A legtöbben egész életünkben arra várunk, hogy megértsenek minket. Hogy elfogadjanak minden furcsaságunkkal és a hibánkkal együtt. A legnagyobb gond ezzel az, hogy gyakran mi vagyunk azok, akik képtelenek megtenni ezt magunkért.
Te mikor szántál utoljára időt arra, hogy megértsd a saját érzéseidet? Tudod egyáltalán mi idegesített fel reggel, vagy csak betudod annak, hogy megint esik az eső, és ez kezd az agyadra menni? (Halkan megjegyzem, hogy ha csak ezen múlna, rég megőrültél volna...)
Mikor gondoltad azt magadban utoljára, hogy „jól van Cody, most elszúrtad, de ez nem a képességeidet minősíti, senkinek se mehet minden elsőre!” ahelyett, hogy  „tudtam, hogy szerencsétlen vagy Ankers, de hogy ennyire?!” Persze, ha a te neved nem Cody Anker, akkor valószínűleg soha, de szerintem ettől még érted a lényeget, és minden elismerésem a tiéd, ha a te belső hangod ennyire udvarias.  
Néha azért vagyunk kedvesek másokkal, mert magunkkal nem tudunk. Talán ha mások felé elfogadóak vagyunk, idővel megteszi valaki nekünk is azt a szívességet, hogy nyit az életében egy halmazt, amibe mi is beleférünk. Hogy aztán az jó lesz-e nekünk vagy sem, majd az idő eldönti.

Miért könnyebb másoktól várni a visszaigazolást, mint megadni magunknak a jogot a magabiztosságra? Vagy előre meg van írva, hogy kik azok a szerencsések, akik képesek normális ember módjára funkcionálni és kik azok, akiknek külön erőfeszítéseket kell tenniük azért, hogy ne nézzék őket folyton szerencsétlennek?
Könnyű lenne a genetikára fogni, de valószínűbb, hogy én szúrtam el valamit út közben. Bevallom, eleinte rohadtul zavart, hogy mindig én voltam az a srác, akinek sosem jött össze semmi: nem vettek be a focicsapatba, elszúrtam a főiskolai felvételit, egyszer meg leálltam flörtölni egy sráccal a kávézóban, amíg ki nem kiderült, hogy a barátnőjét várja… Az élet néha szívás, de idővel rájössz, hogy csak jót akar neked. Hiszen ami nem öl meg, az erősebbé tesz, ugye? A foci valójában távolabb áll tőlem, mint az algebra, a főiskola anyagilag ellehetetlenített volna, és később a srácról is kiderült, hogy elviselhetetlen zenei ízlése van, amit még csak plátóian sem tudtam volna tolerálni.

Szóval megtanultam, hogy néha jobb, ha nem jön össze minden. A maximalizmus persze szuper dolog, de még szuperebb érzés, ha beéred azzal, amire abban az adott helyzetben éppen képes vagy. A 10-ből 9 van hogy egészségesebb teljesítmény. Megengedni magadnak, hogy hibázz pedig bosszantóan jó érzés. Csak figyelj: vállalhatatlanul néz ki a süti, amit a bulira vittél volna? Vigyél inkább piát, a sütit meg majd megeszed te a hétvégén. Elnézted mikor indul a buszod, és most várhatsz egy órát? Tök jó alkalom arra, hogy végre meghallgasd azt a podcastot, amit már ezer éve halogatsz! Az új főnököd életképtelennek tart, mert véletlen kedvezményes jegyet adtál el valakinek? Majd idővel megbékél a tökéletlen zsenialitásoddal, de addig is, az illetőnek legalább lett egy jó napja!
És most úgy tűnik, hogy ebből az egészből azt akarom kihozni, hogy minden rosszban van valami jó, de persze ez nincs teljesen így. Hamarabb nevezném magam pesszimistának, mint bármi másnak, egyszerűen csak megtanultam pozitívan csalódni. Talán mert valahol szeretnék végre én magam is az lenni.

Egy alulképzett srác, akiből nem nézed ki, hogy egy múzeumban érdemben hozzá tud szólni bármihez is. De ne becsüljük le azokat az unalmas órákat, amiket a pénztárban egyedül töltesz – és egy olyan városban, ahol a turizmus közel nulla, két időszaki kiállítás között azért ez elég gyakran megesik – és az interneten fellelhető végtelen tudásmennyiséget, amit ez idő alatt magadba tudsz szívni: a paleolitikumtól egészen a maoizmusig. (És nem, mint kiderült, egyiknek sincs köze a főzéshez.)
Noha az igazat megvallva, aki a legtöbbet segít abban, hogy a lexikális tudásom ne ragadjon le a tengerfenéken, az Sebastian. A pasas agya valami elképesztő, éppen ezért sosem hagynék ki egyetlen zárás utáni sétát sem, mert tudom, hogy mindig tanulhatok tőle valami újat, és hogy bármikor nyitott a laikus meglátásaimra. Talán a türelmével van valami, ami miatt képes tolerálni a késő esti agymenéseimet, mindenesetre elég nagy szerepet játszott abban, hogy megszeressem a múzeumot, az összes kiállítási tárgyával együtt.

Talán felesleges tudnod, de két esetben esik nehezemre befogni a számat: ha valami miatt izgatott vagyok, vagy ha valami a frászt hozza rám. Senkinek se vallanám be, de életemben egyetlen horrorfilmet sem voltam képes végignézni, a bohócoktól rémálmaim vannak, és ha vihar van egy szemhunyásnyit sem bírok aludni. Ja, tudom. Elég gáz. Épp ezért nem vallottam be még Sebastiannak sem, hogy az első éjszakázásunk azért kövezhetett be, mert akkora vihar volt Stormreachben, hogy úgy döntöttem, inkább akkor a múzeumban alszok, mintsem, hogy ilyen időben én hazamenjek. Ez is egy volt a sok szerencsés szerencsétlenségeim közül.
De a múzeum előtt is sok mindenben kipróbáltam magam: sétáltattam kutyákat, de a legkevésbé sem értettem szót velük, ezért ez szerencsére elég hamar becsődölt. Felszolgálónak borzalmasan ügyetlen vagyok, ezért inkább egy rövid időre beálltam statisztának a színházba, de miután véletlenül tönkretettem az egyik díszletet, jobbnak láttam megkímélni a társulatot a jelenlétemtől. Az álláskeresés hullámvölgyeiben még a konditerembe is beadtam a jelentkezésem – adózva a kérészéletű focistakarrierem emlékének – de nem ért nagy meglepetésként, hogy nem látták meg bennem azt a plusz potenciált, amivel mondjuk a Hercules félék rendelkeznek.

A múzeumot kölyök korom óta szerettem – a legelső kiállítás, amire emlékszem, egy tengeri tárlat volt, amire mint valami fanatikus, minden nap eljöttem a kiállítás ideje alatt – ezért eléggé szíven szúrt, hogy először nem vettek fel. Emiatt talán kicsit rámenősebb is voltam a kelleténél, de Sebastian végül megkegyelmezett nekem – egyszer majd megkérdezem tőle, hogy mégis miért esett meg rajtam a szíve, a bájos jellemem, vagy a kaotikus önéletrajzom miatt - de Clayton talán még mindig nem biztos abban, hogy jó ötlet volt-e esélyt adni nekem. Szándékomban áll bizonyítani, uram!

Talán mostanra feltűnt, de elég nyughatatlan jellem vagyok – ha egy pszichológus látna, biztos kiszúrna nálam pár hajmeresztően hangzó viselkedési zavart – de ezt leszámítva a légynek sem ártanék. Távol áll tőlem az erőszak bármilyen formája, a vér látványától is hajlamos vagyok rosszul lenni, és ha futnom kell a busz után, utána két megállóval többet megyek, hogy legyen időm kiheverni. Oké, hajlamos vagyok vonzani a bajt és csinálok néha hülyeségeket, de ügyelek arra, hogy lehetőség szerint ezek egyike se legyen közveszélyes.  
Szeretem a saját értékrendem szerint élni az életem, emiatt azt sem bánom, ha mások nem mindig értenek meg. Már nem akarom azért megváltoztatni a személyiségemet, hogy könnyebben beilleszkedjek. Ha ez téged nem zavar, akkor bármiről szívesen beszélgetek és az érzelmi intelligenciám is van olyan szinten, hogy komolyabb témákat is elviseljek, mint az időjárás vagy a legutóbbi meccs eredménye és biztos lehetsz abban, hogy nem fecsegem tovább másnak a titkaidat. Többek között azért sem, mert nem igazán vannak barátaim, de mielőtt megesne rajtam a szíved, ezt nagyrészt magamnak köszönhetem.

Értékelem a kedvességet és cserébe biztos lehetsz abban, hogy sosem fogok ítélkezni feletted, hiszen én is utálom, ha mások előítéleteinek esem áldozatául. Magamért talán ritkán állok ki, de másokért bármikor, főleg ha ismerlek – elég nehezen megyek el szó nélkül amellett, hogy másokat igazságtalanság érjen. Talán nem fogom beverni a tag képét, ha rosszul bánt veled, de hogy egy szinonimaszótárt megszégyenítő választékossággal küldöm el melegebb éghajlatra, abban biztos lehetsz. Ha szerencsénk van, a végére az élete összes döntését megbánja. (De ha nem, akkor nagyobb bajban vagyunk, mint előtte. Bocsi.)
Az érzéseimet nem tudom leplezni, ezért sokak szerint nyitott könyv vagyok, de olyan is akadt, aki azt állította, hogy képtelen rajtam kiigazodni – igen, ez egy kicsit engem is összezavart, hiszen sosem állt valami jól a titokzatosság. Sokkal valószínűbb, hogy csak nem tudta tartani a lépést a folyton változó hangulatommal.

Ha néha érdektelennek is tűnök, az biztos azért van, mert teljesen elvesztem a saját gondolataimban. Ez elég gyakran előfordul, ezért ha mégis nélkülözhetetlenül szükséged lenne rám, van pár tuti módszer, amivel magadra vonhatod a figyelmem: mondjuk nyúld le a fülesem, vagy hozz valami finomat. (Megjegyzem, az utóbbit valamivel jobban értékelem.) De a „mutatok valamit” is szuper varázsszó, mert a kíváncsiságom kiolthatatlan.
Hangulatemberként, ha rossz napom van, nem biztos, hogy túl felemelő a társaságom, pedig egyébként nem vagyok flegma, de az ironizáló stílusomat elég könnyű lehet félreérteni. Jobb napjaimon viszont szinte lehetetlen lelőni és bármire nyitott vagyok, az ötleteimbe pedig szívesen rángatok bele másokat is, ha úgy látom, hogy egy kicsit is nyitottak rá.
Viszonylag kevés emberhez ragaszkodom, de ha komfortosan érzem magam a közeledben, akkor könnyen meg foglak kedvelni és biztosra veheted, hogy igyekezni fogok, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.