Az első kérdés, amit biztosan megkapnék – ha lenne kivel beszélnem ilyesmikről –, hogy hogy bírok aludni úgy, hogy közben hullák vannak a talpam alatt.
Először is, szögezzük le, hogy nem szeretem a hulla szót. A holttestben valahogy sokkal több a részvét, de az elhunyt is rendben van, szerintem. Másodszor, nem akarok senkit sem kiábrándítani, de az egész világ egy temető, így mondhatni mindenki csontokon jár, csak senki sem gondol bele. Oké, az tényleg nem ugyanaz, mint egy balzsamozó felett lakni, de nem sok különbség van, a halott már csak halott, nem lesz sokkal ártalmasabb, vagy ijesztőbb csak azért, mert még nem indult bomlásnak, tudod?Én tényleg próbálom megérteni azokat, akiket egy élettelen test gondolata megborzongat, de nehéz úgy, hogy egész életemben közöttük forogtam.
Kiskorom óta aktívan kiveszem a részem a halottasház működéséből. Eleinte olyasmiket bíztak rám, amit egy gyerek is meg tud csinálni: hajtogathattam az emléklapokat, vagy vigyázhattam a kisebb gyerekekre, amíg a szüleik a temetést intézték. Aztán idővel egyre több dologba vontak be Addamsék és ma már bármit meg tudok csinálni, legyen szó a papírmunkáról, vagy a holttestek felkészítéséről.
A balzsamozás nem olyan bonyolult dolog, ha rutinos az ember. Ha elég sokszor csinálod, ráérzel, hogy melyik artériába kell bevezetni a szivattyút, vagy hogy pontosan milyen vegyszerek szükségesek ahhoz, hogy a test kívül és belül is meg legyen tisztítva. A balzsamozásnál viszont sokkal jobban szeretem az utolsó simításokat elvégezni. Nyitott koporsós temetésnél mindig kérünk egy fényképet az elhunytról, hogy trükkök és smink segítségével a lehető legjobban vissza tudjuk adni azt, milyen volt életében. Apróságnak tűnik, de nagyon is fontos része ez a folyamatnak. Mindenki szeretné még egyszer utoljára olyannak látni a szerettét, amilyen volt, így nagyon precízen kell eljárni.

A második kérdés biztosan az lenne, hogy tényleg egész életemben halottak között akarok-e forogni.
Persze, hogy nem – bár azzal sem lenne semmi baj, ha végül mégis ezt a hivatást választanám –, több lábon akarok állni, fejleszteni magam és annyi tapasztalatot szerezni, amennyit csak lehet, ugyanis ha valamitől ki tudok borulni, az a monotonitás. Néha azon kapom magam, hogy gépiesen teszem a dolgom és semmit sem érzek közben a fásultságon kívül, ami nem fair szegény elhunyttal szemben. Mindig bocsánatot is kérek, és megpróbálok jobban odafigyelni rá, meg persze magamra is. Nem szeretnék egy nap a szüleimre hasonlítani.
Tegyük tisztába a dolgokat: Addamsék nem a családom, úgy értem, nem az igazi családom. Morticia néni és Gomez bácsi igazából nem is a rokonaim, viszont ők neveltek fel. Ez egy hosszú sztori és egészen mostanáig én magam sem értettem, de erről majd később. A lényeg, hogy nem történt tragédia, nem vagyok árva és pontosan tudom, hogy ki vagyok, így azzal is tisztában vagyok, hogy odahaza egy rakás testvérem van. A "rakást" pedig úgy értem, ahogy hangzik, pontosan olyan meghatározhatatlanul és rejtélyesen. Egyszer viccből valakinek azt mondtam, hogy háromszáz tesóm van, ami egy icipici túlzás volt csak. Nincsenek háromszázan, de majdnem. A szüleim... nos, anya és apa nagyon termékenyek, nem vonatkozik rájuk a kilenc hónapos időkorlát, ráadásul hatos-hetes-iker-rekorderek, ami azt jelenti, hogy évente legalább kétszer tizenkettővel többen vagyunk testvérek. Összezavartalak? Bocsi, de ha ennél is konkrétabban fogalmaznék, őrültnek hinnél – ha csak nem vagyunk túl már rég azon a ponton.
Tehát visszatérve a kérdésre, szeretnék tanulni, ezért is adtam be a jelentkezésem a Stormreach Universityre, ahol hamarosan gazdaságtudományt fogok tanulni.
Alig várom, és ha eddig őszinte voltam veled, nem most fogok hazudni: nem csak a sokoldalúság miatt szeretnék egyetemre járni, hanem mert szükségem van egy kis szociális életre. Talán nem egyértelmű, de alapvetően nagyon társasági ember vagyok. Csodálkozol? Mondtam, hogy egy rakás testvérem van, szinte belém van kódolva, hogy egyedül magányosnak érezzem magam!

Ezek után biztosan arról faggatnának, hogy mit értettem az alatt, hogy tudom ki vagyok.
Hát, hogy is mondjam? Időnként mindenki azt érzi, hogy idegen a világban... na, ez nálam nem csak egy megérzés, én tényleg nem tartozom ide. Egy másik világból jöttem, ami számodra sem olyan ismeretlen, hiszen meséken nőttél fel – jobb esetben. Biztosan hallottál már Csipkerózsikáról, vagy Micimackóról, de sosem gondoltad volna, hogy ők élő, lélegző és legfőképp' létező személyek. Mondok jobbat! Talán már találkoztál is velük. Ha egy Fata Morgana nevű városba tévedtél, egész biztosan! Most meg mit csinálsz? Ne hívd a kórházat, nincs nekem semmi bajom! Épp azt próbálom megértetni veled, hogy én magam is egy meséből keltem életre. Jó, nem olyan klasszikusból, mint Aurora, de a majdnem-nagy-apósomról már egész biztosan hallottál, ha csak nem egy vontatóhajón nőttél fel. Draculára gondolok. Igen, arra a Draculára! A szüleim közeli jó barátai és egyáltalán nem olyan, mint amilyennek ábrázolva van a legendáitokban! Drac bácsi vicces és nagyon jófej! És igen, majdnem beházasodtam a Dracula családba, legalábbis nagyon azon voltam naiv kisgyerekként, hogy ráébresszem Dennist arra, amit helyette is tudtam, hogy ő az én dingem. Jaj, ne értetlenkedj már légyszíves! Próbálj meg követni, jó?!
Dennis Dracula unokája, az én gyerekkori szerelmem, akit valószínűleg egy életre traumatizált a koravénségem. Egyszerre ciki és cuki emlék az, ahogy játékbabával a hónom alatt arról győzködöm a vörös kis barátomat, hogy a saját cégem megalapítása után el kell vennie feleségül. Tíz évesen kierőszakoltam, hogy járjon velem, de két nap után szakítottunk, ami rémesen megviselt akkor. Világgá akartam menni, amiről persze fogalmam sem volt, hogy merre van, így Addamséknél kötöttem ki. Miután elsírtam a bánatomat Wednesdaynek – aki érzelem-leplezésből egy csillagos-trillagos ötöst érdemel, mert sosem tudom eldönteni vele kapcsolatban, hogy érdekli-e, amit hall, vagy csak udvariasságból kérdezget vissza, ha egyáltalán visszakérdezget – ott is aludtam, másnap pedig már ebben a világban tértem magamhoz emlékek nélkül. Nem igazán tudom, hogy mi történt, de hallottam pletykákat átokról, ami kábé mindent meg is magyaráz.

Mi az, hogy hogy értem azt, hogy átok?
Még nem mondtam? Mondjuk, a Draculából és a világugrásból nem nehéz kitalálni, de ahonnan én jövök... hát, az én világom egy kicsit más, mint ez itt. Nálunk a varázslat olyan hétköznapi dolog, mint nálatok a kávé, a mindennapjaink része – legalábbis arrafelé, ahonnan én is származom. Tudod, a világunk hatalmas, de elég sápadtnak tűnsz, szóval nem sokkollak a részletekkel, csak még erre az utolsó kérdésedre válaszolok: nem, nem vámpír vagyok.
Vérfarkas.


✦ Az emlékei visszatérésével az érzékei kiélesednek, a telihold közeledtével pedig még érzékenyebbé válik, különösen a szaglása és a hallása.
✦ Teliholdkor felveszi a mesebeli farkas-ember hibrid alakját. Egyelőre az átváltozásokkor nem teljesen önmaga és nem is tudja irányítani a képességét, mivel a fajtájából nincs senki, aki az emberségére emlékeztetné őt, így a farkas énje átveszi felette az uralmat. Az előtte való napokban érzékenyebb, ingerültebb lehet, akár betegnek is érezheti magát.
✦ Az átlagos sérülései ember feletti gyorsasággal gyógyulnak, különösen telihold idején, viszont a legendából ismert ezüstre érzékeny, a farkasölő sisakvirág pedig mérgező számára, akár a gyógyulásban is gátolhatja.
✦ A nyála és a vére gyógyító hatású.
✦ Vérfarkas legenda nyomán, ha egy haldokló a lábnyomából iszik teliholdkor friss esővizet, kis eséjjel az illető is vérfarkassá válhat, vagy vehet fel vérfarkas tulajdonságokat, vagy képességeket.