I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 12 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 12 vendég :: 1 Bot
Nincs
A legtöbb felhasználó (117 fő) 2021-02-23, 20:50-kor volt itt.
Mégis min vesztünk össze? Miért nem emlékszek rá? Ennyire jelentéktelen lett volna és mégis hagytuk, hogy ez szétválasszon minket? Tisztán látom magam előtt Maui ideges, mérges arcát, miközben puffog együtt a Mini Mauival a vállán. Aztán már csak az rémlik, hogy eltávolodunk egymástól és mikor visszafordulok, nagy fényáradattal találom szembe magam – pillanatokkal később hatalmas robbanás hangja szeli be a környéket. A földön puffanok, és igazából már itt térek magamhoz. Ezen az új, ismeretlen helyen. A háború nagy port kavart és ötletem sincs, hogy kik és hogyan hoztak át minket ide. Tudom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki odaátról érkezett. Ebben valamiért biztos vagyok. Néhány napja visszatértek az emlékeim. Tudom, ki vagyok. Én vagyok Vaiana, Motunui-ból. Maui is tudom, hogy itt van. Régóta az a megérzésem, hogy Viliami az és most, az emlékeim birtokában csak még biztosabb vagyok ebben. Mégis haragszom rá, és nem tudom, hogyan álljak hozzá. Összevesztünk és ott hagyott, majd ez el is választott minket hosszú időre. Nem szabadott volna ezt hagynunk, még akkor sem, ha csak barátok vagyunk. Vagyis, most már végképp nem tudom, mi van köztünk. Emlékek nélkül alakult köztünk valami, de most mi lesz? Megpillantom őt és megfordul a fejemben, hogy inkább sarkon is fordulok, de a lábaim nem engedelmeskednek. Nem állok meg addig, amíg mögé nem érek és meg nem érintem a vállát. - Vil, beszélnünk kell – Nézek rá és próbálnék komoly lenni, de ahogy felpattan és megölel, kissé ledöbbenek. – Hé, jól vagy? – Na jó, talán a múltkori után hidegnek tűnhetek ezzel a kérdéssel, nem ez a szándékom, csupán most helyre kellene tenni dolgokat. – Rájöttem valamire veled kapcsolatban és magammal kapcsolatban is – Teszem hozzá, és reménykedek, hogy valamelyest leesik neki, miről van szó.
Már jó pár nap eltelt azóta a bizonyos randi óta… pontosabban a csók óta. Nem bántam meg semmit, főként azt nem, hogy kialakult köztünk ez a fajta kötődés. Nem véletlen, hogy ez így alakult. Ennek így kellett lennie. Talán a sors akarta. Miután visszakaptam az emlékeimet, tudtam, hogy Vaianaval csak barátok voltunk, de titkon mindig is reméltem, hogy egyszer lehet közös jövőnk. Azonban nem csüggedhetek, hiszen egy hús vér emberben találtam meg az igazit és nem pedig egy mesebeli lényben. Bár, ha belegondolok én is mesebeli lény vagyok… hagyjuk is ezt. Az uszoda területén sétáltam és eközben Vaehinaval együtt töltött pillanatok ugrottak be a fejembe. – Mini Maui látod te is? – A vállamra böktem, mellyel felébresztettem a tetovált kicsi énemet. Felpattant és elnézett abba az irányba ahová mutattam neki. Rám nézett és bólogatott. Az a nap elevenedett meg előttem, amikor versenyeztem a lány ellen. Mind a ketten boldogok voltunk a végén, hiszen nyertünk. Egymást. A napozóágyra ültem le és csak merengtem előre... vagyis, ha kívülről bárki látott volna, inkább azt mondta volna, hogy bambulok a semmibe. Persze valamilyen szinten igaza is lett volna... habár az én szemszögömből nyilván nem volt szó ilyesmiről, mivel az emlékek mezején sétáltam. Azzal a céllal jöttem ide az uszodába, hogy Vele találkozzak, de nem találtam rá, így nem volt más választásom, mint a várakozás. Várni rá, mivel ez volt az a hely, ahol rengeteg időt töltött. Szeretett a vízben lenni. Merengtem még mindig, majd egyszer csak valaki megragadta a vállamat. Azért lettem rá figyelmes, mert a mini énem vékony hangon, szinte ciripelés közepette bújt el. Éppen időben tette… Az ismeretlen nem vette észre, ahogy megmozdult a tetoválásom. A vállamról rögtön az idegenre szegeztem a tekintetemet… – Vaehina! – Még, hogy idegen volt… Örömömben felpattantam majd, ha hagyta, akkor megöleltem szinte azonnal.
Legutóbbi képek
Mégis min vesztünk össze? Miért nem emlékszek rá? Ennyire jelentéktelen lett volna és mégis hagytuk, hogy ez szétválasszon minket? Tisztán látom magam előtt Maui ideges, mérges arcát, miközben puffog együtt a Mini Mauival a vállán. Aztán már csak az rémlik, hogy eltávolodunk egymástól és mikor visszafordulok, nagy fényáradattal találom szembe magam – pillanatokkal később hatalmas robbanás hangja szeli be a környéket. A földön puffanok, és igazából már itt térek magamhoz. Ezen az új, ismeretlen helyen.
