, de egy baráttal, haverral, akárkivel… így viszont sajnáltam. – Elég magányos lehet. – Jegyeztem meg és talán folytattam is volna, ha nem vonja el  figyelmemet a nyüszögés. Elmosolyodtam, majd átvettem a tasakot és kibontottam.
- Akarod mondani a nem létező bájaimmal? – Néhány szem tápot szórtam a kezembe, majd a kiskutya felé nyújtottam, aki gondolkodás nélkül elkezdte eszegetni a tenyeremből. Amint megette, odaraktam még néhányat. – Elég régóta bent vannak… mi lehet vele? – Néztem el a zárt ajtó felé, mert már igencsak zavart, hogy nem tudunk semmit a legkisebb kutyusról, akit Thomas ki is nézett magának. Reméltem, hogy minden rendben lesz vele és túléli. Aggódtam. – Szerinted beengednek? – Kész lettem volna arra, hogy bekopogjak és benézzek. De valószínűleg kizavartak volna.

℘ 479 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

A kezdeti furcsa légkör oszladozni látszik, már nem is csípkelődik tovább, amit egy picit sajnálok, igazán tetszik az a bosszús ráncocska a fitos nózija körül, bár meg kell hagyni, hogy a mosolya is eléggé rendben van. Nem az a típus, aki nekem általában be szokott jönni, de ha most rámvetné magát a legkevésbé sem tiltakoznék. Persze, tudom, előbb ugrana cápák közé, mint rám, de hé, ér fantáziálni!
Ahogy a téma a kutyákra terelődik, a szorongásom, a dühöm felülkerekedik és olyasmiket is kimondok, amik nem dobnak sokat a sármomon. Kicsinek? Most ez komoly? Tubi jófej, próbál lelket önteni belém, de ettől csak rosszabb lesz. Hiába édes a csaj, ha az egóm egyszerűen nem képes elviselni, hogy bármiben is sebezhetőnek, gyengének tűnjek, így béna poénnal veszem el az élét a témának, ahogy mindig. Asszem' erre mondják, hogy védekezési reflex, vagy mi a f..szösz.
– Ha te azt tudnád, Tubi... – vonom fel a fél  szemöldököm kihívó képpel, de meg is bánom, ahogy kimondom a szavakat. Nem vagyok normális. Pont egy ilyen lánynak kell perverz vicceket benyögnöm? Eddig sem tettem túl jó elsőbenyomást, de most majd nyugodtan gondolhat rólam mindenféle rosszat. Talán nem hallotta. Vagy nem értette. Reménykedjünk. – Ez azért közel sem elég. Nem mintha meg akarnám váltani egymagam a világot, de tehetnék többet is. – Visszaterelem a szót, ha csak nem vág képen itt és most. Azért se hibáztatnám.
A kifagadásommal legalább teljes mértékben egyet tud érteni. Mondtam valami értelmeset is, ezt jegyezzük fel, ha kérhetem.
– Igen – sóhajtok fel. – De most legalább jó kezekben vannak. – Nem csak magamra és Tubicára gondolok. Peony és Connor, a menhely alapítói is szenvedélyesen hisznek ezekben a dolgokban, és ha más nem is, ez legalább megnyugtat. Vannak jó emberek is, nem csak egy halom seggfej. – Ha túléli, örökbefogadom – bukik ki belőlem hirtelen, és mivel talán hirtelen nem egyértelmű, megmagyarázom: – A legkisebbet. Már ha Connorék megengedik. Szeretnék vigyázni rá. Igaz, nincs nagy kertem... vagy bármilyen kertem, de elhozhatom ide, amíg dolgozom. És legalább... – én sem lennék olyan magányos. Ezt akarom mondani, de nem teszem. Csak vállat vonok, mintha nem tudnám, mit is akartam mondani. – Lesz egy jófej gazdija. Vagy valami ilyesmi.
A vallomása hirtelen jön és őszintén meglepődöm. Nem csak azért, mert teljesen érthetetlen számomra, hogy nincs senkije – bár lehet, hogy az élet folyton olyan tuskókat sodort az útjába, mint én, és ki hibáztatná, ha inkább szingli akarna maradni? –, de olyan hitelesen adta elő, ami még az én csalhatatlan szimatomat is megtévesztette. Ez a lány tud kamuzni. Nem is akárhogyan! A végén még kiderül, hogy még sem olyan ártatlan, mint amilyennek tűnik.
– A-ha... – nyomom meg a második részét a szónak és elismerően bólogatok. – És még azt hittem, én vagyok a nagy kamus. Ez szép volt – hajtok fejet is, csak hogy tovább szekáljam. – Egyébként nagy kár, hogy nem létezik. Épp azon gondolkoztam, hogy elcsábítalak tőle – nézek a szemébe. – Már haditervem is volt. De így már nem is olyan izgi – görbítem lefelé a szám, de a szemem sarkában nevetőráncok jelzik, hogy nagyon is jól szórakozom. Egyébként ha nem fosnék a pofáraeséstől, tényleg megpróbálnám befűzni, de valami azt súgja, hogy nem lenne túl eredményes a próbálkozásom.
Úgy érzem, mintha a kérdése élét próbálná elvenni a kedves szavakkal, amikkel kiegészíti és talán az érintése is ezt a célt szolgálja. Egészen különösen hat rám ez az apró gesztus, nem tudnám megmagyarázni, de már szinte ismerős. Ami persze tök hülyeség. Korábban sosem tapizott, arra emlékeznék. Mégis... nehéz leírni, de olyan, mint mikor a sötétben kibotorkálsz a klotyóra a házban, amit úgy ismersz, mint a tenyered. Tudod, mikor kell befordulnod, hol a küszöb, milyen messze van az ajtó, hol a kapcsoló, mert ezerszer megtetted már.
– Csak aludni járok haza– vallom be, mikor napirendre térek a dolog felett. – Nagyon nincs is miért ott lennem. Nem vár rám egy kamu barátnő – szúrok oda somolyogva.
Panaszos nyüsszögés vonja el a figyelmem, az egyik kiskrapek éhesen szimatolja az üres tálat. Ő volt a leggyorsabb, a testvérei még csipegetnek.
– Ha nem akarunk törpebalhét, talán nem ártana adni még neki – nyújtózkodom a szemközti asztalra ledobott tápos tasakért és gondolkodás nélkül Tubi kezébe nyomom. – Szelídítsd meg a vadállatokat a bájaiddal.
Magamra gondoltam, de ezt neki nem kell tudnia.

683 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette

To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Továbbra is foglalkoztatott ez a becenév dolog – nem tudtam eldönteni, tetszik-e. Egyik pillanatban tetszett, a másikban megint azon kaptam magam, hogy azon gondolkozok, bóknak vegyem-e vagy valamiféle burkolt, de célzott leszólásnak. Végül az efféle gondolataimat a szavai terelik el, különösképp az, amikor azt mondja, én érdekesebb vagyok a számára. Hirtelen nem tudtam, mit reagáljak, így csak egy mosolyt küldtem felé – mindez addig tartott, míg a másik témához nem keveredtünk.
Meglepődtem. Leginkább azon, hogy mennyire őszintén és talán öntudatlanul bukott ki belőle ez a féle vallomás. Tehetetlennek érezte magát és kicsinek, ebben az érzésben pedig igazán osztoztam vele.
- Pedig az, amit teszel… hogy itt vagy és segítesz… - Körbemutattam, de közben végig őt figyeltem. -…közel sem mondanám azt, hogy tehetetlen vagy, vagy pedig kicsi. Szerintem aki állatokon segít, vagy úgy egyáltalán: másoknak, az nem kicsi, hanem sokkal inkább nagy – Legalábbis az én szememben mindenképp így volt. Ezért kedveltem Connort és Peonyt is. Az, amit csináltak, naggyá tette őket. Egy kívülálló pedig még csak nem is sejthette, mennyi munka van a háttérben a kutyákkal. Rengeteg. Ezért is döntöttem úgy, hogy én magam is segítek, ráadásként teljesen bérmentesen. Nem volt szükségem pénzre, abból nekem úgyis akadt.
Egyszerre akartam belé és magamba is lelket önteni, de nem tudtam, mennyire sikerül. Az emberek gonoszsága kiábrándító volt és nehezen lehetett rajta túllendülni. A költői kérdésére nem feleltem, megvártam, míg magától folytatja és választ ad rá. Végül aprót bólintottam, ahogy rátapintott a lényegre.
- Igen. Ezek a kis lények feltétel nélkül szeretnek és bíznak az emberben. Nem számít, az ember hányszor árulja el őket… még ha kicsit félnek is eleinte, úgyis megnyílnak végül és esélyt adnak maguknak arra, hogy újból szeressenek – Elgondolkoztam. Leginkább azon, hogy mennyit tanulhatunk egy kutyától és hogy milyen kevés ideig vannak mégis velünk.
A nem létező pasimra tett megjegyzését kíváncsian hallgattam. Kezdett egészen átlátszó lenni, hogy ennyit beszél róla, vagyis ennyit akar tudni róla. Talán tetszem neki? Eddig jelét sem adta. Nem is agyalom túl a dolgot, csak megcsóválom végül a fejemet. Nem kellene, hogy hazugságokon alapuljon itt bármi. Ha már az emberek sem bízhatnak egymásban, az régen rossz, ugye?
- Tulajdonképpen semmit nem meséltem neki rólad, mivel ő… nem is létezik – Vallottam be végül egy halk, kínos nevetéssel. – De annyira magabiztos voltál, hogy nehéz volt nem rávágni, hogy van barátom – Ingattam a fejem, miközben őt figyeltem, aztán nem voltam rest megjegyezni, hogy ő viszont elég sok időt tölt bent.
- Úgy értem… mikor vagy te otthon? Mintha itt élnél a nap minden percében. Ami alapvetően nem baj, a kutyusok szerintem imádnak téged – Magyaráztam, majd ösztönösen megérintettem a karját, de el is húztam a kezem egy különös érzés miatt, ami belém hasított. Olyan volt, mintha ismerném. Ha ismerős lenne. De hát persze, hogy ismerem, hisz elég sokat találkozunk itt. Mégis érdekes érzések kezdtek kavarogni bennem, így félrepillantottam és némileg elgondolkodtam. Valamiért a tükörben levő kutya jutott eszembe. Ahhoz lenne mindennek köze?

℘ 479 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

Hát ez gyorsabban ment, mint hittem. Mintha máris dühös lenne rám, legalábbis a bosszús kis csillanás erre enged következtetni, de az is lehet, hogy ő mindig ilyen kis morci. Jól áll neki, de ezt nem kötöm az orrára, a végén még elbízza itt magát nekem. Csak vigyorogok, mikor a rend kedvéért ő a nevemen nevez. Milyen aranyos...
– Nyugi, Tubi – emelem fel a kezeim védekezően még mielőtt leharapja a fejemet, aztán a vigyorom egy kissé álmatagabb mosolyba szelídül, mert hogy közben Tubi (most komolyan, hogy hívják már?) egész ügyesen leszerel. – Jól van. A gondolataim amúgy sem olyan érdekesek, mint te – teszem hozzá szándékaim szerint ártatlan kedvességgel, de még én is flörtölést hallok ki belőle, pedig mentségemre szóljon, eszemben sem volt. Vagyis nem ilyen feltűnően.
Tényleg a szívemre veszem, hogy ezek a kis vakarcsok így megrémülnek egy apró kis mozdulattól, dühöngeni lenne kedvem és képen mosni azt a szemetet, aki ilyen lelketlenül elbánt velük. Hogy képes ilyesmire valaki?
– Tudom. De akkor is utálom ezt – karolom át a térdeim és Tubira sandítok és csak úgy kibuknak belőlem a szavak: – Olyan tehetetlennek érzem. Kicsinek. – Nem mutatom ki, de engem is meglep a saját őszinteségem, általában nem szoktam így kitárulkozni, pláne nem olyanoknak, akiknek még a nevét sem tudom. Ami jelen esetben mondjuk nem számít, mert teljes mértékben az én lyukas agyam hibája, hogy nem emlékszem a nevére.
Annak ellenére, hogy a téma nagyon is válságos, nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak azon, hogy próbál optimista lenni. Talán mégis csak szükségem van a társaságára, mert amellett, hogy üde színfolt ebben a gyászos szobában, még a lelket is tartja az emberben.
– Legyen igazad, Tubi. Legyen igazad – mantrázom lehunyt szemmel, aztán mikor ismét megszólal és leül hozzám, kíváncsian figyelem. – Gondolom van, akinek túl nagy fáradtság – mormogom. – Egyszerűbb fogni egy dobozt és kidobni útközben a kocsmába menet. Tudod mi a legrosszabb? – melegszem bele teljesen a témába, jó valakivel bosszankodni az emberek aljasságain. – Hogy ezek az állatok vakon bíznak vagy épp teljesen magatehetetlenek még és esélyük sincs megvédeni magukat.
Ez után úgy döntök, hogy kicsit feldobom a hangulatot, mert ha nagyon belemerülök, előjön az általános embergyűlöletem és abból még semmi jó nem sült ki. Habár egyszer kaptam egy húszast, mert valaki azt hitte, hogy homlesz vagyok, mikor világundorral a képemen csöveztem egy buszmegállóban.
Nem lep meg, hogy van pasija. Az ilyen lányok mindig kifognak egy szerencsés balféket, aki valószínűleg meg sem érdemli. Vagy egy sebészt, akit biztos, soha nem néztek még hajléktalannak. Magabiztos fickó lehet, ha tényleg örül annak, ha a barátnője elmarad éjszakára. Vagy Tubi a lehető leghitelesebb képet festette a csődtömeg munkatársáról. A szavai pedig igazolják is a gondolataimat. Pff.
– De jó – erőltetek magamra egy mosolyt, ami majdnem olyan, mint az igazi, mert sokat gyakoroltam. – Jófej fickó lehet. Én tuti megpukkadnék a féltékenységtől, ha ilyen jóképű pasasokkal dolgozna együtt a barátnőm. De azért kíváncsi vagyok, miket meséltél rólam? Tekintve, hogy annyira azért nem volt még alkalmunk megismerkedni... – Talán kicsit túl erőszakosra sikeredik ez a kérdés, de nem finomítok rajta utólagos belemagyarázással, béna poénnal. Kíváncsi vagyok. Tudni akarom, milyen következtetéseket vont le rólam.
– Mihez képest túl sokat? – teszem a hülyét. Ezzel a kérdéssel ő szorított sarokba. Még csak az kéne, hogy a csődtömeg kiegészüljön "magányos csődtömegre".  

529 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette

To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Szinte biztos voltam benne, hogy nem tudja a nevemet – de őszintén? Én sem voltam néha biztos abban, őt hogy hívják. Hiába találkoztunk már többször is a menhelyen, valahogy nem az volt az elsődleges, hogy a nevére figyeljek, hanem a kutyákra. De most pontosan az eszemben volt, mi a neve: Thomas. Bár a vezetéknevét már nem tudtam volna megmondani. Mindenesetre valahol sértő volt, hogy ő egyáltalán nem emlékszik a nevemre, de nem róttam fel neki. Talán azért, mert valamiért tetszett az általa használt becézés. Bár… abban is biztos voltam, hogy nem csak engem hív így. Igaz, ez pusztán megérzés volt.
Nem is foglalkoztam ezzel tovább, csak ledobtam a kabátomat – tényleg nem számított, hova esik, akár a földre is hullhatott volna.
- Jaj, ennyire ne örülj, Thomas – Szúrtam oda végül a nevét a mondatom végére, csak hogy érezze a törődést, majd aprót bólintottam. – Az idő talán nem telik gyorsabban tőle, de legalább nem egyedül ücsörögsz itt a gondolataiddal – Nem akartam hozzátenni, hogy szerintem így is túl sokat van ezen a helyen, mert nem az én dolgom volt, ráadásul én is sok időt töltöttem itt.
A szavakra elhúztam a számat, de ami feltűnt, az az ő feszültsége. Ha lehet annak nevezni. Vagy nem is tudom.
- Idővel megszeretnek. Meg mindenkit, aki törődik velük – Javítottam ki magam, majd oldalra döntöttem a fejem. Amit ezután mondott, nem tetszett, egy kicsit sem. Egy pillanatra kétségbeesetten kezdtem nézni, majd félrepillantottam.
- Ilyet inkább ne is mondj. Túléli mindegyikük – Sóhajtottam, majd visszafordultam felé és leültem mellé. – Egyébként nem fér a fejembe, hogyan lehetnek egyesek ilyen kegyetlenek… ha nem kell valakinek a kiskutya, adja be menhelyre, nem? De ne az utcára dobja ki, ahol meghalhat… - Magam elé pillantottam és elővettem a mobilomat. Pont ekkor szólalt meg újra. Felvont szemöldökkel néztem rá, majd felnevettem röviden.
- Persze, hogy szóltam. És nagyon örül, hogy veled vagyok – Sosem volt még barátom, nem tudom, honnan vette Thomas mindezt, de kíváncsi voltam, zavarná-e, ha lenne valakim. Bár… őt elnézve, neki biztos volt barátnője, így nem is értettem, miért próbál ilyen módon puhatolózni nálam. – Tudod, sokat meséltem neki a menhelyi kollégámról… - Folytattam, majd a fejemet ingattam. – Egyébként, nem vagy te túl sokat itt? – Érdeklődtem végül, ezúttal már teljesen komoly hangvétellel, nem úgy, mint az előbb.

℘ 372 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

Jó lehet olyan gazdagnak lenni, hogy nem kell pénzt kérned a munkáért, amit elvégzel. Mármint félre ne értsen senki, minden tiszteletem, csak számomra elég furcsa. Én egész életemben morzsákért küzdöttem, nekem fikció a kényelmes élet. Ennek ellenére, vagy pont ezért lenyűgöz a csaj. Nem kellene itt lennie, csinálhatna bármi mást, amihez nem kell összepiszkolnia magát, leizzadnia vagy erőlködnie, mégis itt van, becsülettel teszi a dolgát és talán még szereti is. Néha mikor egy kicsit megfeledkezem magamról, elnézegetem és olyankor úgy tűnik, hogy nem esik nehezére. Így duplán olyan gáz, hogy nem jut eszembe a neve.
– Aha. Tubi – vigyorogok rá és már csak azért sem magyarázom meg, kíváncsi vagyok, mikor jön el az a pont, mikor idegesíteni kezdi, hogy így hívom.
A tekintetemmel a mozdulatait követem, figyelem, ahogy lehámozza magáról a kabátot és mit sem törődve azzal, hogy esetleg összegyűrődik, csak úgy ledobta. Hogy is mertem volna nemet mondani neki, mikor ilyen elszántan csillognak a szemei?
– Hát jól van, ha maradni akarsz, csak maradj – adom meg magam, de arra azért ügyelek, hogy ne tűnjön úgy, mintha ez engem boldoggá tenne. Az imidzsem forog kockán! – De nem hiszem, hogy előbb végzünk csak mert ketten ücsörgünk itt.
Felhúzom a térdem, mert közben teljesen elmacskásodtam, mire az egyik kis szőrgolyó behúzza a fülét. Grimaszolva pillantok vissza a lányra, Tubira.
– Kétlem, hogy kérnének a törődésből, egyelőre túlságosan félnek – kelletlenül kezdem el gyűrködni az ölemben heverő papír sarkát, tudom, hogy nem az én hibám, mégis magamra veszem. Utálom, hogy a DNS-em hasonlít valakihez, aki ilyen kegyetlenül bánt ezekkel az ártatlan kis lényekkel. Főleg, mivel neki biztosan nincsenek álmatlan éjszakái.
– Nem biztos – felelem immáron teljesen letörten. – Ezek itt jól vannak, de a legkisebb, akit most vizsgál az orvos... ő lehet, hogy nem éli túl az éjszakát. – Attól, hogy kimondom, csak még rosszabb az egész. Tudom, hogy nem kéne ennyire megviselnie, hisz ez gyakoribb, mint szeretnénk, de attól még utálom, hogy valami seggfej miatt most egy apró kis élet forog kockán. Nem a legkellemesebb téma, és ha tényleg itt akar velem ülni egész este, nem akarok nagyokat hallgatni, így inkább megpróbálom kellemesebb irányba terelni a beszélgetést:
– Remélem hazatelefonáltál a pasidnak – jegyzem meg pimaszul, fogalmam sincs, hogy tényleg van-e pasija, de majd most kiderül. – Mármint azért, hogy velem töltöd az éjszakát – teszem hozzá ártatlanul, de a kétértelműség szándékos.

379 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette

To: Thomas Greyson

Susi és Tekergő

Más valószínűleg őrültnek nézett, amiért önkéntes melót vállaltam. Nem ma kezdtem, már sokkal régebben és egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy felesleges vagy egyáltalán nem kéne ezt csinálnom. De még anyáék sem akartan más irányba terelni, mintha csak így lett volna jó nekik is. Bizonyos értelemben még szemmel is tudtak tartani, hisz nem voltam az a típus, aki eljárkált volna otthonról. Ha kitettem a lábamat, akkor a menhelyre jöttem, nem máshova. Én itt éreztem otthon magam. És már kezdtem sejteni, miért. De nem akartam elfogadni, legalábbis nem teljesen – hisz őrültségnek tűnt. Nem tudtam, hihetek-e a saját szememnek és… ha ez így van, akkor már tényleg nagy a baj, nem igaz?
Mindenesetre igyekeztem nem a gondolataimba merülni, hanem a kutyákra figyelni. Szükségük volt rám, és nem csak rám, hanem magára az emberre, aki gondoskodott róluk. Mindegyiküknek kijárt volna egy gondos gazdi, aki nem hagyja őket az út szélén egy dobozban. Most pontosan ez történt pedig. Nem tudtam, ki lehetett olyan szívtelen, hogy megszabadult a kicsiktől, de idegesített, hogy egyáltalán léteznek ilyenek. Én sosem tudtam volna ártani senkinek, főleg nem védtelen, ártatlan kicsikéknek. Kérdés nélkül vállaltam el, hogy én magam is segítek a kölykökkel. Nem számított, hány óra van, vagy hogy hazavárnak-e, vagy sem. Benyitottam az épületbe, aztán meg is pillantottam Thomast. A sapkát lehúztam a fejemről, de a sál még így is eltakarta a fél arcom. Épp ezért a köszönésemből maximum valami nyöszörgés hallatszott, így sietve elhúztam az anyagot a számtól.
- Mármint, szia és… Tubi? – Értetlenkedtem, majd megráztam a fejemet. Furcsa volt ez a becézés a szájából, de ha tippelnem kellett volna: nem jegyezte meg a nevem. – Én vagyok és maradok. Hamarabb végzel és a kölyköknek is jót tesz, ha van még egy pár gondos kéz, aki törődik velük – Magyaráztam, majd elkezdtem lehámozni magamról a kabátomat is. Idebent nem volt rá szükség. Amint találtam egy helyet, ahova ledobálhattam (szó szerint), le is raktam és visszafordultam a fiú felé. – Tehát… hogy vannak? Mindegyikük túléli a megpróbáltatást? – Utaltam itt a hóra, fagyra, amit el kellett viselnie szegény kutyáknak.

℘ 336 words ℘ photograph ℘ note: Tekergő ℘

Megint tovább kell bent maradnom a menhelyen. Hoztak néhány kölyköt, akiket egy szakadt kartondobozban találtak a folyóparton. Van bármi, ami jobban bizonyítja, hogy milyen kegyetlen lény az ember? Csak úgy kirakták őket megfagyni vagy éhen halni, kész csoda, hogy túlélték. A körülményekhez képest egész jól vannak, leszámítva azt az egyet, akit most az állatorvos próbál életben tartani. Ő volt a legkisebb az öt kölyök közül, valószínűleg annyi táplálékban sem volt része, mint a testvéreinek, így jobban megviselte ez az egész. A másik négy kölyköt is meg kell vizsgálni, de ez a kisfickó elsőbbséget élvezett, így most kint ücsörgök velük. Ettek, most pedig bátortalanul ismerkednek a környezettel vagy épp lefeküdtek a radiátorhoz és élvezik azt, amiben talán még sosem volt részük, a meleget. Engem messziről elkerülnek, tartanak az emberektől, ami nem is csoda, nyilván senki sem fordult hozzájuk sok szeretettel mióta világra jöttek. Idő lesz elnyerni a bizalmukat, de egy kis törődés majd segít ezen is. Az óra ketyeg, odabentről nem hallatszódik ki semmi, itt is csak a körmeik csattogása vagy egy-egy nyöszörgés, elégedett kutya-sóhajok. Elnézem őket, mást nem igazán tehetek, amíg várunk. Később majd, ha már mind egy kényelmes puha paplanon alszanak feltakarítok utánuk, de az most ráér.
Az ölemben heverő nyomtatványok már majdnem teljesen ki vannak töltve, már csak neveket és a fajtájúkat kell beírni. Előbbi nem az én feladatom, utóbbit meg nehéz pontosan meghatározni a keverékeknél. Saccra azt mondanám, hogy Terrier-keverékek.
Hirtelen kinyílik az épület ajtaja, amin meglepődöm. Úgy tudtam, csak én maradtam bent. Felvonom a szemöldököm, mikor a téli cuccok alatt felismerem az önkéntes csajszit. Hogy is hívják? Jaj, ez ciki.
– Szia... Tubi – improvizálok és megeresztek egy laza mosolyt. – Te vagy az erősítés? Nyugodtan hazamehetsz, megoldom.
Nem arról van szó, hogy nem örülök a társaságának, valószínűleg sokkal gyorsabban telne az idő, ha lenne itt velem valaki, aki válaszol is, ha beszélek hozzá, de tényleg nem kell ezért éjszakáznia. Az alvatlanság nem állna jól neki, arról nem is beszélve, hogy a végén majd ő is kutyákat fog halluzni mindenhova, például a fürdőszobai tükörbe... mint én.

337 ••• dynasty ••• note: remélem tetszik, Tubicám ••• Silhouette