Ethan & Rosemary

Sometimes fate causes us to reunite with people

Minden alkalommal, amikor Ethan eszembe jut el fog a vágy, hogy visszatekerjem az időkerekét, és megállítsam a múltbéli énemet, hogy ne legyen ilyen akaratos és ragaszkodó. Neki talán nem tudom elismerni, hogy hiányzik. Azóta hiányzik, hogy olyan csúnyán elváltak az útjaink, mégsem merem elengedni teljesen a múltat. Hogyan is tudhatnám, amikor fogalmam sincs arról, hogy Ő mit gondol? Keserédes érzés gyűlik a számban, ahogy arra gondolok mennyi mindent megéltünk együtt – és hogy mennyi mindent egymás nélkül. Szeretnék hinni abban, hogy a sors akarja így, ezzel adva egy új esélyt kettőnk számára. De mi van, ha csak túlgondolom? Mi történik akkor, ha túlságosan is optimista vagyok és belelovallom magam olyan tévképzetekbe, amelyek hamisak Ethannel szemben? Egyszer már megtettem, nem szeretném még egyszer elveszíteni őt a saját butaságom miatt. Ezért marad egymás óvatos körbetáncolása, mert kicsit úgy érzem, mintha valahol ő is tartana ettől a találkozótól.
Kíváncsian ráncolom össze a homlokomat a válasza hallatán. Talán szeleburdi lennék, de nem vagyok buta. A fenébe is, ismerem őt egészen pici korom óta! Tudom, hogy bizonyos mondatai mögött kimondatlan gondolatok lapulnak, amelyeket mindig nehezen szedtem ki belőle.
- Tudod, nem baj, ha az ember időnként nosztalgikus, vagy gyakran gondol vissza valamire – erőltetek mosolyt az arcomra, hiszen én is így vagyok vele, csupán nem a kettőnk által felépített világgal, hanem az egykori barátságunkkal. Gyakran eszembe jutnak az udvaron álló faházban való ötletelések, ahová senki más nem kapott bejárást, vagy éppen azt, hogy a zseblámpámat villogtatva próbáltam Morze-kódokat használni az éjszaka kellős közepén, aztán Ethan másnap elmesélte, hogy értelmezhetetlenül villogtattam neki. Ezek pedig csupán töredékei a történteknek.
- Bloomcrown egy egészen kellemesen környékén, inkább délebbre, hogy közelebb legyek az céghez. Sajnos, olcsóbb helyen nem találtam lakást, így kicsit sokat kell utaznom, de annyira mégsem bánom, mert szeretek nézelődni. Ki tudja, ha kicsit több pénzem lesz, akkor körbenézek majd megint, de egészen kezdek megbarátkozni azzal a kis lakással – válaszolom meg egy kis nagyobb lelkesedéssel a következő válaszát. Tényleg kedvelem azt a környéket, a kellemes virágillatot, amelyet a szomszéd kertje áraszt, vagy éppen a békés aurát, amely segít megnyugodni. Szeretek a cseresznyevirágok között sétálva lelassítani és csodálni a természet szépségét.
- Milyen saját projektjeid vannak? – érdeklődök, s remélem, hogy nem fog emiatt kotnyelesnek tartani. Csupán kíváncsivá tett azzal, hogy min dolgozhat, amire teljes nyugalomra van szüksége. Nehezen tudom elképzelni, hogy megosztaná velem a részleteket, vagy hogy hamar saját feladatokat kapnék, de nem bánom, mert időnként beteges mennyiségű időt tudok beleölni egy-egy tevekénységbe, amibe éppen belefogok.
Tényleg hálás vagyok, amiért segít. Kezdem elhinni, hogy elsőre talán túlreagáltam a találkozást, de túlságosan is félek, hogy ne tapossam porba a régi barátságunk maradványait. Tiszteletben akarom tartani a múltat úgy, hogy közben a jelenre koncentrálok, mégis nehéz, hiszen minden mozdulata, gesztusa, vagy szava eszembe juttat valami régi dolgot. Nagyon megharagudna azért, ha elárulnám neki, hogy hiányzik? Korai vagy sok lenne? Inkább elhallgatom a gondolataimat, és követem őt a liftbe, ahol talán az eddig legkellemetlenebb élményben van részem. Nem miatta, csak a zsúfoltság miatt.
- Értem, szóval a hétfő és a kedd lépcsőzős nap lesz – mosolyodok el, ahogy visszasandítok a liftre. Nem hiszem, hogy a felvonó a barátom lenne ezek után. Nem rajongok annyira a kis helyekért, szóval kíváncsian mozdulok Ethan kézmozdulata után, és magamban megjegyzem magamnak azt az üvegajtót, hiszen a jövőben gyakran fogok találkozni vele.
- De… Én nem igazán akarom semmi olyanba beleütni az orromat – borzadok el. Az információ után hatszor is átgondolom, hogy tényleg a lépcsőket akarom-e használni, vagy megbarátkozok-e a lifttel. Aztán, amikor Ethan említi, hogy csak viccelt, megkönnyebbülten kieresztem a levegőt. Régen talán finoman oldalba böktem volna ezért, most azonban csak összekulcsolom az ujjaimat, hogy ez véletlenül se történhessen meg.
- Hálás lennék érte. Kevés ismerősöm van még, és nem hiszem, hogy az egyik barátomnak lenne ideje engem istápolni. – Játszadozok az ujjaimmal, ahogy arra gondolok, hogy Rooney-nak is van egyfajta zsúfolt napirendje, ami miatt nem érne rá az én segélyhívásaimra. Ha nagyon fontos valami, akkor az interneten is megtalálom a fontosabb információkat, de mégiscsak más, amikor egy ismerős segít ki. – Egyébként, az én telefonszámom nem változott.
Csak úgy, mellékesen jegyzem meg neki, bár kötve hiszem, hogy ennyi év után fejből tudná a számsorokat. Nem is várom el tőle. Egyébként a régi telefonszáma a mai napig benne van a telefonban, mert nincs szívem kitörölni.
Az irodába érve nekilátok kipakolni a holmijaimat, ezzel is komfortosabb környezetet teremtve magamnak, majd lehuppanok a székemre, hogy folytassam a cuccaim elrendezését.
- Az szuper lenne, de ha nem gond, még maradnék egy kicsit. – Szívesen megismerkedek bárkivel, aki a cégnél van, de az Ethannel való találkozásomnak le kell ülepednie bennem. Picit talán önző is vagyok, amiért nem akarom másokra fordítani a figyelmemet. Szeretném kipuhatolni, hogy pontosan mennyit változott az évek során.
- Pedig nem volt egyszerű dolgom. Nagyon ellenkeztél eleinte – húzódnak széles mosolyra az ajkaim, ahogy az emlék hatására ringatni kezdem magam a székemben. Ethan ilyentéren az ellentétem, őt lehet könnyen megközelíteni. Időt és energiát kell áldozni arra, hogy megismerd az igazi arcát, és akkor, csak akkor döbbensz rá, hogy mekkora kincset találtál. – Még szerencse, hogy nem ismerek akadályokat.
A kuncogásomat Ethan jókívánságai törik meg. A sarkaimmal megfékezem a székemet, és szeretetteljes pillantással emelem rá a tekintetemet.
- Köszönöm. – Még szeretnék mondani valamit, de olyan sutának érzem, hogy csak erre futja: - Én is itt leszek.
Hiába keresem, nem találom a szavakat miként mondhatnám el neki, hogy számíthat rám. Biztosítani akarom afelől, hogy bármiben támogatom őt, de valahogy nehezemre esik őszintén az érzéseimről beszélni. Talán, mert ha szóba hoznám ezeket, akkor olyasvalami is kibukna belőlem, amelyet sosem mondtam el neki.
- És Jessica mikor fog jönni? – dőlök előre a székben, hiszen látható az arcomon, hogy nem akarok elmenni. Tudom, hogy vannak kötelességeim és feladataim, ráadásul több emberrel is találkoznom kell, de titkon azt kívánom, hogy Jess valamiért késlekedjen.

••• youtube

Ethan & Rosemary

Sometimes fate causes us to reunite with people

Kellemetlen ez a helyzet, hiszen megannyi kimondatlan dolog nyomja a lelkemet, amelyekről úgy teszek, mintha időről-időre elfelejtkeznék, de valójában a mindennapjaim részévé váltak. Akad olyan érzés, amelyet sikerült motivációvá átformálnom, de ha egy kicsit jobban magamba néznék, akkor találkoznék a bűntudattal teli énemmel is. Az, hogy Ethan itt áll előttem és a munkatársam lesz egyszerre csillantja fel bennem a reményt, hogy talán egy nap visszakaphatom a legjobb barátomat, de szorongóvá is tesz, hiszen nem szeretném még jobban tönkretenni azt, ami köztünk történt. Fogalmam sincs mit gondolhat rólam vagy kettőnkről, így próbálok udvarias és barátságos lenni, de valahol érzem, ez nem jó így. Nem vagyunk egymás számára idegenek, mégis olyan udvariasan táncoljuk körbe egymást, hogy a szívem belesajdul.
Azonban Ethannek mindig megvolt a maga szuperereje, hogy engem felvidítson, vagy éppen lelket öntsön belém, amikor egy pillanatra a földre kerülnék. Hasonlóan hatnak rám a szavai, amikor a portásról kezd beszélni, és akaratlanul is kuncogni kezdek.
- Szegény Brenda – takarom el a kezeimmel a számat, hogy ha erre pillantana, akkor ne lássa a kuncogásomat. Nem akarom megbántani őt, de emlékeim szerint Ethannek sose volt gondja a nevekkel, az övé viszont valamiért kifoghatott rajta.
- Rendben, köszönöm – bólintok, miután abbahagyom a kuncogást. Meg fogom fogadni a tanácsát, de abban is biztos lehet, hogy a főkóstolómmá fogom kinevezni, mert ha beválik az ötlete, akkor legalább annyit megérdemel, hogy ő is kapjon a finomságokból.
Szeretnék beilleszkedni és megtalálni a közös hangot, a múltban akadtak súrlódásaim, de sose olyan, amelyet ne tudtam volna korrigálni. Egy kivételével. Talán ezért is érzek egy apró szúrást a mellkasomban, amikor a másik nevemet említi. Lehervad a mosoly az arcomról, és zavartan megint a medálomhoz nyúlok. Miként mondhatnám el neki, hogy a világot tovább építettem nélküle és továbbra is gondoskodok arról, hogy a sötétséget kiszorítsam onnan? Az elmúlt évek mindenki számára nehezek voltak, ezt a témát pedig szándékosan kerülni próbálom, mert az utolsó beszélgetésünk nem alakult túl jól.
- Pedig azt hittem, hogy el akarod engedni – felelem kevesebb lelkesedéssel, hiszen ő volt az, aki mindezt hátra akarta hagyni. Akkor hagyott magunkra minket, amikor a legnagyobb szükségünk lett volna rá és a sötétség foglyául esett. De hogyan is szabadíthatnám ki azt az embert, aki nem kér a segítségemből? Nem akarok túlságosan sokat beleképzelni a szavaiba, hiszen gondolhatnám azt, hogy ez apró jelzés a részéről, amivel kifejezné a visszatértét, de inkább tűnik nosztalgikusnak, mint vágyakozónak. Elfogadom a tényt, hogy ő lezárta azt a korszakot, de nekem minden egyes pillanatomban az életem része. A világban rejlő csodákat csak akkor láthatom meg, ha hiszek bennük. A hitem fenntartása olykor nehéz, mégis nyitott szemmel kell járnom a világban, mert én azon kevesek egyike vagyok, akiknek a hite mások számára oltalmat nyújthat.
- Nem szeretek egyedül lenni, ráadásul otthon tucatnyi doboz fenyeget engem, amiért még mindig nem pakoltam ki őket, így szerintem én minden nap be fogok járni. – Fellélegzem, amikor témát váltunk, és érzem, ahogy ismét mosolyra görbülnek az ajkaim, ahogy elképzelem, hogy a dobozokra írt betűk dühös, vagy szomorú emojikká változnak a hangulatuktól függő, és követelik, hogy tegyek végre rendet.
- Te gyakran el szoktál vonulni? – érdeklődöm, hogy véletlenül se menjek az agyára, ugyanis szokásom dúdolgatni munka közben, vagy valami után mindig matatok, és azt is nehezen tudom megállni, hogy ne elegyedjek beszélgetésbe a kollégáimmal. De ha Ethan sokkal inkább az a típus, aki szereti, ha egyedül hagyják és úgy tud fókuszált maradni, akkor megpróbálom megígérni, hogy nem fogom nagyon zaklatni. Csak egy kicsit.
Miközben annak az esélyeit latolgatom, hogy Ethan mennyire lehet zárkózott a munkahelyén – és arra jutok, hogy a valószínűleg az egészségesnél jobban -, így némán követem őt a liftekhez. Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy itt dolgozhatok, talán nem is olyan meglepő, hogy mindenen képes vagyok elcsodálkozni.
- Ó, igen! Nagyon aranyos volt a telefonban, alig várom, hogy személyesen is találkozzak vele! És még egyszer köszönöm a segítséget, Ethan. – A Jess-szel kapcsolatos lelkendezésem végére szelíd mosollyal fordulok az irányába. Még mindig furcsa érzések kavarognak bennem, de el kellene engednem a rossz gondolataimat. Hiszen ő Ethan. Az az Ethan. Az én Ethan-öm. Miket is gondolok. Sose volt az enyém, de attól még nagyon is fontos nekem. Talán nem is változott annyit, mint hittem.
Elképesztő, hogy a korábban tágasnak tűnő lift mennyire kicsivé zsugorodik, ahogy az első emeleten mások is csatlakoznak hozzánk. Erről akaratlanul is eszembe jut az egyik küldetésünk, amikor Viharfoki Rosemary egyik útitársát kellett kimenteni egy hasonlóan szorult helyzetből. Ethan helyet szorít másoknak, viszont megérzem, ahogy a karja az enyémhez ér, és leblokkolok. Ha elhúzódok, akkor azt hiheti, hogy bajom vele, ha pedig mozdulatlan maradok, akkor kényelmetlenül szűkössé válik a hely. Végül nem teszek semmit, hiszen mire végre rászánnám magam, hogy odébb lépek, addigra a lift megáll a harmadikon, mi pedig kiszabadulunk a folyosóra.
- Huh. Mindig ilyen szűkös odabent a hely? Mi a helyzet a lépcsőkkel? – érdeklődök, hiszen szeretek lépcsőzni, vagy éppen a lépcsőfokokon ugrálva szórakozni, így ha van lehetőségem elkerülni ezt a fajta tolongást, akkor lehet, hogy a jövőben inkább a lépcsőzést választanám. Már csak azért is, mert az emberek meglepődnének rajta, milyen gyorsan szedem a lépcsőfokokat.
- Nem garantálom, hogy nem fogom párszor eltéveszteni, de ígérem, hogy igyekszem majd – próbálom én is viccesebbre venni a figurát, és valljuk be, a szertelenségem számtalanszor okozta már a helyzet komikát. Kétlem, hogy ezúttal másképp lenne. De ahogy az előtérben is megbámulok mindent, most is hasonlóan cselekszem. Azt hiszem, a Mikulással nagyon jól kijönnék, hiszen mindketten másképp látjuk a világot, mint az átlagemberek. És ne tessék megkövezni, de tegnap este kellett néznem valami mesét, hogy el tudjak aludni.
- Megköszönném, de tényleg csak akkor, ha nem bánod – torpanok meg az irodánk előtt Ethan arcát fürkészve. Tényleg nem szeretném, ha tehernek érezné a jelenlétemet, vagy úgy gondolná, hogy kötelessége gondoskodni rólam. Ismerem már annyira, hogy tudjam, mennyire figyel azokra, akik fontosak neki. Vagy egykor fontosak voltak neki.
Óvatosan belépek a helyiségbe, mint amikor új világokat szoktam felfedezni. Már nem rohanok arccal előre az ismeretlenbe, kicsit megfontoltabbak a lépteimmel, ahogy a táskám pántját szorongatva elsétálok Ethan asztala mellett. Finoman megérintem a széke támláját és az asztalára lesek: vázlatokat, noteszeket, karakterdizájnokat látok mindenhová kiragasztva, olyan dolgokat, amelyek a munkájához kötődtek, de semmi olyat, ami hozzá fűződne.
A szomszédom asztala élettel telibbnek tűnik, legalább is, nem csak az aktuális feladatuknak a darabjai terítenek be mindent rajta. Az én asztalom ellenben még üres, de aki egy kicsit is ismer, biztos lehet benne, hogy holnapra mindez megváltozik.
Már most azzal kezdem, hogy kibújok a táskámból, és kipakolom a saját jegyzetfüzeteimet, színes tolltartómat, a saját laptopomat és egy fényképet, amin a nagyszüleim, a szüleim és a nővérem szerepelnek. Mindig azt mondom, hogy az ember sokadik otthona a hivatása, így nem vagyok hajlandó rideg környezetben dolgozni. Ezért is van szükségem egy darabka otthonra a családi fénykép által, hiszen emlékeztetnek arra, hogy honnan jöttem és miért küzdök.
- Egyébként ezt úgy mondtad, mintha veled nem lehetne megtalálni a közös hangot – pillantok fel kis késéssel, ahogy elrendezem a holmijaimat. Vagy megint csak én gondolom azt, hogy mindenki mást jobbnak próbál beállítani önmagánál?

••• youtube

Ethan & Rosemary

Sometimes fate causes us to reunite with people

A számban megkeseredik a gofri íze, amelyet egészen idáig éreztem. Az első napommal kapcsolatban sok elképzelésem volt, de egyikben sem szerepelt Ethan. Már régen elfogadtam a tényt, hogy az élet más utakra sodort minket. Most mégis mi célja lehet velünk? Látom rajta azt az óvatos viszonyulási módot, amivel az évek során mindig körbetáncoltuk egymást. Kívülről talán én is hasonlóan viselkedek, hiszen a múltbéli emlékek észrevétlenül telepednek a lelkemre. Nem igazán beszélek róluk. Talán egy-két alkalommal említettem meg Lewisnak, de ott sem akartam túlságosan belebocsátkozni a részletekbe.
A sors különös fintora, hogy az összeveszésünk óta sóvárgok azután, hogy minden olyan legyen, mint egykor, de elfogadtam a tényt, hogy Ethannek teljesen más tervei voltak. Mégis talán gyerekesnek tűnik a gondolat, hogy megannyi elfújt szülinapi gyertya és karácsonyi kívánságlista képe dereng fel felettem. Mert soha nem értem többet nem a Mikulástól, sem pedig a születésnapomtól, hogy Ethant még egyszer a legjobb barátomnak nevezhessem. Épp ezért nem tudom eldönteni, hogy annyi év után a kívánságom beteljesülni látszott-e, vagy valaki csúf tréfát űzött velem.
Visszafogom az előtörni készülő könnycseppeket, és próbálom elrejteni az arcomon átsuhanó érzelmeket, de mindketten tudjuk: ebben pocsék vagyok. Az arcom és a tekintetem mindig is elárulja az aktuális érzelmi állapotomat, és nem kételkedek benne, hogy most is tükrözi a bennem feszülő összes bizonytalanságot, óvatosságot és furcsa mód némi reményt is, hogy helyrehozható az, ami egyszer kisiklott.
- Igazából? – kérdezek vissza óvatosan. A pillantásom kíváncsivá válik, már-már bizakodóvá. Szóval mégsem haragszik azért, amiért itt vagyok? Bárcsak a fejébe látnék, és tudnám, hogy milyen gondolatok rejlenek az elharapott mondat mögött. Néha azt kívánom, bárcsak olyan egyszerűen megoszthatnám vele ezeket a kimondatlan érzéseket, de valamiért nem megy. Már évek óta képtelen vagyok rá, ez pedig valahol teljesen elszomorít. Mi történt velünk? Sokszor kérdezem magamtól, hogy mégis mit szúrtunk el annyira, hogy a legjobb barátomat képtelen vagyok közel engedni magamhoz.
Pedig nagyon igyekszem nyitni felé, vagy legalább kapaszkodót nyújtani számára, hogy itt vagyok, bennem nincsenek rossz érzések. Mégis úgy érzem, én vagyok a hibás, amiért csak egy gyenge mosolyra futja tőlem. Ha tehetném, szorosan átkarolnám és a végtelenségig ölelném, vagy amíg meg nem elégeli, hogy a könnyeimmel a felsőjét áztatom. Miért olyan nehéz kimondani azt, hogy hiányzik?
- Ó! Igen, de nem hiszem, hogy túlságosan rajongana értem – sandítok a recepciós hölgy irányába, aki talán alig várja, hogy eltűnjünk az előcsarnokból, és mindenki békén hagyja. – Köszi a tippet! Lehet, hogy megpróbálkozom vele, úgyis van egy jó házi receptem…
Halk hangon hadarni kezdek, aztán inkább meggondolom magam. Ethant biztos nem érdeklik a buta receptjeim és a házi süteményeim. Így inkább elhallgatok, a tekintetemet rászegezem és figyelmesen hallgatom őt.
- Tudod jól, hogy nincs olyan hely, amit elkerülnék, és nem létezik olyan átok, amit ne lehetne feloldani – ingatom szórakozott mosollyal a fejemet, hiszen szentül hiszek abban, hogy nem létezik megtörhetetlen varázslat. Legyen rossz, vagy jószándékú, de mindenre akadt megoldás. Vajon arra is létezik valamilyen csodaszer, hogy ne érezzem magam olyan furán a közelében?
Nem szeretem elhallgatni a véleményemet és az érzéseimet. Képes vagyok vagyok akár egy utcán lévő idegennek is megnyílni, de amikor Ethanre pillantok, nem tudom mihez kezdjek. Nem tudok szemet hunyni a múltbéli hibáim felett, de arra sem tudom rászánni magamat, hogy felhántorgassam őket. Mi van, ha ő már rég túl van ezeken? Nem szeretném feltépni ezeket a bizonyos sebeket. Így hát igyekszem belemenni abba a játékba, mintha minden tökéletes lenne, csupán ezeréve nem láttuk egymást.
- Rendben, köszönöm – bólintok, de még nem pörgök fel annyira, hogy mindenről faggatni merjem. Amikor azonban az otthoni munka kerül szóba, zavartan felnevetek. – Igazából, arra gondoltam, hogy inkább bejárnék. Szeretnék mindenkit megismerni, megszokni a helyet meg aztán odahaza egy tucatnyi doboz néz rám morcosan, hogy miért nem pakoltam még ki mindent… Azt hiszem, elterelné a figyelmemet.
A nyakláncomat piszkálgatok, miközben elárulom neki, hogy még nem volt alkalmam mindent a helyére tenni. Ennek az is az oka, hogy volt amit kivettem a dobozból, majd visszatettem, mert nem tetszett az a pont, ahová először tettem. Anyu feng shui praktikái sem segítenek azon, hogy megfelelően berendezzem a kis lakást.
- Akkor… A lifttel megyünk? – kérdezem bizonytalanul, hiszen egyikünket sem azért fizetik majd, hogy az aulában ácsorogva csevegjünk, és nem szeretnék rossz benyomást tenni másokra azzal, hogy netán naplopónak tűnnék.

••• youtube

Ethan & Rosemary

Sometimes fate causes us to reunite with people

Szavakba nem önthetőek az érzelmeim. Izgatott vagyok, de valahol a lényem legbelső zugában félek attól, hogy a kollégáim nem fognak elfogadni. Tisztában vagyok a hibáimmal, az esetleges túlbuzgóságom és lelkesedésem mások számára zavaró lehet, ahogy nem egyszer vágták a fejemhez azt is, hogy a pozitivitásom időnként toxikussá válik. Megértem és elfogadom, ha valakinek nem vagyok szimpatikus, szimplán nem szeretnék kellemetlen légkört hozni magammal. Azért fogadtam el az ajánlatot, mert úgy éreztem, a világ jobbá tehető, vagy éppen megoszthatom másokkal azokat a csodákat, amiket én látok.
Arra azonban egyáltalán nem számítok, hogy a liftből kiszálló fiatalember személyében Ethanre ismerek. Ő vajon tud az érkezésemről? Ivy elpletykálta neki, vagy ez merő egybeesés lenne? Nehezen tudom elképzelni, hogy mindez csupán a véletlen műve lenne, inkább tűnik sorsszerűnek a találkozás. Sorsszerű és valahol talán keserédes is. Vajon még mindig haragudott rám a múltbéli események miatt? Sose tudtam meg igazán, hogy hányadán állunk egymással, csupán teltek az évek és az élet egyre távolabb sodort minket egymástól. Ettől függetlenül Ethan mindig is különleges helyet foglalt magának a szívemben, attól függetlenül, hogy a hozzáfűződő emlékeket kicsit borúsabb események árnyalják. Még a közös történetünkben is fenntartottam a lehetőségét annak, hogy visszatérjen, s félénk mosolyt jelent meg az arcomon arra a gondolatra, hogy a valóságban előbb összekeveredtünk.
Ez persze nem feledteti el velem a tényt, hogy a gyomrom továbbra is rakoncátlankodik, és idegességemben a nyakláncomat kezdem birizgálni.
Lelassul. Miattam? Vissza akar fordulni? Most dühös, vagy valami baj van? Megint valami rosszat csináltam? Egy pillanatra a hátam mögé lesek, hátha valaki máshoz igyekezett, de nem áll mögöttem senki más. Leeresztem a kezeimet és tanácstalanul figyelem Ethan arcvonásait, csakhogy semmit nem tudok leolvasni róla.
Hozzám jön? Ha igen, akkor miként fogadjam őt? Szabad rámosolyognom, vagy azzal csak tetézném a kettőnk között vibráló feszélyezett viszonyt? Most először fordul meg a fejemben, hogy nem kellett volna elfogadnom az állásajánlatot, ha tudom, hogy ő is itt van. Nem akarom, hogy kellemetlenül kerülgessük egymást. Tuti hamar feltűnik másoknak is.
- Szia, Ethan – köszöntöm halk, kevésbé cserfes, sokkal inkább óvatos hanglejtéssel. Már évek óta nem tudom miként viselkedjek a közelében, amikor időről-időre összefutunk. Nem borulok a nyakába, mint ahogy a családtagjaim, vagy barátaim körében szokásom, hiszen… Ethant nevezhetem még a barátomnak? Nem tudok rá haragudni, mégse beszélgettünk arról, hogy mik vagyunk egymás számára. Én pontosan tudom, hogy Ethan milyen szerepet töltött be a múltamban, s bár a jelenemben most minden képlékennyé vált, tudom, hogy a jövőben is jószívvel gondolok vissza rá, ha nem mérgesedik el ismét a hangulat közöttünk. Ugye nem fog? Még egyszer nem viselném el.
- Ez… Igazán kedves tőlük – mosolyodok el halványan. – És tőled is, hogy a személyem ellenére nem mondtál nemet.
Amint kimondom ezeket a szavakat, elbizonytalanodom. Remélem, most nem bántottam meg ezzel, csupán… Nem akarom, hogy ismét úgy érezze, hogy ráerőltetem magamat.
- Én is ott fogok, de bizonyára tudod – reagálok arra, hogy ő melyik csoportnak a tagja. Vajon Ivy biztosan nem tudott erről? Olyan határozottan naivnak tűnt, amikor meséltem neki… Halk, kurta, zavart nevetésben török ki, amelyet épp sikerül visszafognom annyira, hogy ne váljon visszhangossá. Olyan béna vagyok!
- Köszönöm – biccentek egy kicsit magabiztosabb mosollyal, amikor megkapom a hivatalos üdvözlést is, bár a gyomrom lévő gombóc nagyon határozottan kezd kúszni a torkom irányába. Talán még az arcom is kezd kipirosodni, hiszen bármennyire is szeretem a magam módján Ethant, nem voltam felkészülve erre a találkozásra.
- Tudod, hogy nem szeretem a túlzottan kötött, vagy hivatalos dolgokat, úgyhogy, azt hiszem, a legmegfelelőbb embert választották a feladatra – reagálok egy apró mosollyal, miközben a körmeimet a táskám pántjába mélyesztem az idegességtől. Próbálok pozitív lenni, tényleg nagyon igyekszem, de a kimondatlan szavak és kérdések belülről feszítenek szét. Ethan mosolya pedig szintén nem segít a helyzetemen. Szívem szerint kikéretőznék a mosdóba, kisikoltoznám magamat, és megírnám Lewisnak a történteket, hogy segítsen túllendülni ezeken a buta gátakon, amik az elmémben jelentkeznek. Ehelyett veszek egy mély levegőt, próbálok valami vidámabb hangnemet megütve feltenni a következő kérdésemet: - Nos, hol kezdünk

••• youtube

Ethan & Rosemary

Sometimes fate causes us to reunite with people

Atyaég! Nagyon izgulok. Hajnali négy van. Unalmamban bámulom a plafont, és minden alkalommal visszahúzom a kezemet az éjjeli szekrényen heverő telefonomtól, mert nem akarom szegény Lewist traktálni a problémáimmal. Így is annyi mindent megosztok vele, csodálom, hogy még nem mentem az agyára.
Gyerünk, Rose! Beszív, kifúj, beszív, kifúj… Ne ragadtasd el magad. Minden rendben lesz az első napodon. Nem kell Lewist zargatnod, hadd aludjon szegény. Te is próbálj pihenni egy keveset. Tényleg aludnom kellene, de amint lehunyom a szemeimet, máris ezernyi dolog férkőzik az elmémbe, és egyszerűen nem tudok ellazulni. A nyakláncomat kezdek birizgálni, a tapintása mindig megnyugtat. Szinte hallom Mephisto panaszos nyávogását is. A történeten jár az eszem, hogy mennyire sajnálom, amiért egy ideig nem tudom folytatni, de a nézők számára gondoskodtam arról, hogy amíg berendezkedek, addig ne hiányolják túlságosan.
Nem csitulnak a gondolataim, kipattanok hát az ágyból, és a konyhába masírozok. Még mindig tele van minden a dobozaimmal, bár tegyük hozzá, nem is kifejezetten kapkodom el a kicsomagolást. Nem azért, mert nem szeretnék berendezkedni, de eddig a fürdőszobát csináltam és ahhoz is hatszori nekifutás kellett, mire elégedetten tudtam tekinteni a végeredményre.
Sokat szöszmötölök azzal, hogy megtaláljam a megfelelő edényeket, eszközöket, előtúrom a gofrisütőmet és reggelit készítek magamnak. Utoljára, amikor gofrit csináltam, Ivy mesélte, hogy csak rászánta magát a továbbtanulásra. Emlékszem milyen boldog voltam akkor! És persze azt se felejtettem el, hogy sunyi módon ellopta az utolsó gofrit. De hát ilyenek a testvérek, nem igaz?
Reggeli után szórakozottan állok neki a készülődésnek: beteszem a kedvenc lejátszási listámat és az aktuálisan szóló dalokat kezdem dúdolgatni. A szokásosnál több idő kell ahhoz, hogy megtaláljam minden holmimat. Boldogan öltöm magamra az Annabelle-től kapott ruhakölteményt, hogy aztán indulás előtt még az előszobai tükörben nézegessem magam. Már most tudom, hogy ezt a ruhát különleges alkalmakon fogom hordani, mint amilyen a mostani is.
Az iroda távol van tőlem, de közelebb nem találtam olyan lakást, amely megfelelt volna számomra. Nem zavar a hosszú út, hiszen közben bőven van időm a történeteimen agyalni.
A buszon ülve előhúzom a telefonomat, gyors helyzetjelentő üzit küldök a családomnak, majd írok Lewisnak is. „Szépséges reggelt, Álomszuszék! Alig várom a mai napot! Majd mesélek, addig is vigyázz magadra! XOXO”
Az évek során megkedveltem a srácot. Olyan, mintha a legjobb barátom lenne, sőt… Egy kicsit azt hiszem tetszik is az, amit mutat magából. Pedig fogalmam sincs hogyan néz ki, de kedves, udvarias és érdeklődő. Tudom jól, hogy jó szíve van. Nekem pedig ez épp elég.
A Pixel Dream Productions épülete hatalmas. Még gyakornokként sem dolgoztam ilyen helyen, így egy pillanatra megilletődök, sőt elbizonytalanodok. Vajon kellemes a megjelenésem? Kedvelni fognak a többiek? Annyira tudtam, hogy hozni kellett volna nekik sütit! A fenébe! Ha már nem tudtam aludni, miért nem ütöttem össze nekik is valamit? Vagy az túl sok lett volna? Én nem vagyok túl sok? Ugye nem?
A reggeli napsugarak végigszaladnak az üvegablakokon, én pedig továbbra is úgy ácsorgok, mint egy félős nyuszi.
Minden szuper lesz. Mély levegő és séta. Anyu, apu, Ivy, Lewis, Rooney és a többiek támogatnak. Nincs miért félnem. Biztatom magam. Az első lépéseim bizonytalanok, aztán fokozatosan jön meg az önbizalmam és ezzel párhuzamosabban egyre szélesebb mosolyra húzódnak az ajkaim. Menni fog ez!
- Csodás reggelt! Rosemary Holloway vagyok, ma reggel kezdenék  – üdvözlöm a recepciónál ülő hölgyet, aki kissé mogorván pillant fel az újságja mögül. Félénken elmosolyodok. Meg kell ismételnem a nevemet, mert nem értette tisztán. Próbálok megfeledkezni a gyomromban pattogó gombócról – vagy gofriról? -, és pozitívan tekinteni a mai nap elé. A hölgy telefonálni kezd, alig értem őt, hiszen olyan halkszavú. Amikor leteszi a telefont, reménytelve pillantok rá, de csak a hátam mögötti fotelek irányába mutat és megkér, hogy várjak, amíg leküldenek hozzám valakit.
- Hálásan köszönöm! További szép napot kívánok! – mosolygok rá, bár a szívét nem sikerül meglágyítanom. Amint hátat fordítok, hosszasan kifújom a levegőt. Az első akadályon túljutottam, már csak ezer másik maradt, amit ennél nagyobb lendülettel kell áthidalnom.
A magas sarkúm kopogása visszhangot ver az üres előtérben. Furcsán érzem magam ebben a hatalmas helyiségben, így megszaporázom a lépteimet, hogy minél hamarabb helyet foglalhassak. Nem tudom eldönteni, hogy a zordnak tűnő kirakat mögött milyen lehet az élet. Szeretnek az emberek itt lenni?
Csendesen szemlélődve figyelem, ahogy jönnek-mennek az emberek. Magányosan, párokban, csoportosan érkeznek. Vígan beszélgetnek egymással, miközben a lift felé igyekeznek. A többség ügyet sem vet rám, néhányan biccentenek, mosolyognak és akad egy lány, aki integet nekem. Annyira nem is lehet rossz… Gondolom az eddig látottak alapján.
Megérkezik a lift, kíváncsian fordulok felé. Vajon értem jönnek, vagy csak a reggeliért ugrik ki valaki? A szoknyám szélét húzogatom lefelé, nagyon nehezemre esik egyhelyben maradni.
A liftből egy srác száll ki, udvariasan előre engedi a többieket, és amikor kiürül az előcsarnok, akkor adódik lehetőségem jobban megvizsgálni az arcát. Az a fiú ott… Csak nem, Ethan? Elkerekedett szemekkel pillantok rá. A lábaim megremegnek, a gofri a gyomromban szaltózik. Én… Nem tudom miként reagáljak. Miért nem mondta senki, hogy ő is itt dolgozik? Ivy biztosan tudta, mégsem árulta el, amikor meséltem neki erről a helyről…
Őt küldték volna értem? Vajon nagyon dühös lesz, ha megtudja, hogy én vagyok az? Jaaaj, neee. Azt hiszem erre jön. Most mit csináljak?

••• youtube