Salem && Evolet

Olyan könnyű lenne semmit sem tenni. Hagyni Salemnek, hogy elmondjon mindent; rólam és az árulásomról, arról, hogy miként is használtam ki, loptam meg... és még csak arra sem méltattam, hogy megmagyarázzam vagy a bocsánatát kérjem. Nem mintha valaha is elfogadná. Túl jól ismerem, makacs, mint egy szamár. A főnök pedig valószínűleg hinne neki, ugyanis a bemutató óta csak csalódnia kellett bennünk, nyilván összeállna a kép. De tényleg olyan egyszerű lenne? Én talán még meg is könnyebbülnék, végre csinálhatnék valami olyant is, ami boldoggá tesz, amihez tényleg értek. De anyával mi lenne? Ő belerokkanna. Ez a cég az élete, olyan sok mindent áldozott fel a Fangért, annyi munkája van benne. A lelkiismeretem azt már biztosan nem bírná ki, ha anya is meggyűlölne. De még ha el is hinné nekem, hogy én próbáltam megállítani Salemet, mit számítana? Ő akkor is tönkre menne ebbe az egészbe. Azt pedig nem engedem.
– Szerintem az zseniális, hogy próbálsz úgy csinálni, mintha nem erről lenne szó – jegyzem meg szárazon és teszek egy lépést felé, a karjaimat pedig tüntetően összefonom a mellkasom előtt. – Vagy teázni ugrottál be? – színlelek értetlenséget. A gúny persze még így is kihallatszik a szavaimból, a tekintetem mélyen az övébe fúrom. Ha nem lennék ilyen fene büszke, akár békésen is elrendezhetnénk. Elmagyarázhatnám neki, megpróbálhatnám megértetni vele, hogy nem a színtiszta aljasság vezérelt, hanem a kétségbeesés. Csőd fenyegette a céget, a mentőövet pedig a Crystal jelentette, de egyetlen olyan ötletünk sem volt, ami használható lett volna, a határidő pedig egyre közeledett. Anya kíváncsi volt, hogy Salem és az apja mivel áll elő, én pedig tettem, amit kellett. Nem élveztem sem akkor, sem most, sőt! De elhinné egyáltalán? Számítana bármit is? Szerintem eléggé utál ahhoz, hogy semmilyen érv ne győzze meg, így inkább nem teperek. Higgyen csak, amit akar.
– Jöttem, hogy megakadályozzam, bármi járjon is a fejedben. És mivel mindketten tudjuk, hogy milyen kreatív vagy, bármit kinézek belőled. – Akarva-akaratlanul is sikerül provokálónak hangzanom, pedig nincs se kedvem, se erőm háborúzni vele. Persze őt sem kell félteni. Csak megrázom a fejem a szavaira, de tekintve, hogy az imént én is a kötekedés mellett döntöttem, talán úgy tűnhet, mintha bosszúságomban tenném, amolyan lemondóan. Talán jobb is. Egészen biztosan sehova sem vezetne, ha most elismerném, hogy kicsit sem vagyok büszke vagy elégedett. – Jó sokáig vártál, hogy megkérdezd. Tényleg kíváncsi vagy a válaszra, vagy csak kötekedni akarsz? – szegem kissé előre az állam. Az igazság az, hogy valahol még ez is jobb, mint a hallgatás és a közöny, így legalább érez irántam valamit, amitől máris több vagyok a szemében, mint valami undok bogár a szélvédőn. – Miért most? Miért nem akkor? Meg lett volna a lehetőséged a bemutató után rögtön kicsapni a hisztit, miért nem tetted? – az én kérdésem is van olyan jó, mint az övé. És jogos, ha nem nézzük a körülményeket. De nem a kíváncsiság miatt kérdezem. Azt akarom, hogy elbizonytalanodjon, mert ha azt gondolja, hogy kevés lesz ide az ő szemszöge, az igazság, akkor talán nem ront rá a főnökömre és nem kell még azt is a bűneim listájára írnom, hogy kidobattam a biztonságiakkal.

Eve && Salem

Hiába olvastam pszichológiai ihletésű könyveket, amik rávilágítottak a belső vívódáomra, a hibáimra, túlságosan is makacs voltam sokszor ahhoz, hogy a javamra változtassak az életvitelemen. A döntéseimen, a néha elviselhetetlen temperamentumomon. Mert hiába is állítanánk, a mai napig előfordult az, hogy temperamentumossá váltam, sutba vágva a kedves, törődő és nyugodt énemet. Apa mellett minden más volt, hozzá képes voltam ragaszkodni, mert ő volt a példaképem, anya pedig... már a napját sem tudnám megmondani, hogy hányadik alkalommal vittem virágot a sírjára. Neki bizonyára lenne pár szava ahhoz, ami történt velünk, apát is egy-két szóból helyre rakná és olyan kérdései lennének, amivel előrébb mozdítana minket. De nincs köztünk.
Ilyen és efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, mert nem agyalhattam állandóan azon, hogy a Crystal tulajdonosával folytatott beszélgetés hatvankilencedik verziója hogyan hangozna. Az egyik variáció szerint  szorosan magához vonna és kérné, hogy bocsássak meg. A második szerint kiakadva üvöltene velem, hogy mégis hogy képzelem ezt, a negyvenhetedik szerint pedig elgondolkodva figyelne addig, ameddig kényelmetlenül nem érezném magam. Csoda, hogy képtelen voltam pihenni és kikapcsolni?  Az ablakon való kibámulás legalább ment, mert a jázmintea mindent csinált, csak lenyugtatni nem volt képes, ezért is örültem meg annak, hogy nyílt az ajtó. Legalább előbb túl leszek ezen a lehetetlen helyzeten, előbb mehetek el és előbb adhatom ki a bennem felgyűlt feszültséget. A szavaim az előző kislánynak szóltak, ám ahogy megfordultam, a képzeletbeli kés csak kettőt fordult a hátamban és az eddigi lenyelt kortyok is megkeseredtek a számban. Nem voltam én sem kedves, de Evolet túltett rajtam is. Egyrészt az elfordulásommal tiltakoztam, de így legalább nem kellett látnom, másrészt.. nem volt másrészt. Gyűlöltem, hogy ilyen szinten képes volt elárulni engem és ellenem fordulni. Bántott, megalázó volt és egyben keserűséggel teli is.
- Egyszerűen zseniális, hogy ilyen óvodai eszközökhöz nyúlnék szerinted - de tulajdonképpen mit is kerestem itt? Igen, végtére is igaza volt. Pontosan azért jöttem, hogy árulkodjak. A fenébe is! Megrázhattam volna a fejem. Ráboríthattam volna az asztalt, hozzávághattam volna a bögrémet a meleg teámmal, arcon is csaphattam volna akár, de még ennél is büszkébb voltam. Ha kimutatnám bárhogyan is, hogy mennyire fájt ez az egész, ha tettlegességig fajulna mindez, akkor tudnám, hogy ő nyert. Végleg. Ezt pedig, kettőnk közt legyen szólva, nem engedhettem meg. Inkább elcsendesedve, félhangosan jegyeztem meg, hogy nincs szükség a társaságára, de a szavaira megforgattam a szemeimet. Hihetetlen ez a nő.
Nem, nem nyitottam ablakot, ehelyett kihúztam a hosszúkás asztal "főnöki", keskenyebb oldalán a széket, lepakolva a fenekem rá pedig elnéztem Evolet felé, pontosabban végignéztem rajta, a cipőjétől a térdén át a keskeny csípővonalán át a nyakáig vezetve a tekintetem. Semmit sem változott azóta, hogy legutoljára láttam.
- És te minek vagy itt? Nem a Crystalra gondolok, hanem ebben a helyiségben. Minek köszönhetem a látogatásod, drága Evolet? - érdekelt, borzasztóan, hogy mégis miért élvezhetem a társaságát - mintha kígyóverembe csöppentem volna, fullasztó volt, nem kellemes. - Hogy érzed magad azok után, amit tettél? Büszke vagy a kiváló ötletedre? Hmmm? Mondd csak, milyen érzés mások sikerein és hátán felkapaszkodni? - kérdések. Olyan kérdések, amikre tényleg érdekelt a válasza, de azt nem gondoltam volna, hogy az igazságot fogom kapni az arcomba. Valószínűleg méregben mártott tőrként fogja a szavait megforgatni és azt újra belém mélyeszteni. Volt még bármi mondanivalóm a számára? Úgy tűnt, hogy nem, csak a kérdésekre voltam képes. A teával teli bögrét csak fél percenként érintve meg tologattam ide és oda az asztallapján. Addig se azon morfondíroztam, hogy tényleg hozzávágnám.

Salem && Evolet

Ha most valaki látna, biztosan nem tudna komolyan venni. Az asztal tetején egyensúlyozom – annyi eszem azért volt, hogy a magassarkút levegyem, mielőtt nyaktörő mutatványokba bocsátkozom –, és az átkozott óráért nyújtózkodom. Hogy csak kiveszem az elemeket belőle, vagy kihajítom az ablakon, még nem döntöttem el, de tekintve, hogy az őrületbe kerget a tiktakkolásával az is lehet, hogy szétverem a cipőm sarkával, ha egyszer sikerül lekreatívkodnom a falról. Egyáltalán ki a fene szerelte fel ide, Hagrid? Épp a projekten kéne dolgoznom, ugyanis egy hét múlva le kell adnom, de biztos vagyok benne, hogy senkinek sem kell bemutatni azt az érzést, mikor olyan kimerült, ingerlékeny és dekoncentrált vagy, hogy bármi, a legapróbb, legjelentéktelenebb dolog is képes teljesen kizökkenteni. Nekem is ezért gyűlt meg a bajom szerencsétlen órával. A csöndes irodában egyszerűen gong szónak érzékeltem minden kattanást, ami nyilván nem így lett volna, ha a billentyűzet és az egér zajával nyomtam volna el, de az üres ppt-t bámulva igen csak zavaró lett. Ezért a merénylet. Már épp sikerülne megkaparintanom, mikor hirtelen kivágódik az ajtó mögöttem és mindketten – az érkező és én is – megmerevedünk. Ő engem néz nagy, csodálkozó tekintettel, én meg őt kissé hunyorogva, miközben azt fontolgatom, hogy vajon mit is gondolhat rólam. Aztán összeszedem magam. Kiegyenesedem, lelépek a székre, onnan a földre és méltóságom minden megmaradt darabkáját összekaparva felteszem a kérdést:
– Haldoklik valaki?
– Öhm, bocsánat nem...
– Úgy robbantál be ide, mintha minimum haldokolna valaki.
A lány, akiről egyébként semmit sem tudok, zavarba jön, de csak egy pillanatra, mert a következőben a fejéhez kapva bólogat. Ez meg engem zökkent ki.
– Haldoklik valaki?!
– Nem, dehogy, kisasszony! Csak... szóval jött egy hölgy a Heart Marketing Companytől. Az édesanyja azt mondta, hogy azonnal szóljak. Az úrral akart beszélni, de egyből önhöz jöttem.
Érzem, hogy a szemöldököm egyre feljebb és feljebb szalad, talán el is tűnt valahol az elegánsan hátrafésült hajamban. Csak nem? Egyetlen ember jut eszembe a cégtől, akire jellemző az efféle forrófejűség és akinek oka is van rá, hogy esetleg rárontson szegény főnökömre. Fogalmam sincs, mit kellene most éreznem, elvégre az, hogy Salem itt van nem is olyan meglepő, sőt, szinte már várható volt, habár az eddigi gesztusaiból azt szűrtem le, hogy talán feladta, elfogadta és továbblépett. De az, hogy itt van, egészen mást bizonyít, nem?
– Rendben. Innen átveszem. – Kilépek az ajtón és követem a lányt a tárgyalóig, ami vészesen közel van, alig volt időm átgondolni, hogy mit is mondjak neki, már meg is állunk. – Köszönöm. Ja, és még egy dolog – szólok utána. – Lennél szíves előkeríteni a gondnokot, Hagridot vagy akárkit, aki le tudja szerelni az irodámban az órát? – nem magyarázkodom, pedig most is olyan döbbent arcot vág, mint mikor az asztalon pillantott meg. Végül csak bólint és tovább áll, én meg lenyomom a kilincset, belököm az ajtót és veszek egy nagy levegőt, mikor belépek. Salem nem nekem címezi a szavait, ez világos, nem is sejthette, hogy jövök, így egyelőre el is engedem a fülem mellett. Mikor megpillant nem ugrik a nyakamba, de még csak egy sziát sem nyög be, ami szintén nem ér váratlanul. Aztán elfordul, ami viszont felbosszant.
– Minek jöttél, Salem? – szegezem neki a kérdést kissé ingerülten, holott ha valaki háboroghat, az ő. – Most akarod lerántani a leplet a nagy csalásról? Beárulsz minket? – a szavaim gúnyosak, de őszintén nem érzek neheztelést ezért. A helyében én már rég megléptem volna ezt. Talán ugyanaz a büszkeség nem engedte eddig ide, ami miatt én képtelen vagyok bocsánatot kérni.
– Hát nyiss ablakot – vetem oda, mert egy kis levegő nekem sem ártana. Tudom, hogy nem így értette, de tényleg nem lenne rossz ablakot nyitni.

Eve && Salem

Literszámra is ihattam volna a zöldteát, képtelen voltam aludni. Zsinórban a harmadik reggelem szinte nulla alvással, tehát nem hazudok, ha azt mondom, erőteljes panda szemeim vannak, amiket csak egy alapos alapozó képes elfedni, amit aztán csak mérgesen töröltem le, mert sosem voltam a sminkkel való elfedés híve. Még így, Pandaként sem. A gyomorgörcs keveredett az étvágytalansággal kevert hányingerrel, és valahogy az égen végigcsordogáló csillagok lettek a kerítésen átugráló birkákból. Valahol a százhatvanadik után mindig eltévesztettem a számolást, amin persze minden egyes alkalommal felhúztam magam. Még az sem sikerül! Beláthat tehát, hogy ez nem mehetett így tovább és én is tudtam, hogy muszáj valamit tennem. Tegnap, mielőtt becsuktam volna az irodám ajtaját, még kihalásztam a kukából az eldobott levelem. Azóta egy vaskos könyv lapjai közt egyenesítgettem a papírlapot, miközben azon agyaltam, hogy a nevemet igazán írhattam volna szebben, másként - felnőttesen, cirádásan, öregesen. Azóta négy megírt levélen vagyok túl és most kezdtem bele az ötödikbe, de bármi is legyen, ezzel fogok megjelenni a Dragon Crystalnél. Esküszöm, hogy ez az utolsó!

✦ ✦ ✦

- Szia! Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. Igazán fontos dologról kellene beszélnünk - mosolyogtam rá bizalmasan a tükörképemre - begyakorolva azt, amit majd a Crystal tulajdonosának fogok mondani, mert szerencsére egyedül álltam idebent, a tükrökkel körülvéve. Persze, ahogy felelet sem érkezett, a homlokomon a ráncok is összegyűrődtek, mert egyértelműen buta libának tituláltam azt, akit a tükörben láttam. Fogalmam sem volt, hogy miért voltam ennyire ideges, amikor csak egy beszélgetésről volt/lett volna szó. A jövőnk múlik rajta. A Heart Marketing Company jövője és élete. Apám büszkesége. Az én munkám. Persze, miért is ne legyek ideges. Ez semmiség! A fejemet nekidöntöttem a mögöttem feszülő tükör lapjának, lehunyt szemein túl pedig lassan nyögtek fel a gondolataim némán, szenvedéssel telien.
Nem egészen öt másodperccel később nyílt a lift ajtaja, amin kilépve megcéloztam a tulajdonos irodájának ajtaját, és nem érdekelt az sem, hogy utánam loholt egy kislány mindenféle elnézést, de oda nem mehet be felkiáltásokkal, amit megfejelt azzal, hogy a tulajdonosnak épp tárgyalása van, amit folytatott azzal, hogy mégis hogy képzelem?! Mindezt kikérő és felszólító hangnemben tette, úgy, hogy azt a saját vállalatunknál biztosan nem pozitív visszajelzés kísért volna a részemről. Mielőtt még a biztonságiakat hívta volna ki rám, nagy lendülettel fordultam meg a lány felé, úgy nézve rá, mintha éppen a legveszélyesebb ellenségemet látnám. Dühösen villantak a szemeim, és ha közelebb lépett volna, esküszöm, hogy nekimegyek!
- Helló! A tulajdonossal van találkozóm. Nem tud róla, de van - közöltem vele ellentmondást nem tűrően.
- Ömmm, rendben. Hogy hívják? Kit jelenthetek be, ha esetleg időt tud szakítani önre? - megszeppenve nézett rám, mert hát a kezem már a főnöke ajtajának lapján nyugodott. Egészen pontosan a kilincsre kúsztak az ujjaim.
- Salem Wang - néztem bele a szemeibe. Nem, kisanyám, nem fogok meghátrálni. - Biztosan lesz rám ideje az úrnak - elbűvölő mosoly. Istenem, miért vagyok ennyire kiállhatatlan? Biztosan az alvás és az ideg kombinációja ez. Ha nem lennék ennyire kiábrándult, most fenéken billenteném magam és azonnal bocsánatot kérnék.
- Á! A Heart Marketing Companytől érkezett?
- Onnan - bólintottam rá a kérdésre.
- Kérem jöjjön velem - mosolyogva mutatott nekem irányt, és ha nem akartam jelenetet rendezni, akkor követtem őt. Egészen egy üres tárgyalóig, ahova betuszkolt szinte, interjúztatva, hogy mégis mit szeretek: zöldteában és egyetlen almában egyeztünk meg, meg abban, hogy a fenekemen maradok, ameddig nem hív.
Nem egészen negyed óra múlva léptek zaja törte meg a teaszürcsölgetésem, az ablakon való kibámulásom.
- Sikerült időt szakítania rám az úrnak? - fordultam meg a kérdésem közepette, de nem az előbbi lány volt. Ő túlságosan ismeretlen volt, aki pedig most érkezett, nos, őt túl jól is ismertem. Legalábbis azt hittem. - Bocs, azt hittem, más jött - ráztam meg a fejem nem tetszően, még csak nem is köszönve neki, helyette az ablakon bámultam ki megint. Ha nem szólok hozzá, talán elmegy hamarabb. Talán ha levegőnek nézem, még csak nem is kell őt elviselnem. - Kezd fullasztóvá válni a levegő - közöltem vele egészen halkan, miközben a teámat figyeltem megrögzötten a bögrében. Jól esett a forró felület a bőrömön.