Komolyan meg lehettem sérülve, valóban, ha egészen néhány nappal ezelőttig meg se fordult a fejemben, hogy mennyire szűk és fullasztó ez a szoba. Ellenben az, hogy most már minden második gondolatom valami ehhez igencsak hasonló, nem jelenti azt, hogy teljesen helyrejöttem. Maratont lefutni, visszatérni az erdőbe vadászni vagy csak szimpla lőgyakorlatot tartani nem mostanában fogok. Fájdalmas beismerni, persze, hogy az, de legnagyobb sajnálatomra kénytelen vagyok belátni, sikerült igencsak alaposan elintéznem és egy hosszú, nem kívánt szabadságra küldeni magam. Kisebb problémát jelentene ez, ha pusztán hobbi lenne a vadászat és nem megélhetésem alapja, de az, így bár némi megtakarításom akad kivételesen és éhen halni valószínűleg akkor se fogok, ha Summer kihajít, de mégiscsak biztosabb lenne visszatérni a kezdetekhez. Ehhez persze az kell, hogy összekapjam magam teljesen.
Tisztában vagyok mindazzal szintén, sokkal gyorsabb és biztosabb lenne a gyógyulás, ha képes lennék megülni a hátsó felemen, nem ugrálnék, nem próbálnám a határaimat addig feszíteni, amíg nem szégyellem. Tudni valamit azonban és akképp is cselekedni egészen más. Márpedig, lévén sose voltam a józan ítélőképesség mintapéldánya, most se azt teszem, amit kellene.
Annyira ostoba azért én se vagyok, hogy túlságosan megerőltessem magam, tudva, nem valószínű, hogy bárki összekaparna az utcáról, ha nem veszem észre időben, elfogyott az erőm, maradok hát a Little Mischief Herb közvetlen közelében.
Kirándulásaim egyelőre még rövid intervallumot ölnek fel és nem is túl sűrűek, igyekszem hát minden percét kiélvezni a szabadságnak. Vagy legalábbis igyekeznék, ha nem felejtettem volna el rituálém egyik fontos elemét. Önmagam, a világot és a vadásztársaság minden egyes tagját lelkesen szidva magamban, fejemet tenyereimbe temetve meditálok azon, mi legyen a következő lépés, mikor megszólítanak. Természetesen nem nyögök fel meglepetésemben és meg se ugrok, hiszen jó vadászként pontosan hallottam a közelítő lépteket. Álmaimban maximum. Gyanakvón, meglepetésemet aktívan rejtve, pillantok fel az ismeretlenre, ajkaimat barátságos mosolyra húzva, mikor felmérését követően látszólag ártalmatlannak és jóindulatúnak ítélem meg. Kérdése halk, jókedvű nevetést csikar ki belőlem, s egy bólintást is, hiszen tulajdonképpen pont ezt tettem.
- Valami olyasmi. Rodes, de a Hadrian is megteszi - idejét se tudom már, mikor használták a Mistert megnevezésként utoljára, arról már nem is beszélve, mennyire gyűlölöm az ehhez hasonló udvariaskodást. Jobban örülnék hát, ha keresztnevemen szólítana ő is, mint mindenki más. - Te? - őszinte érdeklődéssel kérdezek vissza. Ha már rákérdezett, nem ártana, ha én is tudnám, miképp utalhatok rá, ha esetleg a jövőben még összefutnánk.
- Hmm? - meglepetten pislogok érdeklődésére. Bármennyire is kezdett sajogni a sebem, egészen mostanáig úgy gondoltam, remekül titkolom, de, ha még egy vadidegen is egyből kiszúrta kellemetlenségem, valószínűleg annyira jó színész mégse vagyok, mint hittem. Vagy csak Ő túlságosan jó emberismerő. - Persze, minden oké, ez már semmiség - felelőtlenül legyintek is egyet, ezzel együtt fel is szisszenve. Mindenesetre legalább nem hazudtam, végtére is, ahhoz képest, honnan indultam, ez már tényleg csak jelentéktelen apróság.
- A legnagyobb bajom, hogy nincs mivel meggyújtanom - vallom be sóhajtva, kivéve ajkaim közül a használhatatlanul lógó cigarettát, s egyúttal már fel is mutatva neki, hátha a szerencse végre mellém áll és meg tud kínálni bármivel, amivel életet lehelhetek a bagómba.
- Ha oda tartasz és nem a sorbanállás a fura hobbid, várnék egy kicsit, épp millióan vannak - bökök a mögöttem terpeszkedő épületre, s persze némi túlzással jellemzem a vásárlók számát, na, meg nagyrészt csak tippelem, az üzlettérből kiszűrődő hangok alapján valamiért valóban többen vannak, mint lenni szoktak. Biztos front van megint.

Nem vagyok egy ostoba ember, már ami az alap értelmi szintet illeti, bár volt és lesz is, aki lelkesen cáfolná meg ezt az állítást. Tulajdonképpen, belegondolva, hogyan kerültem ebbe a kellemetlen helyzetbe, magam is elgondolkozok az igazán. Akkor persze, szemeim előtt lebegő sikertől megbabonázva, igenis remek elhatározásnak tűnt átlépni egy olyan határvonalat, melyet egészen addig  a percig, megalapozott okból kifolyólag, nem tettem. Mentségemre legyen azért szólva, ha csak sejtem is, milyen következménye lesz, jó fogás ide vagy oda, úgy fordultam volna sarkon, mintha parázs égette volna meztelen talpamat. Csakhogy, mégis kinek jutna eszébe, ha véletlenül a vadásztársaság területére lép, lelövik, ráadásul még csak nem is szándékosan. Azt hinné az ember végtére is, profik ők is és nem eregetnek golyókat bele a vakvilágba, de úgy fest, tévedtem ebben is.
Tulajdonképpen, mint mindenben, ebben is akad valami jó, méghozzá nem is egy elhanyagolható apróság. Hiszen ha valaki, hát Summer nem csak remek ápolónő, de kifejezetten jó társaság is, s lévén, nem egyszer futott már át agyamon villámtalálkozásaink során, ideje megszólítani végre, a balesetnek köszönhetően legalább az első néhány körön túlestünk. Ennek ellenére persze jobban örülnék a hagyományos módinak, mely legjobb előnye a korlátlan mozgásszabadság lenne, melyről egyelőre még pusztán csak álmodozhatok.
A továbbra is kellemetlenül feszülő, túlságos hadonászást követően pedig egyenesen lüktető sebem ugyanakkor nem elég ok arra, hogy megüljek a fenekemen, hiába vagyok tisztában azzal, a gyógyulást csak meggyorsítaná, ha képes lennék nyugton heverészni. Sose voltam azonban az az üldögélő típus és nem most fogom elkezdeni, valószínűleg egész egyszerűen, fizikailag is teljesen képtelen lennék rá, nem is igen próbálkozok meg vele, kudarcra számítva úgyis. Az eszem azért nem ment el visszavonhatatlanul, pontosan tisztában vagyok azzal, jobban teszem, ha mindig a gyógynövénybolt közvetlen közelében maradok.
Már majdnem egy nap telt el, mióta utoljára tettem egy rövidke kirándulást a friss levegőre, éppen itt az ideje ismét kivonulni a hátsóajtón és áldozni számos rossz szokásom egyikének oltárán. Summer bár épp a bolt eladóterében tölti idejét és tapasztalataim alapján jó ideig nem is áll majd szándékában rám nézni, na meg, mivel mégse a börtönőröm, valószínűleg amúgy se szólna semmit meglépésemre, azért a béke megőrzésének érdekében, olyan csendesen és gyorsan osonok ki a hátsóajtón, amennyire csak lehetséges. Megkönnyebbülten sóhajtok, amint lábam kiteszem az üzletből, boldogan tüdőzve le a levegőt, mi távolabb nem is állhatna tiszta, hegyi kistestvérétől. Mindez persze mit se ront kedvemen, úgyis cigarettázni jöttem, a füstön át meg úgyse tudnám kiélvezni a csodás, érintetlen aromát.
Kényelmesen a falnak dőlve, az eddig ujjaim között szorongatott szálat gondosan ajkaim közé illesztem, majd kezeim végigfuttatom vékony ruháim zsebein, abban reménykedve, hamar rálelek a hiányzó eszközre. Csakhogy mindegyik üres. A fenébe! Hogy jöhettem ki ide öngyújtó vagy legalább egy gyufa nélkül? S persze pont ilyenkor nincs senki a közelben, akitől kérhetnék némi segítséget.
Arcom tenyereimbe fektetve, elátkozom az egész napot, első másodpercétől kezdve az utolsóig, miközben azon merengek, van-e értelme újrakezdeni ezt az egészet, miután visszamentem, hogy előbányásszam az öngyújtómat vagy jobban járok, ha hagyom inkább a fenébe.