Just to let you know


ghosts do not exist!

Általában voltak fenntartásaim Bri ötleteivel kapcsolatban (nem véletlen, hogy nem ő volt a Plannerünk), de erre a mai estére könnyebben rávett, mint azt szívem szerint beismertem volna. De hát unatkoztam, hiányzott, hogy együtt bandázzunk és ezer éve nem csináltunk semmi szórakoztatót sem közösen.
Persze nem volt teljesen ingerszegény az itteni új életem, nagyon faszán feltaláltam magam, de nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy huzamosabb ideig egyedül legyek. Nem tett jót a bőrömnek.
- Pedig már annyiszor megmondtam neki, hogy ne igyon olyan sok energiaitalt... - nézek lemondóan Bri után, aki még azelőtt kipattant a kocsiból, hogy egyáltalán leállíthattam volna a motort. A vállam felett Menára sandítok, aki sejtéseim szerint a normális emberi tempót választja a kiszállásra és csak vigyorogva megrázom a fejemet.
Néha abszurd volt elképzelni, hogy Bri napközben egy csapat gyerekre felügyelt. Csoda, hogy még nem harcoltak ki kormányváltást.
Kiszállok én is, bezárom a kocsit és menet közben a zsebembe csúsztatom a kulcsokat. Csalódottad figyelem, hogy Bri is játszik eggyel, ami csak azt jelentheti, hogy az unalmas módon fogunk bejutni a pályára, pedig már készen álltam egy kis nosztalgiára, felidézve mikor néha még a saját otthonomba se jutottam be betörés nélkül.
- Már épp szóvá akartam tenni. Hiába, te is öregszel Bri... Dash tuti büszke lenne rád! - veregetem vállon. Ugyan Dasht nem tudtuk rávenni, hogy tartson velünk, gondolatban azért velünk volt. Aztán a büfékínálat gondolata utat tört magának és némileg kárpótlással töltött el.
Ahogy beléptünk a sötét épületbe a kabátzsebemben kezdtem matatni, ahol mindig lapult egy kisebb elemlámpa.
- Ha-ha, vicces vagy - forgatom meg a szemeimet a hidegrázós hangsúlyát hallva és a szemébe villogok a saját lámpámmal, csak hogy tudja, nem nyűgözött le a kísértetsztorijával.
- Ezt csak most találtad ki. Mégis hogyan halna meg valaki egy ilyen helyen...? - vonogatom nemtörődöm módon a vállamat, mert első nekifutásra tényleg elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki épp egy jégpályán dobja fel a talpát. Persze szívrohamot bárhol kaphat az ember. Vagy eleshet, és átsiklik rajta egy hokicsapat. Vagy...
Kiráz a hideg. Nem bírom a szellemeket.
Menára siklik a pillantásom, hátha osztja a véleményem, de közben az is feltűnik milyen sötét van az épület egyes sarkaiban és inkább kihúzom magam.
- Izé, Mal, szeretnéd fogni a kezemet? Nem gáz! - súgom oda a lánynak és felé nyújtom a felfelé fordított tenyeremet. Valószínűleg mindannyiunk számára egyértelmű, hogy inkább én akarom fogni az ő kezét, de a becsületem érdekében úgy teszek, mintha ez nem így lenne.
Voltam már párszor a pályánál, amikor megnéztem Bri kölykeinek edzését és az egyik meccsükön is kint voltam, de így éjszaka a full üres lelátóval teljesen más hangulata volt az egész helynek. Kivilágítva és Bri hülye szellemének gondolatát kipaterolva a fejemből nem is tűnt annyira rossznak, hogy most az egész hely csak a miénk lesz.
Már nem emlékszem mikor voltam utoljára korizni, de a méretem még rémlett, ezért átcsusszannok a kölcsönző pultján és gyorsan lekapok én is egy pár korcsolyát a polcról.
- Neked mekkorát hozzak? - kérdezem meg Menától, ha már odabent vagyok és amennyiben elárulja elcsenek egy párral neki is. Meg tudtam volna tippelni én magam, de élt bennem az a félelem, hogy a lányok könnyen a szívükre vehetik az ilyesmit, főleg ha véletlen téved az ember. Mena talán nem is, de Bri tuti napokig cikizne miatta.
Van egy húgom. Csak onnan tudom.
- Hát... Elég fura egy hely - vallom be válaszként Bri kérdésére és közben én is letelepszem az egyik padra, hogy átcseréljem a cipőmet. - Mármint, nem az emberek - ezt azonnal át is gondolom és pontosítok - nem csak az emberek, hanem az egész város. Itt befagy a seggem, délen meg leég, az utasaim sosem közlekednek a városrészek között, és amikor ezt szóba hozom úgy viselkednek, mintha minimum Brownsville-be akarnám őket átvinni kirándulni. Hivatkoznak valami falra, amit sose láttam és sokan nagyon... parán viselkednek a tükrökkel.
Ez röviden összefoglalja azt, mik a tapasztalataim az itteniekkel. Vannak akik az Ubert sem ismerik, de ezen már fent sem akadok.  
- De ki tudja, lehet én szoktam el az emberektől - vonok vállat. Mikor rendszeres melóink voltak, sosem furikáztam ennyiféle embert. - Ti hogy bírjátok?

◉ 678 words ● youtube ● note:    ◉

Késő este volt, amikor leparkoltunk a jégcsarnok mellett, de olyan lendülettel pattantam ki az autóból, mintha most keltem volna fel és tele lennék energiával. Mena és Ryker talán kevésbé lelkesek az ötletem iránt, de ha már annyira bondingolni akartak, akkor itt volt a lehetőség rá. Arról nem is beszélve, hogy kicsit ráuntam már az edző szerepre, így én is szórakozni akartam a jégen.
- Na, gyertek már! Jó lesz! – intettem a két jó madárnak, akik talán akkor láttak utoljára ilyen lelkesnek, amikor kitaláltuk a költözést. Azóta nem igazán csináltunk melókat, hiszen szükségünk volt egy Plannerre, az ő beszervezése pedig nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek gondoltuk. Így nem maradt más számunkra, csak az unalmas hétköznapok. Te jó ég! Borzasztó volt normális, adófizető állampolgárnak tettetni magamat, amikor évek óta távolálltam ettől a létformától. Már az is szokatlan volt, hogy megszokjam az edzések okozta állandóságot, vagy elfogadjam, hogy egy csapat gyerekért feleltem. Nem mintha nem tettem volna tűzbe értük a kezemet, de akkor is mást volt.
A zsebemből vigyorogva húztam elő a kulcsokat, a mutatóujjamat belecsúsztattam a karikába, és úgy pörgettem a kulcscsomót az ujjam körül.
- Tudom, nem olyan buli betörés nélkül, de nem akarom még kirúgatni magamat. Ellenben a büféből azt nyúltok le, amikor akartok. – Viccesebb lett volna tolvajkulcsot használni, de ha már a rendes kulcsok a rendelkezésemre álltak, akkor nem akartam felesleges balhét okozni. Inkább abbahagytam a kulcscsomó pörgését, és nevetve karoltam bele Menába és Rykerbe. Ha valakinek hármunk közül őrült ötletei támadtak, vagy nem tudott megülni a fenekén, az rendszerint én voltam, és rántottam magammal a többieket. Mentségemre szóljon, nem szoktam kockáztatni, és olyan hülyeségeket kieszelni, ami által megüthettük a bokánkat, de nekünk is kijárt egy kis szórakozás.
Így hát az ajtóig húztam magammal ezt a csodapárost, ott is csak azért engedtem el őket, mert szabad kézre volt szükségem az ajtó kinyitásához. Amint bent voltunk, kikapcsoltam a riasztót és vigyorogva húztam elő a telefonomat, hogy világítsak magunknak. Nem akartam az egész épületet fényárba vonni, elég volt a pályát és annak a környékét.
- Nehogy lemaradjatok. Azt pletykálják, hogy egy ember évekkel ezelőtt meghalt itt, és a szelleme továbbra is a jégcsarnokban kísért, hogy elkapja azokat, akik este idetévednek és egyedül maradnak – világítottam meg sejtelmesen az arcomat, mert a frászt akartam hozni Rykerre. Szinte biztosra vettem, hogy Mena nem fogja bevenni ezt a mesét, de ha elég komoly arcot vágtam, akkor talán Rykert beetettem ezzel.
Ezek megfordultam a tengelyem körül, hogy a kis csapatunkat elvezessem a sötétségben. Egyedül a pályánál kapcsoltam villanyt, és egy gyors körbevezetést tartottam. Megmutattam a három legfontosabb dolgot az épületben: a büfét, a korikölcsönzőt és a vécét.
Innentől már nem volt nehéz elcsenni egy pár, méretben passzoló korcsolyát. A korikkal a pálya szélénél lévő padokhoz sétáltam, lerúgtam a bakancsomat, hogy a lábamat belebújtassam a korcsolyákba.
- És, hogy tetszik nektek ez a város? Amióta rendes melónk van, ritkán van időnk együtt lógni – érdeklődtem, ahogy befűztem a korcsolyát. Leellenőriztem, hogy szorosan tartotta-e a lábamat, aztán felálltam. Kicsit próbálgattam mielőtt jégre szálltam volna.

496 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit