Mi történt velem?
Guard: What’s in the bottle, Sir?
Miguel: Water.
Guard: Sir, this is wine.
Miguel, gasping: Oh, Jesus did it again!
Összesöpröm az asztalon magam elé az aprót, a bankókat, a szöszt, a koszt, mindent, amit bedobott naivan. Elkapja a kezemet és megszorítja, amit egy szisszenéssel jutalmazok, mire enged, remeg a mancsának tapintása is.
-
Dupla vagy semmi! - kiáltja el magát indulatosan, és a karóráját dobja be tét gyanánt, miután a ruhaujjával letörli a homlokát, a tekintete kétségbeesett. Áh, szóval fél, mondjuk én is, csak egészen mástól.
-
Legyen - egyezem bele. Megköszörülöm a torkom, és kártyakeverő tagra nézek, ezzel jelezve, hogy végezze a dolgát.
Amint az osztótól megkapom az utolsó franciakártyalapot is, éppen csak rálesek. Nem túl nyerő, de oda se neki, azt hiszem, a jobb ingujjamba csúsztattam, ahonnan... ahonnan nem jön ki. Basszameg! Megrázom a csuklómat, mintha arra várnék, hogy abbamaradjon benne az izomfeszülés, és akkor kiesik minden, ami benne volt. A tag mérgesen fújtatva áll fel az asztaltól, mint valami vaddisznó, ne már!
-
Akkor én most... - állok fel a székből, és már araszolok is az ajtó felé, hogy kislisszoljak rajta. Elnagyolt mozdulatokkal szélsebesen futni kezdek a menekülőútvonalon át, a pacák meg ordít utánam: "Megállj! Gazember!". Biztos, hogy nem, haver. Fullad, nincs edzésben, én pedig semmit nem tanultam meg oly nagy bölcsességgel hosszú életem során, amelyet a következő nemzedéknek is büszkén fogok átadni: "Nem szégyen a futás, ellenben mocskosul hasznos!". Elfelejtettem meginni a söröm! Ez szomorú, másrészt legalább nem kell megállnom brunyálni valamelyik bokorban.
Miguel and Tulio: *bickering*
Miguel: I want a divorce!
Tulio: We’re not married!
Miguel: AND WHOSE FAULT IS THAT?!
Tulioval gyerekkorunk óta ismerjük egymást, még abból az időből, amikor anyátlan-apátlan árvákként dideregtünk a hideg szélben a nyílt utcán, nem volt otthonunk, nem volt mit ennünk, és almát loptunk a helyi kisvállalkozó zöldség-gyümölcsös ládájából, mert az elfért a lyukas nadrágunk zsebében, persze utána bottal kergetett meg minket, és hol én kaptam piros foltokat a csodás fenekemre, hol Tulio, legalább aznapra jutott étel. Két kukászsák volt a takarónk, egymást melengettük éjjelenként a szemetes konténerek közt egy sikátorban a vernyákoló és foszforeszkáló kóbormacskák között, akik teliholdas estéken gyakran nagyobbak voltak, a karmaik megnőttek, a lábaik hatalmasra nyúltak, ahogy a pofázmányuk is, és harcolnunk kellett, vagy elhagynunk a helyet, mi mégis boldogok voltunk, együtt voltunk.
Mások persze egészen máshogy emlékeznek erre, állítólag kis eltéréssel hagytak ott minket az árvaházban, és szó sincs utcai véd- és dacszövetségről, amit vérszerződéssel pecsételtünk meg, aminek láttán Tulio elájult (na jó, lehet, hogy valójában én, de csak egy kicsit), sűrűn utalt erre az a vénasszony, fájdalmasan hozzátette, már akkor is csibész volt a tekintetünk, akkor kellett volna elküldenie minket, akkor nem kell 18 évet kibírnia a közelünkben, és nem válik minden alattomos (csak szerinte alattomos) csínyünk áldozatává. Hogy mindez igaz-e? Fogalmam sincs. Én csak elhittem, oké? Nincs túl sok gyerekkori emlékem, amibe kapaszkodni tudok, ezért vagy jobbat találok ki a helyére, vagy kénytelen vagyok ebben élni. És én melyiket csináltam inkább? Nyilván!
Tulio, amikor berontok hozzá a fejére húzza a párnáját, és fél percen belül ismét húzza a lóbőrt skálázva horkolva, szerintem nyálbuborékokat fúj a szájával. A lepedő gyűrötten lóg le az ágyáról, talán járt itt valaki. Rácsapok egy másikkal, amitől nyög egyet, majd szusszan, megvert az élet egy hétalvóval, és még legyek hálás érte, azt mondja, mert ő az okos, blablabla. A hátára vágok egyet, mint a ninja-hanggal tálalva, nem kel fel, csak nagyobbat nyög.
-
Megőrültél? - ordít fel fájdalmasan. -
Miguel? - Mintha meg lenne lepne, de mitől?
-
Miért, ki lennék? Chel? - kérdezem nevetve, Tulio hallgat, biztosan szemet forgat, csak nem látom.
Bánatos kiskutya képpel nézek rá, azonban az aurájába sem fúródik be semmilyen reakció. A szekrényeit kezdem szuggerálni helyette, és az egyikben megpillantom azt a kulcsot. Mit rejteget előlem, csipkés melltartót hord titokban és tangát vagy mamabugyogót? A kulcs beleszorul a zárba.
-
Tulio, azt ugye tudod, hogy ez az izé nem nyitja ezt a fiókot? -
Tudom – közli szárazon, mielőtt eltörik. –
Mit csinálsz!? -
Semmit! Azt hittem nincsenek titkaink egymás előtt... – rángatom a fiókot, minden szavam után egyre nagyobb erővel húzódozok. -
Hát így szereted te az egyetlen testvéredet? – szakad ki a helyéről nagy robajjal.
-
Haver, hagyd békén a cuccaimat! - mérgelődik még mindig a párnája alól. -
És technikailag nem is vagyunk testvérek. -
Ez igazán fájt - kapok a mellkasomhoz tettetett felháborodással. -
Hogy mondhattál ilyet? Ezt az árulást nem vártam volna tőled. Hát már nem szeretsz? - folytatom mímelt zokogással. A krokodilkönnyeket a műkedvelők számára tartogatom, akik megérdemelni nem érdemlik meg, viszont a kivitelezés engem dicsér, és szívesen fogadom az álló tapsokat, mindazonáltal traumatikus élmény a szemeidhez szorítani egy fél hagymát egy Oscar-díj reményében, amelyet sosem kapsz meg, mert nem rögzítették, viszont ha megkapnám, megrágcsálnám, ahogy szokták, vennék egy virtint a mellé kapott pénzből, és beletenném, hogy kilophassuk onnan, és eladhassuk. Kiváló ötlet, el kellene lopnunk valakitől egy Oscart, és eladni. Mi is a postacíme annak a DiCaprio gyereknek? Mesterterv: Eladjuk 25 alatti nőnek Chelt... -
Hol van Chel? - vigyorodom el bárgyún, miközben a fiókban turkálok, valami érdekeset keresve.
-
MIGUEL, MI A FÉSZKES FENÉT CSINÁLSZ!? - kerekednek el a szemei, ahogy rám néz.
-
Ó, hát felkeltél? - pillantok fel rá a földön ücsörögve törökülésben, a legmegnyerőbb
mire gondolsz, semmit sem csináltam? vigyoromat elővéve. -
Szóval? Mit csinálunk ma? - állok fel, leporolva a tomporom és a ruhám.
-
Azonnal tedd vissza! - rivallja mutogatózva.
-
Nyenyenyenyenye... Na erre mondta azt Mrs. Hopkins, hogy illetlenség. Nem szép dolog mutogatni, Tulio - korholom őt a déli reggel napfényeinél. -
Jól van már, nem kell a hiszti. Mellesleg... megettem a szendvicset, amit a fiókban őrizgettél. Kicsit aszott volt, de kellemesen összeért a bükkfával, amiből a komód készült... Ezért tetted be oda? - kezdek csevegni miközben igazából arra összpontosítok, hogy visszaigazítsam a helyére a fiókot, ám beszélni bármiféle és -fajta melléktevékenység űzése közben kiválóan tudok.
-
Miguel, az agyamra mész - csattan a tenyere a homlokán.
-
Tudom - jelenik meg egy elégedett mosoly az arcomon. -
De hát nem ezért szeretsz, cuncimókus? - csücsörítek felé csábosan.
Miguel and Tulio: *screaming*
Chel, running into the room: What’s wrong, Tulio?!
Miguel: Why are you only asking Tulio?! We’re both screaming!
Chel: Because Tulio doesn’t scream unless it’s an emergency. You scream whenever you have the chance.
Tulio becsukja a szekrényajtót, és belebújik az ingujjakba, fésülködik, gombolkozik, mint valami páva, én magam pedig csak onnan tudom mindezt, mert minden reggel ezt csinálja, van, hogy a fogkefével a szájában húzza végig a fején, mint a megtestesült jómodor, vagy inkább nem, mert amikor nem látják, akkor a legkevésbé sem olyan tökéletes. S ha nem minden reggel a meghatározott sorrendben történne ez, akkor akár kést is szúrhatna a hátamba, miközben a szekrényajtót veszem újfent szemügyre.
-
Jé! Ennyire kiszívta a nap a hajamat? És ez a vastag szemöldök! Meg kéne borotválkoznom... - vakargatom az államat, ahol szakáll helyett csak szúrós borostát találok, őrület.
És ezek az éles vonalak... Várjunk csak! -
Tulio, mióta tartasz rólam rajzolt képet a szekrényeden? Tudom, hogy szeretsz, csak eltitkolod, hogy a szeretődként tartasz fogva, és szerencsére nem vagyok a szexrabszolgád, mert hallod haver, azt nagyon nem viselném el, de azért ez mégiscsak túlzás, teljesen zavarba hozol. Ha oltárt szeretnél nekem állítani, akkor az arany serlegeket és ezüst gyertyatartókat inkább add nekem helyette, egyébiránt semmi kifogásom az ellen, hogy tisztelj engem, viszont csinálhatnád szolidabban, mert állati para vagy. Ember, tök élethű, úgy néz ki, mint én, amikor magamat nézem - kezdek bele a szokásos reggeli nagymonológomba. Mert lefekvés előtt, meg ébredés után mindig szófosásom van, aztán a reggeli és a vacsi között tartó időszakban is, miután kikecmeregtem a kajakómából.
-
Miért lenne rólad rajzolt portrém? - Ah, portré, az az a szó.
-
Akkor ki ez, hm? Hm? HMMM? - mennydörgöm felé, elvégre ne nézzen engem hülyének.
-
Az egy tükör. Miguel. Megbolondultál? -
Igeeen? Akkor javíttasd meg, mert nagyon torzít, te is ronda vagy benne... Hosszú a hajad... És eltűnt a tetkód... - elemzem tovább a látottakat. Tiszta sokk.
-
A magadét meg látod, mi? - Tulio folyton bosszant a csipkelődésével.
-
Örök időkre fel fogod emlegetni azt a kis incidenst? - meredek a plafonra. -
Ez gyerekes. -
Te vagy a gyerekes! Amíg engem varrtak, te meglógtál a szalonból. -
Mert... mert én csak egy pöttyöt akartam, a csávó meg nem akarta abbahagyni - tárom szét a karjaim, mert az előzetes tervekkel szemben megváltozott a véleményem, ez nem tudom miért akkora probléma.
-
Valld csak be, hogy megijedtél... -
Ezt nem mondtam... - kezdek duzzogni.
-
Sikítva pattantál fel a székből.... -
Ezt a saját szemeddel láttad, vagy csak mesélték? - fonom össze a karjaimat sértődötten. Tulio az egyetlen ember, akinek nem tudok hazudni, mert észreveszi, úgyhogy igyekszem terelni.
-
Fiúk, fiúk... Elég lesz már - lép ki Chel a fürdőből egy szál törülközőbe csavarva.
Óbaszki. Chel tabu, Chel tabu, Chel tabu...
Tulio: I'm not in this partnership to make friends.
Chel: You're wearing a friendship bracelet.
Tulio: Miguel made it for me. Back off.
Miguel: *holding his own arm up* And Tulio made one for me!
-
Még mindig bevethetjük az én ötletemet, hogy dúskáljunk az aranyban - dobom le magam a kanapéra, s rögtön kényelembe is helyezkedem mindenféle szégyenérzettől mentesen, amiért így elfoglalom az egészet. A lábaimat a karfán egymásra helyezem, a kezeimet a fejem alá teszem, és álmodozva hunyom le a szemeimet.
-
Azt, hogy istenné nyilvánítjuk magunkat, és megalapítjuk a tulionista egyházat? - veti le magát Tulio is a lábamhoz, és fúrja meg a kényelmemet. Pocsék emberséges mivoltomból adódóan ezúttal nem rugdosom le onnan, csupán kedvesen nem veszek tudomást a jelenlétéről és tovább terpeszkedem.
-
Inkább miguelista. Vagy migulionista, de semmiképpen sem tulionista - jelentem ki ellentmondást nem tűrően.
-
Van bárki, aki azt ki tudja mondani? - ellenkezik, de csak amiatt, mert ő került a szókapcsolatban a második helyre. Elvégre hogy hangozna a tugelista egyház?
-
Az elsőt vagy a másodikat? - kérdezek rá.
-
Migul... - kezdi ízlelgetni az egyik elnevezést.
-
Migulionista - mondom ki mosolyogva az általam kreált kifejezést nyelvbotlás nélkül. -
Most képzeld el, ahogy Mrs. Hopkins aztán hozzánk énekelne a zsoltároskönyvéből, meg csinálhatna rólunk olyan glóriás ikonográfiát, amilyeneket karácsonykor szokott kitenni az asztalra. Írhatnánk példabeszédeket, meg kinyilatkozásokat, ahogy Jézus csinálta, apám, az mekkora szélhámos lehetett... -
Aha... - feleli révülten.
Kinyitom a szemeimet. Az arcát kezdem fürkészni, majd követem az elkalandozó tekintetét, amíg megtalálom az okot, amiért a barátom valójában nem próbálozott a nevünk összevonásának kiejtésével. Természetesen nem annak állított bonyolultsága miatt. Sokkal inkább Chel formás alakjának szűk ruhába burkolózása motiválta. Leszokhatna arról, hogy előttünk öltözködik.
-
Fiúk, fiúk, arra nem lesz szükség. Mert hozzájutottam - hajol le, hogy a táskájában kutakodjon. A mozdulat közben Chel hátsójának látványa és Tulio éhes tekintete közt jojóznak a szemeim. Egy gondosan összehajogatott papírt vesz elő, amit kibontva azonmód teljes ismeretanyagával felénk tart. -
Ehhez - teszi le a dohányzóasztalra.
Chel közénk furakodik, és ő is helyet foglal a kanapén, fel kell ülnöm, hogy elférhessünk, és a bútordarab végébe zsúfolódom. Kezd zavarbaejtően kényelmetlenné válni az egész szituáció.
-
Honnan szereztél te ilyesmit? - emeli meg érdeklődően a fél szemöldökét Tulio a lány arcát vizslatva egy foknyival közelebbről, mint ahogy azt illene. Makacsul az alaprajzba mélyesztem a tekintetemet.
-
Azt most hagyjuk - zárja rövidre Chel. -
Benne vagytok, vagy sem? - néz ránk.
-
És ez az ügy neked azért is olyan fontos, mert...? - faggatom, hátha ezúttal elregéli a valódi motivációját azzal kapcsolatban, miért őt szúrta ki.
-
Egyrészt az enyém a pénz fele... -
A harmada - fűzöm hozzá, rávilágítva a megállapodásunk egy lényeges pontjára.
-
Na persze. És... - a lány ekkor a barátomra néz, Tulio pedig azzal az átható nézéssel mered rá, aminek hatására még én is bevallottam, hogy az pite és nem vér, egyből, katonásan jelented tőle az igazságot.
-
Mondjuk, hogy volt egy kis ügyem Tzekel-kánnal, és szíves örömest viszonoznám a velem való jóságát. -
Jóságát? Akkor miért raboljuk ki? -
Mert nyilván nem úgy értette, te ütődött. Mit csinált veled? - komolyodik el a barátom a kanapé túlfelén.
-
Ezt a témát se érintsük, ha kérhetem - húzza végig egy ujját buján Chel Tulio karján -
kösz. - bök egyet az ujjával a nő, befejezvén a mozdulatot, Tulio a végszóra persze azonnal beleborzong az egészbe. Nem arról volt szó, hogy...?
-
Akkor talán túleshetnénk rajta minél hamarabb - állok fel a helyemről. -
Jaj, nézd, hogy elrepült az idő, elkésel a munkából, gyerünk-gyerünk, ez is egy bevételi mód... - sürgetem Chelt az orra előtt tapsikolva.
-
Ó, ma szabadnapom van. - dől hátra elégedetten.
-
Remek - jegyzem meg epésen, miközben visszahuppanok a kanapéra, és morogva összefonom a karjaimat.
-
Miguel, mi bajod van? -
Semmi.
Tulio: How are we going to get in?
Miguel: Don’t worry, I’m a stealth master.
Miguel: *smashes window*
Chel: You are such an idiot.
Miguel: Thanks?
A fejezettel, amelyből megtudhatod, hogy milyen haditervet szövünk Tzekel-kan ellen, milyen érzéseket vált ki belőlünk egy kincsestérkép, vagy milyenek vagyunk, amikor tényleg mindent egymás fejéhez vágunk, amikor szerelmi háromszögben öljük egymást, és nem szakít félbe nő veszekedést, hanem egyenesen a közepére kerül; a fejezettel, amelyben meghonosítunk egy maja labdajátékot, találkozunk Altivoval az aranypatájú lóval is, istenné válunk, és amelyben valamelyikünk kifejti számodra milyen érzés a hűvösön rácsok mögött, vagy éppen dúskálni a gazdagságban, és hogy miért ne ugorj bele az aranyhalomba, ahogy egy öreg kacsa tette, a játéktéren találkozhatsz, de csak amennyiben megvásárolod a jegyedet, ezt a kis papírfecnit, a könyvedet, ezt a nagyobb kis papírfecnit. Az ára csupán néhány ezer dollár, mi az, egy ilyen egy soha vissza nem térő egyedi és egyszeri ajánlathoz képest, hiszen ez itt az utolsó darab, ne szalaszd el, része lehetsz egy megismételhetetlen élménynek, egy kalandnak, ha tetszik, ami sokkal vagányabb, mint a Charlie és a csokigyárban volt. Blokkot és csokoládét nem tudok adni, azonban figyelmeztetnem kell, hogy pénzt nem adunk vissza, a pénztártól való távozás után pedig reklamációt nem fogadunk el, és nem foglak felismerni, ne is próbálkozz. A változás jogát fenntartjuk! Lesz!
Képességem
✦ Az emlékeim visszatértével képes leszek mások képességét lemásolni, ha már láttam használat közben - nem örökre, hanem csak ideig-óráig.
(Abban a játékban, ahol lemásolta a képességet, valamint a következő játékban használhatja még. Egyszerre maximum 2 képesség lehet a birtokában.)✦ Senki sem tud hazugságon kapni; bárkivel elhitethethetek bármit.