Mi történt velem?
Holnap lesz a bátyám temetése. Szomorúnak kellene lennem, de nem érzek semmit. Várható volt a halála, ugyanazok a gyógyszerek ölték meg, amelyek az én éjjeliszekrényem fiókjában is lapulnak. Amikor kivizsgálták a halálát, azonban nem találtak semmit. Vaskos összeget fizettünk az orvosnak a hallgatásáért, így nem derült fény az általunk gyártott gyógyszerek mellékhatásaira.
Ulrik halála csupán egy volt a sok közül. Néha olyan érzésem volt, mintha évszázadok óta a családunkon átok ült volna. Hogy ki szórta ránk és miért? Sose tudtuk meg, pedig a családi feljegyzések szerint bőven voltak ellenségeink a múltban. Egy régi családi mendemonda alapján az 1600-as években egy máglyára küldött boszorkány korai halál átkával sújtotta a Leifssonokat. Sokáig nem hittek ebben az átokban, de rejtélyes módon a családunkban senki nem élte meg a szép öregkort.
- Még mindig azt a hülye könyvet olvasod? – törte meg a csendet egy ismerős hang. A lámpám fénykörén kívül állt, mégis tudtam, hogy a bátyám, Ulrik volt az. Fásult sóhajjal engedtem le a Rítusok és rituálék című könyvet, és helyeztem a szekrényem tetején lévő kupacra.
- Csodálom, hogy még mindig itt lábatlankodsz, amikor holnaptól hat lábbal a föld alatt leszel, testvér – emeltem a tekintetemet a sötét alakra, aki szórakozottan dőlt az ablak melletti falnak. Kinevetett. A nevetésétől mindig felállt a szőr a karomon, ez pedig most sem volt másképp.
- Gondoltam, rád nézek, mielőtt csatlakozol hozzám. Ugye tudod, hogy mi fog következni?- Hogyne. Aki az utolsó halottat is látja, az lesz a következő. - Remélem, a középkori boszorkányüldözések tanulmányozása mellett koporsót is nézegetsz magadnak. – Ulrik mindig is szeretett élcelődni velem, és úgy éreztem, halála után sem volt ez másképp. Még szerencse, hogy a család többi tagja nem volt jelen. Itt nem az élőket értettem, hanem a holtakat. Épp elég volt Ulrik hülyesége, nem érdekeltek apám és a nagyszüleim szavai.
Odakint valaki felkapcsolta a villanyt. Hallottam a léptek zaját, de tudtam, hogy a testvéreim közül ilyenkor kevesen zavartak volna. Későre járt, sokszor csak én voltam ilyen bolond, hogy hajnalig fent maradjak.
- Nagyon vicces vagy – vontam meg a vállamat, miközben Ulrik a szobában kezdett mászkálni. A szokásos gesztusokkal nyúlt hozzá a cuccaimhoz, majd az íróasztalomnál lévő széken telepedett le. Beszélni kezdett valamiről, de a felére nem is figyeltem, ugyanis inkább kinyújtóztattam a lábaimat az ágyamon, és ismét kezembe vettem a könyvet.
A bátyám azonban nem a tapintatosságról volt híres, így meg sem lepett, hogy képtelen volt befogni a száját, amikor én olvasni próbáltam volna.
- Mondd csak…- Hagyd abba! Ha csak azért jöttél, hogy a hülyeségeiddel fárassz, akkor várjál szépen holnapig és a koporsódnál találkozunk! – morrantam rá, miközben áthajítottam a szobán a kötetet. Ulrik szimplán csak lebukott a dobásom elől, így a könyv a falnak vágódott.
Kopogást hallottam, aztán anyám aggódó hangját. A torkomat kaparászta az ingernek, köhögnöm kellett, mégis kikiabáltam neki, hogy jöjjön be.
Óvatosan nyitott be. Hálóinget és papucsot viselt, a haja azonban így is tökéletes volt. Aggódó tekintettel állt meg az ajtóban.
- Nils, minden rendben? – Olyan arcot vágott, mintha kísértetet látott volna, pedig ő talán nem is tapasztalta azt, amit én.
- Persze, csak Ulrik felidegesített.- Szia Anya!- Fiam, ugye tudod, hogy holnap…- Tudom, hogy holnap temetjük, de attól még itt van. – Anyám óvatosan körbepillantott a helyiségben. Nem tudtam eldönteni, hogy ő is látta-e azt, amit én. Ő sokkal rendszeresebben kezeltette magát, mint én.
- Mikor vetted be utoljára a gyógyszereidet? – puhatolózott óvatosan. Ulrik halála óta sokkal óvatosabban viszonyult hozzám. Mintha ő is tudta volna, hogy meg voltak számlálva a napjaim.
- Tudod jól, hogy a mellékhatások csak gyorsítják a folyamatot. Akkor veszem be őket, amikor szükséges – feleltem neki komoran. Apa nagy gondot fordított arra, hogy a testvéreimmel megfelelő oktatásban részesüljünk és tovább vigyük az örökségét. Mindenkinek értenie kellett egy szinten ahhoz, amit csináltunk.
- Legalább, te okosabban csinálod, mint én.- Kussolj Ulrik! Nem hozzád beszélek!- Nils, kérlek, vedd be a gyógyszereidet… - Nem, Anya! Nem érted, hogy nem akarok meghalni?! Nem akarok azért meghalni, mert valami nyomorék a múltban kihúzta egy boszorkánynál a gyufát és örök pusztulásra ítélt minket! Nincs kedvem feladni mindent, azért mert más elrendelte a sorsomat! Találni fogok egy gyógyszert, ami nem mérgezi meg a testemet, és ismét a régi leszek – emeltem meg a hangomat, amin Ulrik látszólag jól szórakozott, de anyámnak az arca nem rezzent. Ismert már. Tudta jól, hogy nem tudtam volna bántani őt, bármennyire is haragos voltam.
Felültem az ágyon, és az arcomat a kezeimbe temettem. Nem szólaltam meg. Éreztem anya és Ulrik tekintetét magamon, de éppen lefoglalt, hogy megfékezzem a saját félelmeimet.
- Csak nem akarok meghalni – suttogtam halkan. Anyám átszelte a kettőnk között feszülő távolságot, helyet foglalt mellettem, és karjaiba zárt. Egy pillanatra elfeledkeztem mindenről: a vadászatokról, a mocskos üzletekről, a kihasznált emberekről, a gyógyszerekről, amelyek lassan megölték a használóit, az átokról és minden másról.
Zúgott a fejem. Ezernyi hang visszhangzott az elmémben, az ujjaim között látott szőnyeg képe elmosódott. Köhögni kezdtem, ahogy felszakadozott a köhögés, úgy az ujjaimat vörösre festette a saját vérem.
Anyám óvatosan eltolt magától, aggódva keresgélni kezdte a szobámban a gyógyszereimet. Nem foglalkoztam vele, feltápászkodtam és elküzdöttem magamat a fürdőszobáig. A mosdókagylóra támaszkodva köpögtem a vért a lefolyóba.
Percekig görnyedtem a mosdókagyló fölött, anyám pedig végig mellettem volt. A tükörbe pillantva láttam, ahogy Ulrik mellette ácsorgott.
- Ne aggódj, Nils. Találni fogunk valami gyógymódot – ölelt át, amikor a köhögésem elmúlt, és letörölt a vért az arcomról.
– Még egy gyereket nem veszíthetek el.- Pedig, ha így folytatjuk, el fogsz. Te is tudod, hogy én vagyok a következő. – Éreztem a halál jegyét rajtam, megbélyegezett a gondolat, megmérgezte a mindennapjaimat, így amikor másnap a testvérem temetésén részveszek, azt fogom érezni, mintha saját magamat temetném el.