A vállamhoz szorítom a puskát, ahogy apa tanította és nagyon koncentrálok, hogy ne remegjen a kezem a súlyától, mert Ulrik és Nils is figyel, és tudom, hogy előbbi milyen, amikor unatkozik. A bolyhos fehér jószágot figyelem, aki kikötözve piheg a hóban, mintha tisztában lenne azzal, hogy nyomorúságos életének  bármelyik pillanatban vége lehet, csak tőlem függ. Talán megkönnyebbült? Vagy arra gondol, hogy mennyi mindent szalasztott el, amit most már sosem tehet meg?
Nem.
Ez csak egy hülye nyuszi. És mindjárt egy döglött hülye nyuszi lesz. De valami nem stimmel.
Leeresztem a fegyvert, a cső eltűnik a hóban, én pedig pislogás nélkül, a csípős északi széltől kissé hunyorogva bámulom az állatot, ami ismerősen nyugodt. Ulrik és Nils nyuszijai vergődtek és visítottak, ez meg olyan, mintha máris haldokolna.
– Mi a baj, Fridie? – sóhajt apám türelmetlenül, én pedig vádlón kapom rá a fejem, majd a testvéreimre.
– Mit csináltatok a nyuszimmal? – fakadok ki. – Mit adtatok be neki? – Eldobom a fegyvert, és ezzel hatalmas hibát vétek. Apám markáns svéd vonásai megnyúlnak, látom rajta, hogy legszívesebben felképelne most, de csak felkapja a fegyvert – olyan gyengédséggel, mintha egy csecsemőt dédelgetne – és Nils kezébe nyomja.
– Nem értelek. Hisztiztél, hogy velünk akarsz jönni, most mi bajod van? – brummogja apám, én pedig már azon vérig sértődöm, hogy a "hiszti" szót használja, mert ez minden ízében azt sugallja, hogy csak nyűg vagyok nekik itt és most. Ennyi erővel nyugodtan mondhatta volna azt is akár. – Nem akarsz vadászni?
– De igen! De nem hülye bedrogozott nyuszikra! – visítom. – Nils nyuszija majdnem lerágta a lábát csak hogy szabadulhasson, ez meg magától is megdöglik mindjárt! – szipogva fonom magam köré a karjaim. – Medvére akartam vadászni.
A bátyámnak több sem kell, úgy vihog fel, mintha épp most sütöttem volna el az év poénját, még a szeme is könnyezni kezd. Dühös értetlenséggel bámulom, ugyanis nem tudom, mi vicceset mondhattam.
– Medvére? Egy nyamvadt nyulat sem tudsz lelőni, te kis görcs, mit akarnál egy medvétől?
– Elég volt – dörren apánk hangja mielőtt Ulrikra vethetném magam, hogy kikaparjam a szemeit. – Lődd le a nyulat, Nils, tőletek meg egy szót se halljak!


Egy órával később a szobámban járkálok. Még mindig viszket a combom a hidegtől, azt vakarom és közben Neked panaszkodom. Tudom, hogy Te megértesz, de most a kedves szavaid és a vigasztalásod sem segít. Sosem éreztem még ilyesmit, talán nem is normális egy kilencévestől. Mindig úgy gondoltam magamra, mint egy csodára, akit nem ért utol a családi átok, amitől mindenki megkattant és idő előtt meghalt. Elképzeltem, hogy az ereimben ott csorog a varázslat, ami majd megmenti az egész rokonságomat és mindannyian imádni fognak csak azért, mert létezem, de ha így lenne, apa már biztosan tudná, sőt talán fel is áldozott volna, hogy az imádott Ulrikját megmentse.
Én sem vagyok jobb, mint ők, ez pedig megrémiszt. Én nem akarok őrült lenni, mint anya, sem olyan kattant, mint Carmen, aki magában beszél. És meghalni sem akarok.
Remeg a lábam a járkálástól és végül ott esem össze a tükör előtt. Ugye énekelsz nekem, amíg elalszom? Majd azt képzelem, hogy simogatod a fejem.


Mikor kinyitom a szemem, az ágyamban fekszem. Egy pillanatra megörülök, mert az jut eszembe, hogy talán Te szabadultál ki a csapdádból és emeltél be ide, de sokkal valószínűbb, hogy Nils volt. Te nem tudsz kilépni onnan, igaz? Felülök és keresni kezdelek, meg is szólítalak, de nem jössz. Várok, rettegek, aztán szomorú leszek és dühös, mert Rád sem lehet számítani. Kiugrom az ágyból és feltépem az ajtót. A folyosó sötét, a ház néma. Olyan kesőre járhat, hogy mindenki alszik. Jobb is. Nilshez akarok menni, beárulni Téged, bár tudom, hogy megígértem, hogy sosem mesélek rólad senkinek, mert úgy sem értenék meg, de ha cserben hagysz, mit tehetnék?
Aztán valami megszáll. Nem tudok jobb szót rá, mert fogalmam sincs, hogy kerül pisztoly a kezembe és miért Ulrik szobájába nyitok végül be. Utálom Ulrikot és ő is utál engem. De tényleg szükség van erre? Tényleg képes lennék megölni őt? Szeretném azt mondani, hogy undorítóan horkol és szellent álmában, és még a nyála is folyik, de ahogy ott fekszik, a nyuszit juttatja eszembe, aki csendben, jajveszékelés nélkül haldoklott a hóban.
Nem bámulhatom őt túl sokáig, mert felébredne, így cselekvésre szánom magam: átvetem a lábam a derekán és fölé térdelek, a pisztolyt pedig a halántékának szegezem. Összerándul, mikor felébred és hatalmas szemmel bámul rám ostobán. Nem érti még, de nyilván megérzi a fejéhez nyomott hideg fémet, mert oldalra pillant.
– Mi a faszt csinálsz? – morogja rekedten.
– Véget vetek a szenvedéseidnek – suttogom válaszul és közelebb hajolok hozzá. – Egy hülye nyuszi vagy, Ulrik, és most meg kell halnod.
Ha csak egy pillanattal tovább csodálkozott volna, azt hiszem, tényleg meghúzom a ravaszt.
Megüt. Akkorát kapok, hogy leesek az ágyról és a padlón koppan a fejem. A pisztoly beesik valahova az ágy alá, de még ha utána akarnék mászni sem tudnék, mert a bátyám felbőszült bikaként ugrik ki az ágyból és felrángat.
– Húzz a szobámból! – Az ajtó felé cibál, olyan durván szorítja a vézna kis karomat, hogy talán el is repeszti a csontomat, de meg sem nyikkanok. Kidob és mielőtt az arcomba vágná az ajtót még egyszer rám néz: – Ha még egyszer be mersz jönni, megnyúzlak!
Még hinnék is neki, ha nem látnám rajta, mennyire megijesztettem. Hallom a zár kattanását és csilingelő kacagás tör fel belőlem.