I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Fata Morgana
határa
Számos és számtalan
karakter állás
Csillámport szórunk
a hőseinkre
Jelenleg 101 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 100 vendég :: 2 Bots
A tengerpart fényei simogatták arcát tovább. A hullámok zúgása az egyetlen, ami megnyugtatta ebben a zavaros világban, ahol semmi sem tűnt ismerősnek. A szavakat, amiket Miyo mondott neki, olyanok, mint a távoli zene - érti őket, de nem érzi a dallamot. - Az óceán legalább valós… Ezt kedvelem… - a szavak nehézkesen buknak ki belőle. Nem tudja, hogy azért, mert megbántaná Miyo-t, vagy csak azért, mert egy lénye ellenkezik a válaszával. - Nem tudom ki vagy, de látom a szemeidben a törődést és ez zavar. Nem emlékszem rád, de úgy tűnik te emlékszel rám. Ez…furcsa… - nem tudta összerakni egyet a kettővel, akármennyire is próbálkozott. Számára Miyo egy idegen volt, aki sületlenségeket hordott össze. Az érintése mégsem riasztotta vissza. Csupán figyelmét a lányra tereltette vele, mintha most először látta volna őt igazán. Mosolyogni akart, de nem tudott. A fejére helyezkedő súly nem engedte, hogy örömének utat adhasson és okot varrjon mellé. Ehelyett csak hallgat. Issza a lány szavait, akár a hűs forrásvizet, remélve, hogy képes lesz lehűteni elméjét is, mely jelenleg az emlékeinek hiányától lángolt. Félt, hogy sose térnek vissza az emlékei. És félt…hogy örökké egy senki marad ezen a világon. - Megbízni? - ismétli. - Nem tudom, hogy megbízhatok-e bárkiben is, de hallgatni…talán az jó lenne. - megadja hát a zöldutat a lánynak. Most először, amikor végre kitisztíthatta elméjének zavaros hálóit itt, a szeretett tengerpartján. S ugyan kételyek mindig ébredtek benne, most hajlandó volt esélyt adni Miyo-nak és annak, amit ő szerethet. Ha pedig romantikus filmről volt szó, akkor talán az felébreszthette benne azokat az érzéseket, melyeket a lány iránt táplált valaha. - Igen, most. - válaszolja és egy halovány, alig látható mosoly rezzen ajkaira. Feltámaszkodik a homokból, majd kezeit összecsapva porolja le magát elöl és hátul is. - De a többit neked kell kitalálnod. - teszi hozzá, hiszen ő csak megadta az ötletet, a végrehajtás feladata Miyora hullott. Rá bízta, hogy melyik filmet és hol akarja majd megnézni. Már ha erre lehetőségük adódott.
Megállok, amikor azt mondja, hogy nehéz mind ezt elhinnie. Zavartan magam elé nézek, majd kínos mosolyra húzom az ajkaimat. -Bocsánat… - bukik ki belőlem hirtelen ez a sző legelőször. -Biztosan nehéz feldolgozni mind ezt, amit mondok és tényleg hihetetlennek tűnik még számomra is. - takarom el az arcomat is, majd csak az óceánt nézem. Nem hibáztatom őt egyáltalán. Olyan dolgokat hallani valakitől, aki most vadidegen számodra, nem csoda, hogy így reagál rá. Én se hinnék neki, vagy legalábbis tuti nem nézném normálisnak, hogy mégis miről hadovál. Aztán ki tudja… Ha mégis ennyit tud valaki a másikról, akkor mégis csak igaza lehet nem? Általában igen. Viszont nem tudom, hogy ő mit gondolhat most rólam. -Nem mondom, hogy tudom min mész keresztül, mert ez nem igaz. Én szerencsére soha nem voltam még amnéziás. – kezdek bele megint, majd felé pillantok. A közelebbik kezemmel felé nyúlok, de megállítom a kezem, amikor meg akarnám fogni az övét és inkább a térdére teszem. -Viszont segíteni akarok neked. Ugyan rendes segítséget nem tudok nyújtani, mert pénzünk nincs, de én bármikor meghallgatlak. – nézem őt komolyan. -Szeretném, ha…ha majd megbíznál bennem. – majd elveszem a kezemet, mielőtt esetleg kellemetlenül érezné magát. Haszontalannak érzem magam jelenleg. Semmit sem tudok tenni, nem tudom azt sem, hogy mit kéne mondjak neki, vagy hogy egyáltalán, amit mondok jó-e vagy sem. Viszont mást nem tudok tenni érte, csak annyit, hogy meghallgatom őt, hogy ha szeretné. -Eh? – nézek rá kérdőn. Jól hallottam? -M-Már mint most? Tényleg? – kérdezek rá, mintha valami tök fura dolgot kérdezett volna, pedig nem igaz. Ez egy teljesen átlagos kérdés, lenne, normál körülmények közt. Viszont most tőle ez egy haladás. Eddig beszélni is alig akart velem, most meg hirtelen filmezni akar, naná, hogy úgy érzem mintha egy csoda lenne. -Igen, benne vagyok! – jelentem ki végül, mielőtt esetleg meggondolná magát. -Akkor…induljunk? Vagy még szeretnél maradni? – mosolygok rá.
Nem kívánta a társaságot egyáltalán, ám Miyo a szó szoros értelmével már kezdett ránőni. Nem akadt olyan pillanata, ami nem érintette volna a lányt, s bár roppantmód irritálta, még nem csattintotta ki ostorát ellene. Úgy tartotta értelmetlen lenne lehordani a lányt, tekintve, hogy ő volt az egyetlen kapcsa az előző életével. Némán hallgatja csak őt. Egyetlen kérdésére viszont nehezen kapja meg a válaszát, melyet nem rest egy csalódott grimasszal nyugtázni, de aztán szélesedik a kör és jobb belátást nyer Miyo szívének titkaiba. Szerelem. Olyan furcsa fogalomnak tűnik ez neki. - Nehéz elhinni amikor semmire sem emlékszem. - jegyzi meg nyersen, kissé irritált hangnemben. Bosszantotta, hogy még erre sem emlékezett. A szerelemre, melyet ugyan különösnek vélt, mégis tudta mekkora súlyt cipel magával és hogy egykor fontos lehetett. Most viszont semmi ehhez hasonló érzés nem szűkült össze a szívébe. Egyedül a megvetés és a csalódás. Nemtetszően morog is egyet az orra alatt, kifejezve a belső viadalmakat, amik nap, mint nap nyúzták. - Romantikus film… - ismétli meg a szavakat. Figyelt Miyo történetére. Minden egyes szavára, mégis ez utóbbin akadt meg a figyelme a leginkább. Hiszen a történetből egyik részletet sem érezte sajátjáénak, hiába jelképezték azok a múltját. - Meg akarsz nézni egyet? - talán most újrakezdheti. A saját kíváncsisága és a múltjának felgörgetéséhez meg kell értenie a két partner közötti intimitást. Tudta, hogy fontos érzelem, de ő is meg akarta tapasztalni. Először. Még ha valaha ismerte is ezt - mert bizony egy szoros párkapcsolatban volt-, most minden újnak tűnt számára. Ezután nem beszél többet, csak feljebb emeli tekintetét a napfényes délutáni ég felé. A napsugarak már narancsosra festették a felhőket, s a kék ég is lassan lilás árnyalatokba takarta magát. Szerette a déli oldal színjátékát. Sokkalta jobban, mint az északon álló hegytetők fényeit.
-Köszi. - majd leülök mellé a homokba, de nem közvetlen mellé, hogy ne érezze kényelmetlenül magát. Mivel most nadrág van rajtam, így nem félek törökülésben lenni és én is figyelem a tájat. A végtelen tengert vagy óceánt, ami felett mi nem annyira rég repültünk, mégis olyan hosszú tűnik, már ez az idő. A napok néha összefolynak nekem is. Bár azt hiszem ez mondhatni normális, főleg amikor kissé monotonná is válik az életed. Viszont nincs mit tenni egyelőre, ezt is akadálynak kell venni, amit le kell győzni. Amikor azt a bizonyos kérdést teszi fel, felé pillantok. Jót mosolygok magamban, majd ismét előre nézek a végtelen tömegű vízre. -Miért nem? - ismerősen cseng ez a kérdés. -Nem olyan rég ezt a kérdést még én tettem fel neked. Miért nem hagysz békén? Miért nem adtad még fel? - mélázok el a múlton. Olyan mintha egy másik univerzum lenne ez, egy fordított szereppel. Annyi különbséggel, hogy én nem voltam amnéziás, viszont ezen kívül ugyan ilyen voltam. Egyedül akartam lenni, nem akartam senkit sem a közelembe engedni, de ő csak azért is kitartott. -Mert kedvellek. Illetve, szeretlek. - majd ismét ránézek. -Mégha most nem is hiszed el nekem. - próbálom a tekintetét keresni, végül megint előre nézek és most én is felhúzom a térdeimet, majd átölelem azokat. -Te voltál, aki megváltoztatta az életemet. Történtek dolgok velem a múltban, amik miatt bezárkóztam a saját burkomba és senkit sem engedtem közel magamhoz. Nem voltak barátaim sem, a saját közeli rokonaimat eltaszítottam magamtól azért, hogy ne sérüljek meg újra. - mostanra azt mondom, hogy lehet nem ez volt a legjobb döntésem, de akkor még gyerek voltam. Nem tudtam, hogy hogyan is kéne kezelni mind azt, ami történt. -Viszont valamiért felkeltettem az érdeklődésedet. - kuncogok fel ezen. -Eleinte csak meg akartál ismerni, a barátom akartál lenni… Amiből később az lett, hogy egy pár lettünk. Tisztára, mint valami drámai, romantikus film, nem? - nevetek fel egy picit, majd a cipőm orrát kezdem el figyelni. Még most is úgy érzem, főleg ezzel a rémálommal egyetemben. Hiába próbálom leplezni, hiába próbálok erős maradni, már csak Aki miatt is, de valójában félek. Épp emiatt is örülök, hogy az itt lévők segítenek nekünk. Hálás vagyok nekik.
Szerette ezt a partot. Mindig meg tudta nyugtatni a fejében dúló gondolatok méneseit az óceán hömpölygő robajával és a sirályok énekével. Itt tudott leginkább kikapcsolódni. Ugyan néha még itt is bevillantak elméjébe olyan emlékképek, melyeket nem ismert, mégsem zargatták őt nap, mint nap a sötétebb gondolatok. Északon többször is eljátszott a gondolattal, hogy végez a saját életével. Hiszen nem hagyott volna hátra semmit és senkit, aki fontos lett volna a számára. Viszont Yamada Akionak nagyon is fontos volt egy lány, csak ő erre egyáltalán nem emlékezett. Felkapja fejét, amikor a hullámok hangja között meghallja Miyot is maga mellett. Egy ideig csak meglepett szemekkel vizslatja az édesen mosolygó lányt, végül visszavezeti tekintetét az óceánra. - Le. - válaszolja csak ennyivel. Kicsit elgondolkozik azon, hogy továbbgörgesse e ezt az interakciót, de aztán semmi más gondolat nem költözik a fejébe. Csendben marad, s tovább figyeli a habok táncát maga előtt. Térdeit felhúzza a homokban, majd átölelve lábait támasztja meg állát karjain. Teljesen el van veszve. Nem csak a városok miatt, hanem a saját elméje miatt is. Merre találja majd meg a kiutat? A válaszokat? S még ha ő ezt nem is tudja, Miyo szolgálhat a legtöbb információval számára. Egészen eddig viszont nem akart semmit sem kezdeni a lánnyal. Csak el akarta tolni magától, hogy hagyja békén és ne keresse többé. A lány makacssága viszont kezdte megtörni Akio burkát és némi kíváncsiságot is ébresztett a fiúban. - Miért nem adod még fel? - szökik ki a kérdés ajkai közül. Nem néz a lányra, csak tovább mered a messziségbe. Nem értette mit látott benne Miyo. Akármilyen kapcsolat is lhetett közöttük, Akio egyszerűen nem látta át miért lehetett olyan fontos neki. Hiszen ha csak egy kicsit ilyen személyiséggel bírt, akkor Miyo csak szenvedett mellette.
Ma ismét azt kellett észrevegyem, hogy Aki elment valahova. Mindig ez van, de szerencsére egy ideje, már sejtem, hogy mikor hova megy, kezdem kitapasztalni az útvonalait, így meg tudom találni. Esetleg a tűzoltóság jelez nekem, hogy náluk van éppen, de próbálom azt elkerülni, ha lehetséges. Miután valami hatalmas nagy szerencsével túléltük a zuhanást, utána csak bonyolódni kezdtek a dolgok. Amikor Akio is felébredt a kórházban, annyira örültem neki, viszont az az öröm hamar elszállt, amikor nem emlékezett, hogy ki vagyok. De nem csak engem felejtett el, ha nem mindent. A saját nevére nem emlékezett. Ám a fejsérülése nem volt annyira komoly, mint elsőre kinézett, de mégis amnéziája lett. Azt pedig nem tudták megmondani, hogy meddig fog ez így lenni. Az is benne van a pakliban, hogy soha többé… Persze ennek kicsi az esélye, de mégis ott a lehetősége, sajnos. Nagyon megviseli Aki-t és egy idő után, egyre több dührohama volt. Tört, zúzott néha és mivel semmink sem volt, muszáj voltam munkát vállalni a szállónál ahol vagyunk jelenleg, különben tuti kidobtak volna az utcára minket. Még szerencsésnek is mondhatom magam, hogy bele mentek ebbe a tulajok, különben tényleg nem tudom, hogy mihez kezdhettünk volna. A telefonjaink tropák, pénzünk nincs és fogalmunk sincs, hogy hol lehetünk. Akio szülei és az én nagyszüleim tuti, hogy halálra aggódhatják magukat. Viszont nem tudunk mit tenni… Mivel ma nincs munkaidőm, így szabadon indulhattam Aki után. A tengerparti résznél találtam meg eddig legtöbbször, szerencsére az nyugtatóan hat rá. Bár egyszer említette is, hogy majd mindenképp menjünk el nyaralni közösen valahova a tenger mellé. Persze nem erre gondolt ő sem. A gondolataim közt cikázva, hamarosan elérek Suncrest-hez és rögtön a tengerpart felé veszem irányomat. A sejtésem jó volt és megint csak ott találom. A homokban ül békésen és a tengert figyeli. Felsóhajtok egyet halkan, majd lassan mellé sétálok. -Leülhetek melléd? - kérdezem meg és lenézák rá, egy kedves mosollyal az arcomon.
Legutóbbi képek
Megállok, amikor azt mondja, hogy nehéz mind ezt elhinnie. Zavartan magam elé nézek, majd kínos mosolyra húzom az ajkaimat.
