Rayaari

Karma is a bitch

Könnyű lenne anyámat hibáztatni. Nem csak azért, mert rávett azokra a dolgokra, hanem azért is, mert sosem tanította meg, hogyan kell aztán szembe nézni a következményekkel. Harcosnak nevelt, aki akkor sem rezzen meg, ha térdig gázol a mocsokban, amit ő maga csinált. Nem tudom, mikor és miként kell visszavonulót fújni, hogyan kecmeregjek ki ebből a helyzetből úgy, hogy ne okozzak még több kárt benne, vagy magamban. És cseppet sem csodálkozom, mikor Jade kiereszti a karmait és úgy reagál, ahogy talán én is tenném.
Nem, én sokkal rosszabb lennék.
Sokkal rosszabb vagyok.
Arra a nyilvánvaló igazságra, miszerint közterületen vagyunk nem tudok mit reagálni, csak megrázom a fejem, és magamat átkozom az ostoba kérdés miatt, meg azért is, mert még mindig nem húztam el, de kívülről ez valószínűleg inkább gúnyolódásnak tűnhet.
– Nyilván nem kell elmagyaráznom épp neked, hogy hogyan működik egy reklámfilm forgatása – fonom karba a kezeim, de ahelyett, hogy állnám a tekintetét a hátam mögé nézek, oda, ahol a stáb már pakol. – A nyers felvételekkel majd csodát művel a vágás meg az utómunka – megvonom a vállam, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, hátha valamelyikünk elhiszi, habár erre nem sok esélyt látok igazából. Jade jó, bármihez is fog, bármit is vesz a fejébe félelmetesen jó benne, és épp neki bizonygatni, hogy a katasztrófából – amiből ki tudja, mennyi látott – valami csoda fog születni... vicc.
Minden szava jogos és ez a legrosszabb, hogy még csak védekezni sem tudok. Nincs semmi, amit mentségemre felhozhatnék, a sajnálkozás pedig tudom, hogy hova vezetne. Olyan vagyok, mint egy sarokba szorított állat, hogyhogy nem veszi észre?
– Ne dramatizálj, Jade – kérem, bár a hangom kemény, így úgy hangzom, mint anyám, mikor leteremt. Az sem jó ötlet, hogy pont most döntök úgy, hogy visszakérdezek, az egész roppant aljasnak tűnik még úgy is, hogy tudom, teljesen ártalmatlan próbálkozás: – Na és a nektek? Apukád hogy van?
Ráveszem magam, hogy felé forduljak, de úgy mérem végig, mint egy kiskamasz, aki be van tojva: lopva és kissé tartva attól, hogy lebukok, mert fogalmam sincs, mit mondjak. Egyszerre vagyok boldog és szomorú. Boldog, amiért nem tört össze annyira, hogy ne legyen képes erőt meríteni az árulásomból és ne adja fel, és szomorú, amiért sosem fog már úgy nézni rám, ahogy azelőtt.
A tekintetem végül a tálcán akad meg, pontosabban a két poháron, amik ismerősek. Nem kéne kombinálnom, nincs semmi abban, hogy még mindig a közös helyünkre jár. Nem tett semmit, miért kellene változtatni a szokásain, miért kellene kitörölnie valamit az életéből csak azért, mert hozzám van köze? Elég ha velem megteszi.... mégis, ha jól érzem, már pedig jól érzem, akkor az egyik pohárban vaníliás latte van, az én kedvencem, a másikban pedig az ő matcha lattéja. Az arcára pillantok és tudom, hogy nem kellene, végülis bárkinek vehette a kávét... a kávémat, de nem tudom leharapni a nyelvem:
– Gondolom, azt nem nekem hoztad – bökök a fejemmel az egyik pohárra, és bár tudom a választ, a szívem mélyén azt várom, hogy azt mondja, de igen. Elment az eszem, nyilván.

491 szó ••• what's drippin, dep la? ••• talk dirty to me

hey there, princess undercut

Evolet & Jade

A reggeli kávém a szokásosnál gyorsabban vált vérré bennem, bár ennek ahhoz is lehetett némi köze, hogy az átlagosnál jóval korábban is jöttem be az irodába. Lehet hogy az éjszakázások helyett át kellene állnom a hajnali kelésre, mert a szokásosnál is jobban pörgött most az agyam, lett egy teljesen új elképzelésem a délutáni meetingre, letudtam az elmaradásom nagy részét és végre koncentrálhattam arra, amit olyan sokáig hanyagoltam: új partnereket kellett keresnem.
Így hogy Tonggal nem jött össze az üzlet, másik projektbe kellene kezdenünk - vagy egy hasonló volumenűbe, vagy több kisebbe, különben előbb utóbb bajban leszünk. Korábban is voltak ötleteim, amit elvetettem az éppen aktuális projektek miatt, így lett volna mihez nyúlnom, de ha erre gondoltam... mindig elment a kedvem az egésztől. Erről is Eve tehet!
Undok gondolatként fúrta be magát a fejembe a neve és onnantól kezdve már esélytelen volt koncentrálnom.
Úgy képzeltem, egy kávé vagy tea majd segít megoldani a helyzetet, ezért bezártam magam mögött az irodát és elsétáltam a kedvenc, romos kis kávézómba. Közel volt az irodához, ha akartam a munkámat is magammal hozhattam, sosem voltak sokan és ami a legfontosabb: isteni finom matcha lattét csináltak! Amire akkor szoktam rá, amikor először jöttem ide... Evolettel. Grrr!
Elég ennyi, hogy kizökkenjek a gondolataimból, ezért amikor a barista mosolyogva felismer és csak annyit kérdez, hogy a szokásosat kérem-e, csak bólintok és a pultnak dőlve várom, hogy megkapjam a krémes zöld kávéhibridemet.
Mikor beengedsz egy embert az életedbe, és elkezded megszokni a jelenlétét, apránként hozzá igazítani a mindennapjaidat, hogy minél több időt tölthess vele, hiszen annyival jobban érzed magad mellette, mint egyedül... Akkor még nem gondolsz arra, hogy milyen lesz amikor majd nem lesz ott, vagy amikor a jelenléte felkavar, ahelyett hogy megnyugtatna.
Túl kéne már tennem magam rajta.
Robotpilóta üzemmódba kapcsolva adom oda a törzskártyám, kifizetem a rendelésem és csak akkor veszem észre, hogy valami nem stimmel, amikor a lány elém tolja a papírtálcát, amin két pohár van egy helyett - és gyors a számlára siklik a tekintetem, hogy ezek szerint fizetni is kettő kávét fizettem, mert a barista csak udvarias mosollyal vár, hogy elvegyem és átadjam a helyem a következő vevőnek.
Mi a fene van velem? Ha így folytatom, fényes nappal fogom hagyni, hogy kiraboljanak.
Nem csinálok belőle ügyet, csak elveszem a poharakat és mire az utcára érek, összeáll a kép. Leveszem a másik pohár tetejét, de már tudom mi lesz benne - az, amit Eve ivott itt velem és amit azután annyit vittem neki, hogy szerintem már az illatától is rémálmai vannak.
Ezek szerint nem tud még mindenki a barátságunk zátonyra futásáról. Pedig ez a hajó nem egyszerűen csak megfeneklett, talán még el is süllyedt, én meg eközben úgy érzem, hogy még mindig a törmelékek között kapálózom, hátha partra mos a víz.
Milyen metaforisztikusak vagyunk így kora délelőtt! Van egyáltalán ilyen szó?
Próbálok nem fennakadni a kávés malőrömön, megnyugtatom magam azzal, hogy majd odaadom valakinek az extra adagot és inkább elindulok vissza az irodába. Egész szép időnk van ezért másik útvonalat választok és a park felé kerülök - ami kicsivel később a napom második rossz döntésének bizonyul. Vagy harmadik? Ki számolja.
Az elkerített parkrész, a lézengő járókelők és a felbolydult filmes stáb ismerős látvány, nem kéne törődnöm vele, mégis elindulok az emberek felé, mintha a gyanú vékony cérnaszálon húzva csalogatna oda.
Nem őt veszem észre először (apró hazugság), hanem az anyját, a Fang Marketing (szerintem) örök elégedetlen vezérigazgatója és indokolatlan düh kezd el gomolyogni a gyomromban. Indokolatlan? Kinek a kedvéért akarok szépíteni? De bármi is legyen ez, sokkal keserűbbé válik, ahogy a tekintetem továbbsiklik az elegáns asszonyról a fáradtnak tűnő lányára.
Aki nem örül, amikor pár perccel később észrevesz.
És én sem örülök neki.
Akkor már nem, amikor megszólal, de a szívemet egy pillanatra mintha be lehetett volna csapni.
- Ez egy közterület... - Flegmán reagálok az ellenségességére, ami gyerekes, de ha éretten akarnék viselkedni, akkor gondolkodnom kéne és én most nem gondolkodom. Ideges vagyok, valahol félúton a dühös és a kétségbeesett, a kiabálás és a menekülés között. Mostanában mindig ezt érzem a közelében. Csüggedt tehetetlenséget, amit makacs haraggal akarok elnyomni. Rossz fegyver, de nincs jobb pajzsom egy olyan emberrel szemben, aki hátba szúrt, holott azt hittem, sosem fog.
- Talán jöttem visszalopni pár ötletet. Mondjuk ahogy elnézem hiába.
Nem tudom miért mondom ezt. Ez szimpla gonoszság. Oké, sértett vagyok, azért mondom ezt. De miért bántok valakit, aki nincs jól? Tényleg így viselkedek?! Szinte hallom a fejemben apám hangját, látom magam előtt a dorgáló nézését, és azt ahogy a gyerekkori énem bűnbánóan belátja, hogy bántásra nem bántással válaszolunk. Ezek szerint a fiatal Jade okosabb, mint én.
Pedig látom rajta, hogy nincs jó napja. Nem tudok túl sokat arról, mi van közte és az anyja között, de többek között az a dolog sem túl jó. Egy részem segíteni akar, megkérdezni tőle, hogy mitől ilyen gondterhelt, a másik utálni és azt mondani, hogy az ő dolga, így járt. Konstans vitában állok magammal miatta, ezért vele is veszekedni akarok. És talán azt hiszem, hogy ha mérges lesz, akkor még... számítok? És ha mindkettőnknek fáj, akkor talán nem is volt minden hazugság.
Basszus, ezt be kell fejeznem, kezdek rosszul lenni magamtól.
Szorosabban fogom a papírtálcát, de nem tágítok. Pedig sarkon kéne fordulnom és elmenni, mert bármit is fogok mondani, annak nem lesz jó vége. Mintha Eve-vel valahogy nem lehetne jó vége.
- Nem mennek valami jól a dolgok? Pedig azt hittem a nyerteseknek minden sima ügy. - Kötözködöm. Nem akarok kötözködni. Vagy lehet, hogy mégis? Miért érzem azt, mintha mellette nem tudnám ki vagyok?
Bármennyire is az ellenkezőjét akarom mondani, valójában nem jó így látni. A magabiztos, megállíthatatlan Eve... csodás. Tudom, hogy mindig is értett ahhoz, hogy nyomás alatt is összeszedettnek tűnjön. Edzett, mint az acél. Ő talán nem így érzi, de ha akarja akkor olyan, mint egy hatalmas és erős fa a szélvihar kellős közepén. Mellettem legalábbis úgy tűnt, ilyen volt. De akkor még azt hittem, hogy egy megingathatatlan barát.
Hogy most mi? Nem akarok nevet adni neki, mert félek, hogy nem tetszene.

•976 szó• sorry, i'm a brat. but i love you •

Rayaari

Karma is a bitch

– Álljunk le!
Anyám hangja remeg az elfojtott feszültségtől, nem kiabál, de nincs is rá szükség. A rendezőnk, akinek ezután a nap után egészen biztosan szüksége lesz egy kiadós pszichiátriai kezelésre, elismétli a szavait, mire a színészek és az operatőr értetlenül fordul felénk. Aztán mindenki rám néz.
Tény, hogy ez a borzalom az én fejemből pattant ki, de mentségemre legyen mondva, ezért is keményen megszenvedtem. Már akkor tudtam, hogy nem lesz jó, mikor elemaileztem a vázlatot a rendezőnek, és ugyan a válasz határozottan udvarias volt, ő is tett célzást arra, hogy talán itt-ott eszközölhetnénk változtatásokat, amiket én úgy képzeltem el, hogy majd menet közben alakul, de aztán kiderült, hogy ő nem pont így értette, hanem egy új tervet várt, amit végül nem kapott meg, így az eredeti felállásra készült, ahogy az egész stáb. Az elmúlt két órában azzal szenvedtünk, hogy valami értékelhetőt rakjunk össze az én igen csak túlbonyolított alapomból. Az egyetlen értékelhető komponense ennek az egésznek a helyszín, abba senki nem kötött bele, habár anyám még így is megjegyezte, hogy a park egy része helyett az egészet le kellett volna foglalnom, hogy elkerüljük azt a bámészkodást, ami a kordon mögött kialakult. Nem hinném, hogy a laikusok túl sokat értenének abból, ami itt zajlik, a többség egyszerűen csak sosem látott még forgatást és kíváncsi, szóval ez a legkisebb gond, de persze jellemző anyámra, hogy a kákán is csomót talál. Mázli, hogy velem született tehetséggel szelektálom ki a személyisége toxikus tényezőit. Többnyire.
– Oké. Folytassuk holnap – jelentem ki, mert nincs jobb ötletem. Kilenc óra van, a napfelkelte – ami mellesleg szintén jelentős tényező lenne – sehol és mindenki ingerült, fáradt és szenved, szóval mi mást tehetnénk? A csapat egyik fele – az amelyik négy órája csillámos sminkben, feltupírozott hajjal és művészien kényelmetlen ruhákba kényszerülve tűri a szüntelen variálást – örül a hírnek, a másik – akik megcsinálták azt a sminket, hajat és fogták a ruhát, amíg a modelljeink a nyilvános mosdóban voltak – pedig a pokolra kíván, de anyámé a döntő szó és ő már az első snitt után lefújta volna az egészet, szóval végül abban maradunk, hogy holnap újult erővel és átírt, végleges verzióval felvesszük az egészet gyorsan, az utómunka pedig intézi a többit. Ez elég egyszerűnek hangzik, de a gyakorlatban persze nem az. Huszonhat óra nem alvás után kéne újragondolnom az egészet, a csúszással a határidőt feszegetjük, még egy napot ki kell fizetnem a ruhák és a helyszín bérleti díjára, de a kasszánk már így is elég szűkös.
Miközben mindenki pakolászni kezd, én elköszönök anyától azzal, hogy az irodában találkozunk, mert képtelen vagyok kettesben maradni vele ebben az idegállapotban. Kell egy zuhany, kávé és talán valami bogyót is bekapok. Nem élek ilyenekkel, de most nem árthat és kritikus órák állnak mögöttem és előttem is.
Már kifelé tartok, mikor a park forgatagában kiszúrom azt az ismerős, senkivel össze nem keverhető arcot, amitől mintha hatalmas sziklák gördülnének le a torkomból a gyomromba. Megtorpanok, pedig nem akarok, egyszerűen gyökeret ver a lábam és egyetlen kérdés zakatol a fejemben, ami valahogy úgy hangzik, vajon látta-e a szerencsétlenkedésünket? Mert ha igen...
– Te meg mit keresel itt? – bukik ki belőlem, holott megszólítani sem akartam. A kérdés amúgy elég indokolatlan, közterületen vagyunk, ami ráadásul egy park, mégis mit keresne itt? Persze nem erre céloztam és ez nyilván egyértelmű is. Ellenséges vagyok, pedig kettőnk közül ő az, akinek erre minden oka megvan, és a vérmérsékletét ismerve valószínű, hogy ezt mindjárt meg is kapom, de egyszerűen nincs jobb taktikám, nem készültem fel arra, hogy mi lesz, ha majd szemtől szemben állunk egy meglehetősen megalázó szituáció után, ami jelen esetben a rémes kudarcom a reklámmal, amit több, mint valószínű, hogy neki is volt szerencséje megcsodálni. A legjobb védekezés pedig a támadás, de egyáltalán nem érzem magam jól tőle, bár mivel én vagyok a gonosz ebben a mesében, ez úgy sem érdekel senkit, pláne nem Jade-et, szóval csak átugrom azt a részt, amikor azt ecsetelem, hogy számomra milyen őt elveszíteni, mert annak fényében, amit tettem és még teszek is azzal, hogy Mirait is próbálom ellopni... tulajdonképpen megérdemlem. A karma egy ribanc, nem?

664 szó ••• what's drippin, dep la? ••• talk dirty to me