Szeretek minden áldott nap valami új dologgal előállni. Leginkább azért, mert az álmaim tengerében mindig valami teljesen új dologgal áll elő az elmém. Mérhetetlenül szeretem, amit csinálok talán leginkább azért, mert úgy érzem, hogy így mindenkinek egy kis napfényt csempészek az életébe. Minden egyes koktélomat igyekszem úgy elkészíteni, megtervezni, hogy szinte tökéletes legyen. De ez mindenre ugyanúgy igaz. A tökéletességre törekszem, igyekszem segíteni mindenkinek. Ha valakinek mosolyt tudok csalni az arcára, akkor az már az én napomat is sokkal fényesebbé teszi.
Mindezt azonban nem tudnám végrehajtani Christof nélkül, aki a legnagyobb segítség a számomra, szinte a kezdetektől fogva. Nincs olyan probléma, amit mi ketten meg ne tudnánk oldani és elképesztően sokra értékelem a barátságunkat. Nélküle talán az álmom sem lehetne továbbra is valóság.
Ugyanakkor természetesen nem csak a szenvedélyem a koktélok és a munkahelyem iránt az egyetlen, ami segít abban, hogy minden áldott nap felkeljek és teljes lendülettel kezdjem meg a napomat. Van egy bizonyos törzsvendég, aki szinte minden áldott nap visszajár és képes órákat ott tölteni. Minden egyes beszélgetésünket rettenetesen élvezem, ami miatt úgy rohan az idő, hogy sokszor észre se veszem, hogy hirtelen elérkezik a zárás ideje. Olyan vele beszélgetni és néha-néha picit flörtölgetni, mintha egy teljesen más dimenzióba kerülnék, ahová ő maga szippant bele. Egyszerűen olyan lenyügöző stílusa, elméje van, hogy egyszerűen mérhetetlen ürességgel tölt el az, amikor esetlegesen adott napon nem jön be. Valahogy mérhetetlen hiányérzettel tölt el a hiánya.
Most is egy ilyen nap elé nézünk. Nem telnek az órák túlságosan lassan, hiszen még Hans jelenléte nélkül is élvezem, amit csinálok, de mégis észreveszem magamon, hogy minden egyes alkalommal, amikor hallom, hogy újabb vendég érkezik akaratlanul is odakapom a fejemet és habár eddig egyetlen egy alkalommal sem Hans lépett be rajta, de mégis mosollyal fogadom minden egyes vendégemet.
Mikor már csak fél óra maradt hátra a záráshoz gondoltam, hogy jobb ha elengedem az aprócska reményt is ami még megmaradt bennem arra az eshetőségre, hogy esetleg megjelenik majd így inkább lassan készülődtem arra, hogy hazamenjek egyenest miután itt végeztem.
Az ajtó nyílására most nem kaptam fel a fejemet csak a pultot takarítottam tovább, miközben dudorásztam, majd valaki leült velem szemben és csak ekkor emeltem fel a tekintetem és legnagyobb meglepetésemre Hans volt az. - Hans. - Fülemig húzódó mosoly kúszott az arcomra. - Azt hittem, hogy ma már nem is jössz. Kérsz esetleg valamit? - Kérdeztem miközben nem volt semmi és senki, aki lekaparhatta volna a mosolyt az arcomról.
- Igazából arra gondoltam, hogy esetleg elmehetnénk valahová miután végeztél. - Az ajánlata valamiért meglepett, de mégsem gondolkodtam túlságosan sokáig azon, hogy mégis mi legyen a válaszom. - Christof megtennéd, hogy ma bezárnál egyedül? - Fordultam a legjobb munkaerőmhöz, aki először rám majd Hans-ra pillantott mielőtt némán bólintott volna én pedig igyekeztem elrejteni, hogy mégis mennyire kiugrok a bőrömből azért, hogy mégsem lett Hans mentes a napom, sőt még annál is jobb lett azt hiszem.


Empata vagyok a nővérem irányába. Az ő érzelmi világa befolyásol, megélem az érzelmeit és a gondolait, de csak akkor ha a közelében tartózkodom, ami most eleve nem lehetséges, hiszen az üvegfal ellenkező oldalán vagyunk.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.