My Maid-sama

A város szürke utcái, s a sors fintora vezetett el Misakihoz, mintha az életünk útjai csak egy kávé erejéig kereszteznék egymást újra. A GPS tévedése, mint egy rejtélyes útmutató, hozzá vezetett és most itt álltam, egy ismeretlen városban, egy régi ismerős arcával szemben.
Egyelőre még nem sikerült eldöntenem, hogy öröme valós-e vagy a megbánás szele ül ki arcára emiatt. Talán csak a múlton rágódik, akárcsak én, hiszen egy lezárt fejezet most újra kibontakozott. Az élet útjai olykor különös irányokba vezetnek minket és talán jobb is így. A szerelem és a karrier olykor párhuzamos síkokon futnak, de nem mindig érintkeznek. Én is továbbhaladtam az úton, amit magamnak jelöltem ki és most itt álltam, egy sebészorvosként, aki még mindig tanul és fejlődik. S talán…talán már van hely az életemben valami másnak is.
- Nem volt vele semmi baj. Tökéletes voltál. - biztatom egy kicsit. - És meg kell mondanom, hiányzik az a szerelés. - nem sikerül sokáig fenntartani a komoly, Dr. Usui-t, de ez már csak részletkérdés, tekintve, hogy mindig is értettem az efféle perverz poénok elsütéséhez. Ayuzawa volt az egyik, aki kifejezetten ismerte ezen húzásaimat.
- Az ölelésed, Misaki, még mindig ugyanolyan meleg és biztonságos, mint régen. - mielőtt még elhúzódna tőlem, egy lágy mosollyal fejezem ki szavaimban rejlő boldogságomat. Tudom, hogy ez a pillanat nem tarthat örökké, ahogy a kapcsolatunk is véget ért egykor. A múlt már nem változtatható meg, de a jelen pillanatába még beköltözhetünk.
A jelenléte még mindig felkavar és úgy tűnik a sors sem fejezte be velünk a játékát. Örülnöm kellene…mégis úgy érzem magam, mint egy szűz félnótás. Főleg amikor belemegy az invitálásomba.
- Csak néhány napig. - felelem, immáron a volán mögé ülve. - Legalábbis ez lenne a tervem. Még fel kell hívnom a kórházat az egyeztetést illetően. - nem az a tervem, hogy örökké itt maradjak, de az sem, hogy ne maradjak egy városban Ayuzawával. Ahhoz túl nagy szerencsém van jelenleg és biztosra veszem, hogy nem történt véletlen.
- Szeretnék mindent megtudni rólad, hogy mi történt az elmúlt évek alatt veled. Nem kell sietni, kiélvezhetjük ezt a rövid időt, de azért ne maradj csendben, a végén még én beszélek lyukat a hasadba. - mosolygom neki, aztán az autó motorja is beindul és elindulunk a város utcáin. - Egy kis útbaigazítást kérhetek a kávézóhoz? Ugye van itt kávézó? - pislogok rá bocsánatkérően vigyorogva, hiszen ugyan én hívtam meg őt, ugyanakkor halvány lila gőzöm sincs merre kellene kanyarodnom.

❀ 387 words ; just a dream ; mondtam hogy megtalállak  ❀

My thoughts will echo your name
Until I see you again...

A visszakérdezésére rezzenek picit. Félreértette talán? Ráncolom a homlokom, majd gyorsan válaszolok.
- Nem, nem meglepő. Örülök, hogy véghezvitted és elérted ezt a célodat – Rámosolygok. Tényleg boldoggá tesz, de az is elgondolkodtató, ha egymás mellett maradunk, akkor is ennyire célorientált-e. Szerintem nem. És én sem. Valahogy eltérítettük volna egymást erről az útról. Néha pedig nem árt tudni, mit akarunk az élettől és mit akarunk igazán elérni. Lehet szerelem, és mellette semmi… és meglehet mindened, elérheted a céljaidat, hogy utána legyen helye a szerelemnek is az életedben. Igen, én valahogy így gondolom. Megteremtettem magam körül mindent, amire szükségem volt és még mindig fejlődni akarok. De talán már lehet helye itt másnak is. Viszont nem tudom, Usuival-e. És azt sem, mi a frászért rágódok én ezen, mikor még csak most találkoztunk újra. A visszakérdezésre nyekkenek, majd zavartan fel is nevetek. Zavaromban beletúrok a hajamba.
- Ne is említsd. Életem legrosszabb döntéseinek egyike volt, hogy vállaltam annak idején azt a munkát. Bár mai fejjel is vállalnám, hogy segítsek és pénz is legyen, de azért… - A fejemet csóválom. Emlékszem, mennyire ostobán éreztem magam, mikor Usui meglátott abban a hacukában először. Borzasztó.
Az ölelése rettenetesen jól esik, el sem szakadnék tőle, de ez nem tarthat örökké. Ahogyan a mi kapcsolatunk sem volt örökkön-örökké. Vajon haragszik rám, amiért akkor elengedtem őt? Tudom, vagy legalábbis sejtem, hogy megbántom azzal, miként eltolom, de nem engedhetem meg neki ezt a csókot. Áltatnám őt is és magamat is vele. A kérdésre nem tudok felelni, inkább a továbbiakra figyelek.
- Jó. Mint egy régi barát – Bólintok is hozzá egy aprót, majd sóhajtok. Nem jó ez így, túlságosan felkavaró a jelenléte, pedig alig 5 perce találkoztunk újra. A sors, mintha gúnyt űzne belőlem. Belőlünk.
Figyelem, mit csinál, majd összerezzenek. Igen, jövök, hogyne! Odalépek az autóhoz és nyitom az ajtót, de ő pont ott áll, így felnézek rá. Miért vonz még most is annyira?
- Mennyi ideig maradsz a városban? – Érdeklődöm, mielőtt beszállnék. Úgy gondolom, útközben is tudjuk folytatni a beszélgetést. Becsatolom az övemet is, majd ha elindult ő is beszállni az autóba, bezárom az ajtót, így fordulok végül felé az anyósülésen. Szeretnék tudni róla mindent. Mi történt vele az elmúlt évek alatt, hogyan élt, boldog volt-e… társra lelt-e… mindent. De nem zúdítok rá mindent, nem lenne túl etikus.

377 szó ◉ Enchanted ◉ Usui?!?!  

My Maid-sama

Engedek a sors fintorának és elfogadom a helyzetet. Miért is ne tenném? Ez a nő, aki most itt állt előttem, többet jelentett számomra, mint a saját életem. Nem hiába küzdöttem érte éveken át.
- Igaz is… - miután a képbe kerül, hogy a kórházi “látogatásom” nagyobb teherrel bír, mellkasom elnehezedik. Igaza van, hívnom kellene őket, mégsem akarok menni. Hiába tettem esküt a gyógyászatban leírtakkal és fogadtam meg, hogy az emberek egészsége lesz a prioritásom. Most mégsem nyúlok a mobilomért, nem akarnám elrontani az újratalálkozás izgalmasságát. Lesz még időm utána járni a kórház állapotának, rögtön azután hogy megfejtettem miért térített le a GPS egy teljesen ismeretlen városba. - Meglepő? - mosolyodok el már-már gúnyosan. Tudta, hogy én is célorientált vagyok, így az ő nagy lépése mellett, nekem is megvoltak a magam lépcsőfokai. - Te pedig… Csak azt ne mondd, hogy még mindig beöltözős baristát játszol? - hangomból érezhető, hogy puszta humornak szánom szavaimat, bár bensőm egy része imádkozik azért, hogy a felnőtt Ayuzawa tényleg ne szobalánynak beöltözve dolgozzon egy kávézóban. Nem tudnám elviselni, hogy mások úgy lássák. Legalábbis hamarabb lássák, mint én… Ennek gondolata roppant bosszantóvá kezdett válni.
Mosolyom egyre inkább csak szélesedik az ölelésünk folytán. Hihetetlenül jó érzés látni és érezni őt. Mintha az elmúlt évek csak erre a pillanatra készítettek volna fel. Hiába voltak azok az évek sötétek és ridegek. Az, hogy újra láthattam őt, beragyogta a szívemet. Ám amikor eltol és ezáltal ellenzi is a csókomat, egy fagyos érzés szalad végig gerincem vonalán. Védekezően emelem fel végül kezeimet, s széles mosollyal nyugtázom viselkedését. Ezek szerint újfent átléptem egy határt nála. Vajon tényleg egy másik partner miatt?
- Ez baj? - mosolygok rá tovább, aztán csak egy rövid nevetést követve leengedem karjaimat. - Egy kávéra azért meghívhatlak, Ayuzawa? Mint egy régi barát? - legalábbis ezzel a kártyabedobással nem mondhat nemet. Időközben a kocsimhoz lépek, hogy a telefontartóról leszedhessem a készüléket, majd az emailjeim között megkereshessem a kórház számát. A kijelző tapogatása közben felpillantok Ayuzawara. - Mire vársz még? Szállj be. - támaszkodok meg az autónál, s invitáló mosollyal biccentek az anyósülés irányába.

❀ 331 words ; just a dream ; mondtam hogy megtalállak  ❀

My thoughts will echo your name
Until I see you again...

Nem tudom eldönteni, hogy fáj-e az, miszerint látom őt vagy épp boldog vagyok. Valahogy ez a két érzelem kéz a kézben jár. Fáj látnom, hisz a múltam és elengedtem őt, sőt, elhagytam. És boldog vagyok, mert nagyon fontos személy az életemben és boldoggá tesz, hogy jól van. De egyszerűen nem tudom, miképp viszonyuljak mindehhez. Annyi kérdésem lenne hozzá, de annyi…! Vajon most milyen az élete? Hol dolgozik? Van valaki mellette, aki úgy szereti, mint én szerettem? Vagy esetleg jobban? Igen, biztos lesz valaki, vagy épp van, aki jobban szereti őt. Aki nem hagyja el a karrierje miatt. Aki vele marad akkor is, ha baromi nehéz. Ez nem én voltam. Nem adhattam ezt meg neki. Nem is tudom, hogy nézhet rám így: még mindig ott van a tűz a szemében, a szeretet irántam. Ezt látom. És fájdalmas a tudat, hogy ezt elengedtem.
- Usui… - Megejtek egy halovány mosolyt, de nem firtatom tovább. Magamtól eszembe nem jutott volna őt idecsalogatni, hisz azt sem tudtam, mi van vele. Akaratlanul felbolygatni valaki más életét pedig nem az én stílusom. Kíváncsi vagyok, miért van itt, amire hamar választ is kapok.
- Oh. Szóval a technika megviccelt. De nem kellene… menned? Vagy odaszóltál legalább, hogy ne várjanak? – Vonom fel a szemöldökömet, de nem akarok anyáskodni fölötte. Végül is az ő döntése, hogy megy vagy marad. – Sikerült az orvosi pálya ezek szerint. – Teszem hozzá, miután összerakódik bennem ez az információ. Ha mellette vagyok, vajon sikerül ugyanezt elérnie? Vagy megreked, mert visszafogom őt? Mérgezőek lettünk volna egymás számára, én ebben nagyon biztos vagyok.
Az ölelésre nyitott karjait sokáig bámulom, mielőtt engednék az érzésnek. Azt hittem, már rég elfelejtettem, milyen a karjaiban lenni, de nem. Ahogy magához ölel, újra átjár az a régi érzés, ami akkoriban, mikor jártunk. Biztonságot adnak a karjai és minden gondom elszáll. De ez nem jó. Nem mehetünk vissza azokba az időkbe. Már nem azok a kis tinédzser gyerekek vagyunk, mint akkor. Felelősséggel tartozunk magunk iránt és a jövőnk felé.
Usui… annyira finom az illatod…
Az érintését érezve emelem fel végül a fejem, hisz ezt szeretné. Nagyot nyelek.
- Te sem, Usui… - A tekintetébe fúrom a magamét, majd mikor rájövök, hogy mit tervez, a mellkasára csúsztatom a kezeimet. – Hé, ezt nem… nem szabad. – Gyengéden tolom magamtól el, pedig én magam is vágynék arra a csókra. Viszont tudom, hogy ez egy pillanatnyi botlás lenne és nem hosszútávú. Nem árthatunk egymásnak újra. Vagyis… én neki. Nem érdemli meg. – Sajnálom. – Ha enged, ellépek tőle, hogy újra távolság kerüljön közénk. Szomorkásan nézek rá ezután.

417 szó ◉ Enchanted ◉ Usui?!?!  

My Maid-sama

A makacsságát ismerve bizonyára hezitálni fog az ölelés feltárása után. Ez a bizonytalan lépéseiből is látható, ám nem tudok teljesen haragudni rá. Ez az egész felfoghatatlan egybeesés szinte olyannak tűnik, mintha előre meg lett volna írva. A sors. Csavaros fordulatokkal tárja elénk mire van szükségünk. Még akkor is, ha tisztában voltam azzal, nekem mire volt szükségem a legjobban. Vagy inkább kire.
- Azt sem bántam volna, ha te voltál. - és ez így is volt. Ha összeesküvési merényletet is követett volna el ellenem, az se különösen zavart volna. Haragtartó pedig végképp nem lettem volna, hiszen ha ezzel azt érte el, hogy újra találkozzak vele, újra és újra megismételném bármilyen szörnyűséget tervezett volna el ellenem.
- Ez egy eléggé…bonyolult helyzet. A GPS-em valószínűleg összeomlott menet közben, ugyanis nekem épp egy cornwall-i kórház felé kellene tartanom. - kissé kellemetlen is a helyzet, ugyanis Ayuzawa felfedezése teljesen kitörölte a korábban összeállított fontossági sorrendet. Bensőm egy pontja reménykedett abban, hogy egy másik orvos hamarabb odaért a helyszínre, s már minden energiát belefektetve mentette az életeket. A rosszabbik kimenetelre gondolni sem akartam. Főként nem így, hogy az élet visszasodorta hozzám a lányt. Épp ezért a karjaimat sem engedem le, ameddig ő meg nem szánja a próbálkozásomat. S végül ismét karjaimban tarthatom őt. Testének meleg jóleső bizsergéssel járja át mellkasomat, s míg ő szorosabban bújik hozzám, én is hasonlóképp zárom magamhoz, hogy a kihagyott évek magányát beérhessem végre. Hiányzott. A legfájdalmasabb pillanatot kellett átélnem, amikor hagytam, hogy kisétáljon az ajtón. Még a saját anyám terrorja sem ért fel azzal, amit Ayuzawa hiánya mellett éreztem. S azt, hogy ezeket az érzéseket eltompítsam, minden időmet a tanulásba majd a munkába öltem.
Rést nyitok mellkasunk közé, hogy még így ölelve is láthassam arcát valahogy. Majd csak a hosszú szempillák felfedezésének nyomán engedem meg magamnak, hogy hajtincsét gyengéden a füle mögé fésüljem. Csak ezután kalandoznak el ujjaim állkapcsának nyomán, végül hüvelyk- és mutatóujjam közé veszem állát, majd megemelem tekintetét, hogy teljes rálátást nyerhessek a felnőtt, nőies arcvonásaira. - Semmit sem változtál…- azon kívül, hogy még vonzóbbá kovácsolták őt az évek. Tekintetében még mindig ott látom azt a kitartó tüzet, amivel a középiskolai éveken menetelt végig.
Közelebb hajolok hozzá, hogy még jobban magamba szívhassam a nosztalgikus, édeskés illatát. Ha pedig nem állít meg időben, akkor nagy eséllyel egy csókot is lopok tőle, azzal nem is foglalkozva, hogy esetleg az idő sodort mellé egy partnert vagy sem.

❀ 390 words ; just a dream ; mondtam hogy megtalállak  ❀

My thoughts will echo your name
Until I see you again...

Elképzelni sem akarom, milyen arcot vághatok – biztos nem tükrözi a valódi érzéseimet… mármint, ha a döbbenet látszik rajtam, akkor de, nagyon is tükrözi. De nem kellene, hogy azt gondolja, nem örülök neki. Örülök én, csupán borzasztóan vegyes bennem minden, ami hirtelen a felszínre akar törni, látva Usuit. Figyelem, ahogy közelebb lép, hallom a hangját, látom, miképp tárja ki a karjait és próbálom felfogni mindezt, úgy igazán. Elrebeghetném, hogy nekem is hiányzott ő, a karjaiba omolhatnék, de nem voltam soha az a fajta és most sem vagyok. Mégis elgondolkozok ezen egy röpke pillanatra, mielőtt megköszörülném a torkomat. A feszültségoldására engedek meg egy mosolyt, majd lépek egyet felé.
- Nem én voltam. De ez egyértelmű – Magyarázom, majd teszek még egy apró lépést felé, mint aki azt próbálja kitalálni, tényleg meg akar-e ölelni vagy csak „udvariasságból” tárta ki a karjait.
- Mi járatban vagy erre? Sosem gondoltam, hogy itt futunk össze újra… - A végét egy fokkal halkabban teszem hozzá, majd egy utolsó lépést téve odaérek hozzá. – Annyi minden történt, amióta nem láttalak… - Nem bírom kimondani, hogy ő is hiányzott nekem. Úgy érzem, nem lenne helyes, tekintve, hogy én hagytam ott őt. Olyan lenne, mintha hazugság hagyná el a számat, holott tényleg hiányoltam őt, nagyon, de nagyon sokáig. Viszont tudom, hogy ha együtt maradunk, az az ügyvédi pályám kárára ment volna. Ha még mindig ölelésre tartja a karjait, végül engedek a kísértésnek és megölelem.
- Usui… - Talán szorosabban is ölelem, mint akarom, de annyira jó érzéssel tölt el, hogy muszáj. Magamba szívom az illatát, érzem a régi, jellegzetes parfümjét is az orromban. Imádom. Még mindig imádom…

265 szó ◉ Enchanted ◉ Usui?!?!  

My Maid-sama

- Ah… Szörnyen frusztráló ez az egész… - sóhajtok fel a volán mögött, ugyanis ezeknek a furcsa városoknak sosincs végük. Már épp nyúlnék is a mobilomhoz, hogy felhívjam a kórházat a késésem miatt. Nem szeretem megváratni a főnökséget, s tudom, hogy szükséges a jelenlétem egy-két esetnél, amennyiben nem ért oda hamarabb egy másik főorvos. Végül a hívás elmarad abban a szent pillanatban, amikor valaki majdnem az autóm alá kerül, de még időben sikerül lefékeznem előtte. A fagyos utak még így is megnehezítik, hogy megálljak még a fék padlóig való taposása után is. Mire felpillantok a majdnem kilapított áldozatomra, érzem, ahogy mellkasom elnehezedik és szívem is összerándul az arc felismerése alatt. Ayuzawa…
Az autóm ajtajában kapaszkodok, azzal nem is foglalkozva, hogy a mögöttem járó forgalom útjába lehetek. Mintha csak a szemeim kápráznának, ám ez a nő tényleg az én elnököm…
Szélesen elmosolyodok, ahogy kiejti a nevemet a maga döbbenetével. Nem lepődök meg a reakcióján, hisz’ mindig is heves érzésekkel fejezte ki önmagát. Le sem tagadhatná, hogy ő maga volt Ayuzawa Misaki. Ellenben most sokkal nőiesebbé és érettebbé vált, mely melegséggel töltötte el a szívemet. Tudtam, hogy sikeres nő fog belőle válni, s ha nem is ismerem a teljes történetét, már külső ránézésre elmondhattam, hogy biztosan jó sora volt.
- Hiányoztál, Ayuzawa. - A mosolyom továbbra sem lankad, mellé kitárom karjaimat, meginvitálva őt egy köszöntő ölelésre, amennyiben él vele. Mit szokás ilyenkor tenni az exeddel? A csók még szerepet játszik?
- Micsoda véletlen! - mosolygom tovább, bár hangomban fellelhető egy egészen kevés szórakozottság. Hiszen mégis mennyi esélye volt annak, hogy én letérek a térképről és ennyi év után újra látom a mi drága elnökünket? - A végén azt fogom hinni annyira hiányoztam neked, hogy te térítetted el a GPS-em. - ami persze lehetetlen volna, s gyanítom is hogy nem ő volt a felelős emiatt, tekintetbe véve a döbbent ábrázatát.
Mindezalatt az idő alatt én továbbra is fenntartom karjaimat, amennyiben élne az ölelés lehetőségével, ugyanis magamat ismerve én már a karjaimba rohantam volna. Őt ismerve viszont tudtam, hogy kell adni neki egy kezdőlöketet az első lépések megtételéhez.

❀ 336 words ; just a dream ; mondtam hogy megtalállak  ❀

My thoughts will echo your name
Until I see you again...

Egészen magával ragad ez a város – olyan különleges attól a ténytől, hogy több évszak egyszerre van jelen. Noha a globális felmelegedés alapjáraton bolygatta már meg a világ rendjét, Fata Morgana, véleményem szerint, természetesen, nem ettől volt olyan más. Bár nem hittem a csodában vagy a varázslatokban, de ezt mégsem tudnám megmagyarázni semmivel. A hotel tulajdonosát is próbáltam már többször kifaggatni, de Mr. Macnair olyankor mindig gyorsan faképnél hagyott. Nem tudom, miért. Talán van rejtegetnivalója? Vagy a városnak? Vagy valaki fenyegeti őt, hogy ha beszél, rosszul jár? Már csak fel kéne ajánlanom neki az ügyvédi segítségem és nyugodtan beszélhetne. De végül is nem erőltethetem rá senkire sem azt, hogy szóba álljon velem, sőt. Az én munkám pont azért működik, mert engem keresnek meg az emberek, ha kínjuk van. Kíváncsi vagyok, Olivia Morgenstern mit fog tudni még nekem tanítani, ha elkezdődik a kurzus, ami még legalább egy hét. Néhány napja felfedeztem egy remek kis kávézót Stormreachben. Ideje lenne meglátogatnom. Azon kezdem törni a fejem, hogy most jár-e arra valami tömegközlekedés, vagy gyalogolhatok… netán taxiznom kellene. Merengve kezdem el a telefonomat bújni, de hamar rájövök, hogy Fata Morgana a térképen sincs rajta, akkor az interneten hiába is keresek rá bármire, ami ezzel kapcsolatos, úgysem adja ki. Rejtély – rejtély hátán. Annyira bele vagyok mégis merülve a telefonba, hogy véletlenül nekiütközök valakinek.
- Jaj, elnézést! – Kapom fel a fejem, kikerülve a szőke hajú lányt. Egy pillanatra ismerősnek tűnik, de miért is lenne az?
- Semmi gond! – Mosolyog halványan és lép odébb, fagyival a kezében. Fagyi? Ilyenkor? Mik vannak… Inkább nem mondok semmit, csak gyorsan biccentek és tovább indulok.
Kiszúrok egy buszmegállót, így sietősebbre veszem a lépteim, hogy megnézhessem a menetrendet. Ekkor hallok fékcsikorgatást és érzek némi ijedtséget a gyomromban, hisz egy autó csúszik konkrétan elém, kis híján elsodorva engem is. Hátrébb lépek automatikusan, a kezemet a szám elé kapva. Pislogok néhányat, és nyílik az autó ajtaja… nos, akivel szembetalálom magam pillanatokon belül, az váratlan.
Ráncolom a homlokomat és hátrébb lépek egy lépést, nem többet, majd lassan engedem le a kezeimet. Nem tagadom, le vagyok döbbenve azon, hogy kit látok.
- Usui… Takumi…? – Mégis mit keresel te itt, mondd? Nem lehet, hogy egy helyre sodort minket az élet. Kizárt. Igyekeztem elkerülni téged, elfelejteni végleg, nehogy újra felkavarjuk egymás életét, de most itt vagy, és miért? Nem hiszem el…
Nem tudom, hirtelen mit reagáljak, le vagyok fagyva. Egy részem boldog és a karjaiba omlana, egy másik pedig sikítana, és elfutna.
Mit tegyek, Usui?

406 szó ◉ Enchanted ◉ Usui?!?!