Axel & Cody

Ez a beszéd! Egy buzgó segédnél e késői időpontban nincs is kívánatosabb. Természetesen az üres kávéscsészék is tanúskodnak az asztalom környékén, hogy egykoron hasznosságomra voltak, jelenleg viszont már elhalványult a fontosságuk. Codyval szemben más látvány rajzolódik ki előttem, ahogy szakértő kézfogásunk létrejön. Valamiért érzem a gerincem mentén az izgalmat felkerekedni, ahogy most már végre megnyílik előttem is az alagút vége. Az energiáink különböző lendülettel ütköznek egymásnak, de épp ettől lesz eredményes a munkánk.
- Pár száz…ezer? - Akármennyire is legyen nevetséges történet az ereklye mögött, ami ember kezébe kerül, annak mindig csillagászati árat határoznak meg. - Közel sem költségvetésbarát. Legalábbis nekem a jövedelmem biztosan nem tudná fedezni. De talán… Kölcsönvehetjük. - vakargatom meg az állkapcsomat bizalmaskodó pillantást vetve a fiú irányába. Ha nem is lesz alkalmunk megvásárolni, egy éjszaka erejéig talán kölcsönözhetjük. Meg amúgy is ki derítené ki? A takarítónő? Mindig is kedveltem, ha több alternatívám van, éppen ezért akarok minden lehetőséget megragadni, hogy okosabb legyek egy ereklyével kapcsolatban. Meg amellett valakinek le kell vizsgálnia, hogy a legendák valóban hitelesek e róla. Clayton sem repesne az örömtől, ha valami haszontalan tárgyat tolok az arcába “drága” csomagolásba burkolva a mítoszaival. - Sebastian sokat mesél róla? Ah, mindig is kedveltem. Van érzéke az régiségekhez. - talán több is, mint a tényleges főnökünknek. Hiszen Clayton sosincs itt, csak akkor, ha valami hatalmas nagy durranás történik egy értékesebb kacatjával vagy a város riporterei akarnak lőni róla pár fényképet. Sebastian viszont olyan embernek tűnik, akit nem a hírnév érdekel, hanem valóban rendben akarja tartani a helyet. - Hol is laksz amúgy? Már nem az árak kérdése miatt. Ha jól tudom…egyedül laksz igaz? - fiatal még, legalábbis a köztünk lévő korkülönbség egyértelmű, nem csak külsőlegesen, így ha netalán a szüleivel élne még, nem akarom marasztalni sokáig. A fiatalságára visszatérve pedig… Mindig is irigyeltem, hogy majd kicsattan az energiától. Most is itt van, ilyen későn, mégsem nyúzza az álmosság, sem a fáradtság. - Hogy melyik? Talán az atlantiszi kőtáblák és a háromágú szigony is, ami felől érdeklődtél az előbb is. A homály fedte története miatt, ez utóbbi elég nagy súllyal bírhat és Clayton sem kímélte a pénztárcáját, amikor szóba került. - tűnődök el a kérdésén. Számomra nem jelentenek sokat a számok, én inkább a nyelvészeti és történelmi részletek közé süllyesztem magam, de az tény, hogy néha-néha megüti füleimet miféle árakkal dobálóznak itt a múzeumban. Maga a hely egy kincsesbányának is megfelelne.
Kíváncsian sandítok át a telefonja irányába, miközben ő kikeresi azt a “mémet” nekem. Őszintén, már az első két másodpercben elveszek a képkockák között, miközben ő szinte célszerűen görget tovább. Pár pislogás után pedig felém is fordítja a kijelzőt, ami egy lila figurát fed fel a pixelek között. Közelebb hajolok, némileg reménykedve, hogy felismerem az embert vagy…lényt rajta, de sajnos nem dereng semmi sem róla. Szerencsére Cody nem igazán ad időt arra, hogy kifejthessem tudásomat a lila gonosztevőről, így csak aprókat bólintva követem a szövegelését a mém definiciójáról. - Erre rá is illesztenéd ezt a gyűrűt? - célozgatok itt a talált ereklyére, mert mégiscsak összefüggést veszek észre a kettő között, hiába legyen szó mémről és relikviáról. Mondjuk az a részlete, hogy miként “irtotta ki” az emberiség felét nem igazán áll meg stabilan bennem, de ez csak egy kép, egy filmből, nemde?
- Tehát ez főként a sötét humor. Végül is ésszerű. Valamivel felkeltik az emberek érdeklődését, kis intelligenciával pedig átlátják az egész viccet vagy szimplán csak tudnak hozzá viszonyulni… És azt mondod ez könnyedén terjed a neten keresztül megosztással? - ha tényleg ilyen egyszerű az egész, akkor minél hamarabb bele kellene vágni a közepébe. Cody tudásával és a világhálóhoz való szakmai hozzáértésével talán Stormreach Múzeumának oldalát is fel tudnánk lendíteni. Az pedig azt jelenti, hogy még több látogató csatlakozik majd hozzánk.
- De igen! Rengeteg! A kőtáblák érkezésével úgy érzem még közelebb is kerültem az elsüllyedt város történelmének megfejtéséhez. - hangomon továbbra is érződik az izgalom, miután beletenyereltünk egy számomra igencsak értékes témába. Deliah oldalán már megannyi eszmecsere lefolyt közöttünk Atlantiszról, s mindkettőnk nevében mondhatom, hogy valami levakarhatatlan, láthatatlan kötelék fűz minket a városhoz. - Most te egy nagyihoz hasonlítottál? Mindegy is, nem érdekes, bóknak veszem. - hörgésszerű nevetés szakad fel belőlem a szavai hallatán, no meg a bennem feszülő izgatottság is könnyen utat tör magának torkomon keresztül.
- Atlantica… Atlantica… Az is egy vízalatti város, nemigaz? Hallottam történeteket róla, hogy a mitológiai Atlantiszhoz hasonlítják, de a kettő nem egy és ugyanaz. Elvileg Atlantica népe…halnép. - látom szemein azt az ismerős csillanást, amit az előbb az én tekintetemből is le lehetett olvasni.
- Lehetőség van. Én nagyra értékelném a segítségedet. Fizetni ugyan… nem tudok, de tudással igen. - bökök halántékomra mutatóujjammal. - A tudás hatalom, Cody. - ha egyszer a feljebbjutás szele is az irányába érkezne, akkor már konyítani fog egy keveset a relikviákról. Tudom, hogy van benne potenciál, s a lelkesedése is a helyén van, épp úgy, mint a szíve. Ezért is bízom rá az instagram oldal összerakását. Természetesen csak azután, hogy leültünk Claytonnal. Deliah segítségére ebben mindenféleképpen szükségünk lesz. Aztán a nőt illető témakörök kérdései kibillentenek az egyensúlyomból és majdhogynem le is verem az asztalomon porosodó Krisztus előtti lámpát, ami szegényes külseje ellenére megannyi éjszakát virrasztott már át velem.
- Neeem, neeem, dehogy is, nem. Haha, nem. - fájdalmasan nevetek magammal, míg a lámpabúrába kapaszkodva tartom azt meg a végzetes zuhanástól. De az üveg roppant forró, így kénytelen vagyok felszisszenve elugrani attól, majd heves fújásokat ereszteni a megégett ujjbegyeimre. - Ennyire…nyilvánvaló? - teszem aztán hozzá valamennyivel halkabban. Feltűröm ingem ujját is egy fáradt sóhaj mellett. Lehet nem takarom túl jól a rajongásomat Deliah iránt, amire szerintem már a nő is rájött, tekintve, hogy a közös kávézásokat mindig a legnagyobb lelkesedéssel szervezem össze magunknak.
- Csak barátok vagyunk! - válaszolom meg végül az intimebb kérdését. - És jó eséllyel azok is maradunk. Na de, munkára! - csapom össze két tenyeremet. - Még van egy szigony, amiról hallani akarsz, utána eláshatjuk magunkat munkabeli részletekben!

Axel & Cody

Nem számítottam a hirtelen beleegyező válaszára, így kell pár másodperc, hogy szemüvegemet megigazítva feldolgozzam a pozitív történést. Annyi biztos, hogy nagyon megmosolygat a válasszal és sikerül is kirántania a korábbi melankóliából, ami a papírkupac miatt érett meg bennem. Clayton mindent pontosan tudni akar, még akkor is, ha én már átnéztem százszor, neki is át kell. Ha pedig véletlenül elsiklok valami felett... Biztosan én húzom majd a rövidebbet. Tehát a félelmeim táplálása helyett szívesebben mutatom meg neki a mélytengeri háromágú szigonyt, melynek történelme még mindig homályos foltokban bizonyul meg, de a mellé társuló mítosz annál is érdekesebb.
- Komolyan gondolod? - a korábbi mosoly most még inkább szélesedik az örömtől. Már érzem is a terhet lehullani vállaimról, holott még közel sem fogtunk bele a nagyjába. - Áll az alku! - vágom is rá csupán kis hezitálás után és még a kezemet is előrántom magam mellől, hogy egy férfias kézfogással megköttethessük a deal-t.
- Ki tudja... Csak akkor jövünk rá, ha felpróbáljuk. De azt...a gyűrű megvásárlása nélkül nem tehetjük. Mindig ez a csel bennük. - csóválom meg a fejemet lemondóan. Mindig akad egy slusszpoén az üzlet végén, Clayton pont ezért nem mer mindent a véletlenre bízni. Bár az is igaz, hogy a portéka nagy százalékát inkább az otthonában szereti tárolni, ahol mindig kéznél vannak... Néha úgy érzem neki fontosabb a magánkészlet, mintsem a látogatók számára összeállított tárlat. - Báár... Ha tényleg ennyire felkapott és olvastál róla, lehetséges, hogy egy próbát megér. - tűnődök el egy pillanatra, s sandítok is egyet az irodám asztalára, ahol ott hever a gyűrű papírkötege is valahol. Vissza is sorolok a kupac mögé, hogy aztán heves kutatásba kezdve kiránthassam a tömegből a gyűrű lapjait. Időközben felpillantok Codyra, főként azután, hogy realizálódik bennem a szavai idegen csengésének rejtélye.
- Mi az a mém? Clickbaiter? Miről beszélsz? - utólagosan ráncolom a homlokomat a fiatal srác szóhasználatára. A clickbaiter szó még nem is hangzik annyira idegennek, de a mém... Látszik, hogy többet kellene az interneten időznöm, ha utol akarom érni a mostani generáció szokásait.
A lila gyűrű képe fel is bukkan a fehér, képekkel ellátott kupac közül, így büszkén ragadom meg és emelem a magasba diadalittas vigyorral az arcomon. Aztán csak pislogok vissza Codyra. Ki gondolta volna, hogy ilyen sok fantázia és ambíció lakozik benne a kutatások iránt. - Mint Atlantisz? - csettintek egyet felvillanyozott ábrázattal kifejezve a téma iránti lelkesedésemet. Mindenki hallott már Atlantiszról. Itt csak az volt a probléma, hogy senki sem jutott még el oda. Az elsüllyedt város, melyet valaha bearanyozott a béke és az örök élet hiedelme. - Cody, véletlenül nem akarsz ezzel komolyabban is foglalkozni? Van benned potenciál és lelkesedés, nekem pedig elkélne a segítség itt-ott. Esetleg munkaidő után néha beugorhatnál. - érdeklődöm meg tőle. Sajnos az alváshiányomtól kezdve a kávémasinák kiürítéséig elég árulkodó nyomokat hagyhatnak, hogy nem bírom egyedül cipelni Clayton feladatait. Ráadásul amióta Deliahval beszéltünk a falakról, azóta azt sokkal fontosabbnak érzem, mintsem a főnököm tárlatát bővítsem. Ma éjjel is elkalandoztak a gondolataim az üvegfal rejtelmességének irányaiba, holott itt lett volna a hihetetlen érdekes másnaposság elleni gyűrű... Elképesztő.
- Ha meg is engedi, neked kell intézned az összerakását a...mémekkel és clickbaitekkel. - még idegennek érzem a szavakat, de csak megszokom. Viszont ebből adódóan valóban Cody fiatal zsenialitása lesz hasznunkra, ha valóban engedélyt kapunk az instagrammos oldalhoz. - Deliah... ő tökéletes. - ahogy elképzelem a nő hamvas tincseit és bájos mosolyát, szinte pillanatok alatt elterelődik figyelmem az instagrammos tervről.

Axel & Cody

Clayton is a hátsó felemben van szüntelenül az utóbbi időkben. Nem tudom, hogy az elmaradásaim miatt vagy azért, mert túl sok időt töltök a múzeum tárlatvezetőjével... Ez utóbbit persze nem tudom tagadni. Deliahval valóban közös nevezőkön vagyunk mostanában, s mintha ugyanaz az erő kötne össze minket csak épp mi nem vagyunk tisztában annak forrásával. Mindenesetre remélem, hogy meg tudom vele majd osztani különös észjárásomat és nem fog majd komplett idiótának nézni. Bár ahogy ismerem őt, Deliah egy igazán kifinomult és kedves nő, még ha bolondságokat is hordanék össze ő akkor is bájosan mosolyogna vissza rám. A mosolya pedig... Oh, a leletek! Fókuszálj, Axel!
Meg is rázom a fejemet, hogy visszaforduljak a fontossági sorrendem tetején ülő feladatokhoz, csak aztán figyelmem megint elterelődik, ezúttal nem a tárlatvezető miatt.
- Kellemes...valóban.- pislogok rá először kissé zavarodottan elemezve a rajtakapott mozgását, mintha rosszban sántikálna, pedig tudom jól, hogy Cody egy igazi szent. Legalábbis a látogatók mindig el vannak ragadtatva tőle. Meg amúgy is rendes kölyök, vélhetően nem kell aggódnom miatta. Az asztalomon heverő papírkupac és leletkiállítás viszont már más muzsikát zenél. A következő téma viszont sokkal érdekesebbnek hangzik, mint a munkám, amit már rég be kellett volna fejeznem. Ez a pár perc igazán nem oszt nem szoroz már, nem igaz? - Megmutassam? Tudnék pár különlegességet mesélni arról a szigonyról.- biccentek felé némileg reménykedve abban, hogy igent mond és társulhatok hozzá a késő éjjeli műcsodálásban. Főként azért is, mert a belső énem nem igazán akar tovább görnyedni a papírmunka felett.
- Definiáld a "sokáig" szócskát.- mosolyodok el kissé fájdalmas képet vágva közben, mint akit minimum épp most fektetnek le egy kínpadra. - Szerintem reggelig sem fejezem be. Clayton megint régiségek leírásaival halmozott el, nekem pedig az a feladatom, hogy kiválasszam melyik lenne ideális a vásárlásra. A legfurcsább tárgy eddig egy 1800 éves ametisztköves aranygyűrű, amiről azt hiszik vagy hitték, hogy a másnaposság ellen véd. - így kimondva is badarságnak hangzik az egész, de még adok egy esélyt ennek, hátha valami érdekességgel több embert lehet a múzeum tárlataiba csábítani. A gyűrűn kívül persze akadtak még olyan érdekességek a beszállítóktól, mint például a Vezúv által hátrahagyott Pompejiből származó fazekak vagy épp mumifikálódott állattestek Egyiptomból, amihez még nekem is gyenge volt a gyomrom. Az egyik lapon pedig egy fekete piaci áru szerepelt, melyet eltökítettem valahova a kupiban, holott Clayton elé akartam volna vinni, hogy biztosra menjek nem csak valami félreértésről van szó. A fekete piaci régiségek okkal tartózkodnak azon a sötét helyen. Bár épp ettől hangzik izgalmasnak milyen múltat rejtegethet maga mögött az a tárgy.
Ami azt illeti szívesen elfogadnám Cody segítségét, ha felajánlja, de ha azt nézzük már azzal is életet mentene, ha vele tarthatnék ahhoz a szigonyhoz. Ki kell szellőztetni a fejemet, ha azt akarjuk ép ésszel tanulmányozzam át azt a közel száz leletet az irodámban. Ez pedig csak egy töredéke annak, ami még hátravan.

Axel & Cody

Nem sikerült túl sokat aludnom az elmúlt napokban, lévén, hogy ez a tükrös fejetlenség még mindig kitölti az elmém túlnyomó százalékát. Zavar, hogy nem tudok rájönni miféle magyarázat lapul az egész mögött. S emiatt akad némi elmaradásom a múzeumi kutatásaimat illetően. A legújabb ereklyék még nincsenek letisztítva, sem felismerve, így a főnököm sem tudja kiállítani a múzeumunkban a hiányzó adatok és nyers kinézet miatt.
Mélyen felsóhajtok, ahogy egy kupac papírlapot nézek át a legutóbbi régészeti felmérésekről. Találtak állatmaradványokat, különös kézzel faragott maszkokat és az elmondásuk szerint talán kristályhoz hasonló nyersköveket is felfedeztek, de ez még nem tiszta. Talán jobb lesz, ha kimegyek én is a terepre, hiszen több szem többet lát és amúgy is szívesebben járom Fata Morganát körbe, mintsem itt üljek a papírtornyaim mögött.
Vetek egy fáradt pillantást a faliórámra, mely már jócskán elhagyta a múzeum zárórájának idejét.
- Sosem végzek ezzel...- sóhajtok fel már-már reménytelenül, ahogy a még egyszer a földön fekvő dobozokra pillantok, melyekben a régészeti leletek fekszenek csakis rám várva. Félreértés ne essék, szeretem a munkámat, de amikor valami jóval nagyobb van a háttérben, amivel nem tudok ennyit foglalkozni...na az bosszantó.
Halántékomat masszírozva nyúlok el az asztalom tetején és bámulok ki még egyszer az üres múzeumi területekre, ahol már a lámpafények is sorjában alszanak ki. Egyedül a lassan lépkedő árnyalak kelti fel a figyelmemet jobban, mire fel is egyenesedek asztalom mögül és szépen megkerülve az irodám kupleráját lépek ki a nyitott ajtón keresztül. Kell pár másodperc, hogy felismerjem az ismerős formát.
- Cody? Mit csinálsz még itt ilyen későn?- értetlenül hunyorgok az alakra és behajtva irodám ajtaját indulok el a fiúhoz. Még eggyel több ok, hogy a munkámat háttérbe szorítsam...ismét.