Képes lennék a végtelenségig táplálni a haragomat – ezt leginkább Keller és Mole tapasztalja -, sőt ha rajtam múlna még az üvegfal túloldaláról is átkoznám azt az idiótát, de a figyelmem elterelődik, így a haragom is szertefoszlik. Különben is, a józanész azt diktálná, hogy ne kekeckedjek a főnökömmel, akin a megélhetésem múlik, de… Keller más. Olyan szinten más, hogy tudom róla, hogy egy elmebeteg mazochista seggfej és titkon élvezi, hogy lépten-nyomon belém köthet, de csak azért, mert még nem tapasztalta, hogy milyen erős valójában az öklöm. Utána talán végre befogná a száját, csak hát én is hülye vagyok, és bármennyire hergel, ténylegesen nem akarok ártani neki. Ilyenkor inkább a fejéhez vágom, hogy köcsög és otthagyom, mielőtt megverném.
Mondjuk, a fal túloldalán lévő mitugrásznak is szeretnék bemosni, amiért a látóteremben bolhaként pattog, de ez az érzés csak addig dúl bennem, amíg a girnyó hülye gyerekben Milora nem ismerek. Ugyan, a szendvicsem még mindig leköt, ahogy a falhoz haladok, de ott állva már félreteszem a kajámat, hogy valamelyest tudjak kommunikálni vele. Talán nem a legkényelmesebb az overálom zsebébe nyomkodni a zacskókat, de nincs túl sok választásom, ha két kézzel szeretném használni a mobilomat.
Szkeptikus fejjel nézem, ahogy zsebeit kezdi tapogatni, hiszen még mindig a korábbi a negatív történések befolyása alatt állok, de minél tovább ügyetlenkedik, annál inkább ellágyul az arcom és válok szórakozottá. Tipikus Milo. Gondolom magamban, ahogy folytatja a keresgélést, hiszen csak ő képes ennyire szeretnivalóan nyomi lenni.
A fal mellé állva figyelem, ahogy kiborítja a táskáját és a különféle papírok, térképek láttán már kétségem sincs afelől, hogy nem csupán egy délibáb, hanem tényleg ő áll előttem. Bár, ha sokáig folytatja a szerencsétlenkedését, akkor elgondolkozok rajta, hogy addig befejezzem-e az ebédemet, de nem teszem. Türelemre intem magam, miközben ő fogja a gyűrött papírjait, kerít egy ceruzát és firkálni kezd. Látszik, hogy az agytrösztnek nem szóltak arról, hogy a huszonegyedik században már nem menő ilyen cuccokat használni.
- Ó, tudod, minden szuper! Emlékszel, amikor Vinny azt mondta, hogy el tudna viselni egy kis jó időt és hogy mennyire bánta, hogy kihagyta a homokprérikkel való találkozást? Nos, megkapta, amit akart: lesülhet és minden tele van homokkal – nyomkodom sebtében a telefonom képernyőjén lévő gombokat, utalva arra, hogy ideát pusztulat meleg van, aminek a kedvenc robbantási szakértőnk biztosan örül, ugyanis még csak nem is kell elhozni a poklot, alap az van. Miután megírom a válaszomat, a telefont a falnak fordítom, hogy tudjon olvasni.
Épp az előző üzenetemet törlöm vissza, amikor elolvasom a Sütire tett megjegyzést, és akaratlanul rövid nevetés tör ki belőlem.
- Ja, persze. Szerintem, ha egyszer visszajutunk a világunkba, akkor is bizonygatni fogja, hogy az a zsír még mindig ehető. Ki tudja azóta hány év telt el. – Ahogy formálom a szavakat kaján vigyorra húzódnak az ajkaim, hiszen Sütiből tényleg kinézem, hogy akkor is kikaparná a zsírosbödönéből az utolsó darabokat is, csakhogy felhizlaljon minket. Eleget dolgoztam már mellette, hogy a gyomrom egy életre meggyűlölje az ilyen kajákat. Mr Whitmore azért választhatott volna jobb szakácsot is az öregnél, de azért a humorát csíptem.
- Igen, emlékszem mindenre. – Igyekszem neki minél gyorsabb válaszokat adni, de kicsit nehéz tartani a lépést úgy, hogy egyszerre olvasok és írok. Sokkal jobb lenne, ha a fal nem áll közénk, vagy legalább hallhatnám a hangját, de azt hiszem, ennyinek is örülni kell manapság.
- Vinny és Mole is itt vannak. A többieket nem tudom – vonom meg a vállamat, amikor ismét megmutatom neki a mondanivalómat, hiszen tényleg nem tudom Édes merre lehet. Arra, hogy Kidával dolgoznak a fal megfejtésén elkeseredetten felsóhajtok, és az ujjammal megkocogtatom a falat. – Hát, nem is tudom, Milo. Jó lenne, de mi fixen nem tudunk átjutni. Még akkor se, ha Vinny az összes puskaporát idehordaná.
Szeretnék pozitív lenni, de az eddigi tapasztalataim alapján a falak áthatolhatatlanok, olyannyira, hogy még egymás hangját sem hallhatjuk, nemhogy érintkezzünk a másikkal. Nem szeretek érzelgősnek mutatkozni, de ahogy figyelem a buzgólkodását, akaratlanul is elmosolyodok.
- Jó újra látni, Milo. Hiányoztál. – És ne szokd meg, hogy mindig ilyen érzelgős leszek. Bár ezt inkább csak magamban jegyzem meg, hiszen nagyon sokat köszönhetek neki, és egy igazi jóbaráta leltem a személyében. Most már azt is tudom, hogy az elmúlt évek során mi hiányzott az életemből.
- És nálatok milyen az élet? – érdeklődök, hiszen a papírjait elnézve nem tudom elképzelni őt nem Milosan. Biztos vagyok benne, hogy megint valami hülye múzeumnak, régiségkereskedésnek dolgozik, vagy valahol elragadtatva magát történelmet tanít gyerekeknek, miközben a szemei előtt ott lebeg Atlantisz képe. Valahogy nem tudnám őt elképzelni egy bankban, vagy bármilyen más uncsi helyen, mert bármennyire is kocka volt, attól még nem szereti az unalmas dolgokat.

764 szó ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Keller az agyamra megy. A legrosszabb az egészben, hogy ezzel ő is tisztában van, mert ismer annyira, hogy tudja, mikor és hová kell szúrnia ahhoz, hogy felidegesítsen. Kezdem azt hinni, hogy azért alkalmaz, mert a véremet akarja szívni, vagy az őrületbe akar kergetni. Így hát a „hová mész?” kérdésére csak összefogom hát az ő ebédes zacskóját az enyémmel.
- Kiveszem a szünetemet! – ordítok vissza az irányába, ahogy a zacskókat lengetve elviharzok a srácok között. Néha megfordul a fejemben, hogy itt hagyom az egészet, de kell a pénz. Azt viszont nem nyelem le, hogy szekáljanak. Az én reszortom mások csesztetése, ő nem teheti ezt meg velem. Minden egyes megtett lépéssel csillapodni kezd a haragom, így a falhoz érve már csak azon tűnödök, hogy beleköpjek a kajájába, vagy szimplán megegyem helyette.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy félhangosan különböző hasonlatokat és átkokat szórok Kellerre, remélve, hogy egyszer az egyik célba talál majd. Ha nem is sikerül megátkoznom, de abban biztos vagyok, ezzel a módszerrel könnyebben lecsillapodok.
Előtúrom a saját zacskómból azt a szendvicset, amit reggel csomagoltam, csak remélni merem, hogy Vinny nem megint a konyhapulton keverte a puskaport. Félve harapok bele a szendvicsembe, és továbbra is a fal felé haladva sétálok. Ízre nem tűnik úgy, mintha halálos lenne, így egyre bátrabban harapom a következő falatokat. Csak később veszem észre a fal túloldalán lévő integető hülye gyereket. Először nem értem mit akar, hiszen messze van, csak a sziluettje alapján tudom, hogy pasi, de valamiért ismerős nekem a girnyó alakja. Bezzeg, ha Süti itt lenne, akkor megtömné zsírral!
A hideg is kiráz a gondolattól, hogy valaha újra Süti főztjén kelljen élnem, de azért hiányzott az öreg. Imádtam, amikor kiakadt. Szórakozottan próbálom felidézni mit szokott mondani a legfontosabb tápanyagokról, miközben a továbbra is az ebédemet fogyasztva közelítek a fal felé.
Az alak arca egyre ismerősebben tolakodik az emlékeim közé. Vajon neki is elvettem a kajáját gyerekként? Rezignált arccal – ami Keller szerint resting bitch faceként híresült el -, fékezek le a fal előtt. Egy darabig bámulom a kétségbeesett kapálódzását, mire hirtelen minden világossá válik.
Láthatja az arcomon a felismerést, majd feltartott mutatóujjal jelzem neki, hogy várjon már, ki ne döntse örömében azt a rohadt falat, mert az exem még ezt is rám fogná és levonná a béremből.
Visszadobom a félig megrágott szendvicsemet a zacskóba, az ujjaimat beletörlöm az overálomba, aztán fél kézzel előtúrom a telefonomat, mert a korábbi tapasztalataim alapján írhatnék a porba is még, ugyanis a kommunikációs módszerek eléggé korlátozottak.
- Milo? Kida mondta, hogy itt vagyok? – nyomkodok fél kézzel a gombokat, majd a telefont a képernyővel Milo irányába a falhoz nyomom.
- Igazán beszélhetnél Sütivel is. Rémesen nézel ki – húzom vissza a kezemet, hogy hozzá tegyem: még mindig cingár volt. Szeretném neki a falon keresztül átdobni Keller ebédjét, de sajnos tudom, hogy a zacskó visszapattanna a falról.

463 szó ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit