I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2024-06-22, 21:51
Rosaline & Konstantin
A quiet conversation
Feszültté váltam a gondolattól, hogy talán soha többé nem láthatom viszont az imádott verseskötetemet. Az a könyv sokat jelentett számomra, így a tény, hogy a mosómedve átvitte a túloldalra majdnem olyan mértékű szorongást váltott ki belőlem, mint a gondolat, hogy Raszputyin valahogy megint megúszta a halált. Láttam, ahogy a falon túl, a nyomokat követve az idegen közelebb lépett, majd megpillantotta a hóban heverő kötetet. Amikor felemelte a könyvet, és finoman lesöpörte róla a havat, éreztem a hála és megkönnyebbülés hullámát. Habár nem hallhattam a hangját, mégis a nevetése visszhangzott bennem, szinte éreztem, ahogy egy pillanatra eloszlott a feszültség. Egy mosómedvét macskának nézni tényleg szórakoztatónak találtam, és örültem, hogy békésen, megértéssel kezelte a helyzetet. Figyeltem, ahogy próbált jelelni, és mosolyogva vettem észre, hogy bár néhány jele bizonytalan volt, helyenként a homlokomat ráncolva a dedukciós képességeimre kellett hagyatkoznom, mégis megértettük egymást. Lassan, de biztosan sikerült közölnöm a kérésemet, és úgy érzékeltem, hogy ő is felismerte a jelbeszédet. Ahogy a hóba írta a szavait, és a telefonját is elővette úgy araszoltam közelebb a falhoz, és kíváncsian billentettem oldalra a fejemet, hogy el tudjam olvasni az írott szavait, amíg ő a telefonját nyomkodta. A képernyőn feltűnő szavakat olvasva bólintottam. - Köszönöm szépen, nagyon hálás vagyok – mutogattam az ujjaimmal, hiszen nekem állt rendelkezésre a telefonom, hogy ott írogassak a számára. Arra azonban ügyeltem, hogy lassabban és érhetőbben jeleljek, mert nem akartam, hogy valamit félreértsen. - Ha egyszer a fal nem lesz akadály, hol kereshetlek fel és milyen néven szólíthatlak? – Talán egyszerűbb kérdéseket kellett volna feltennem, de próbáltam a magam módján éreztetni a hálámat. Mondhatni, az életemet mentette meg azzal, hogy a felbukkant, és az apró könyvecskét kiemelte a hóból, mielőtt átnedvesedtek volna a lapjai. Kicsit feszélyezve éreztem magamat, mert nagyon kellemetlen volt az egész szituáció. Nem a fal túloldalán lévővel akadt problémám, hanem azzal, hogy ilyen kiszolgáltatott körülmények közepette kellett megejteni az első találkozónkat. Ösztönösen a mesebeli nevemen akartam bemutatkozni, ráébredtem arra, hogy az nem biztos, hogy működőképes lett volna. - Engem Konstantinnak hívnak. Ha egyszer te előbb át tudnál jutni ide, akkor a suncrest-i általános iskolában találhatsz meg. Ott tanítok – mutatkoztam be a magam oldaláról is, bár talán a Wordworth-kötet és az, hogy az iskolában tanítottam elég információval szolgált arról, hogy tanárként tevékenykedtem.
A lehető legnagyobb nyugalomban sétálok, vége volt mára a teendőimre így adtam magamnak egy jutalom pihenő időt, éppen itt volt azideje annak, hogy frisslevegőt szívjak. A színházat nagyon szeretem, olyan mintha a második otthonom lenne, de azért valljuk be olykor sokkal jobb kint a természetben. Nem persze akkor, amikor mondjuk majdnem megfagysz olyan hideg van, mint ma, de ennek is megvan a maga szépsége. Mondjuk szépen kipirul az orrom és az arcom tőle, vagy annyira látszik a leheletem, hogy gyermeknek érzem magamat pár pillanatra amikor erre rácsodálkoztunk nagy szemekkel. Pár gyermek éppen a szüleivel vagy sétált, esetleg játszott… volt, akit mondjuk szánnal húztak. Ami elég érdekes látványt nyújtott, de megmosolyogtat annyi szent. Ekkor látok meg a szemem sarkából valamiféle mozgást. Mégis mi a fene van ott? Kóbor macska? De errefelé létezhet? Ahhoz mondjuk eléggé fura a színezete, igaz nem is ez ragadja meg igazán a tekintetemet, hanem mintha… cipelne valamit? Nem mindennapi látvány, ha egy állat valamit megpróbál elvinni így csak közelebb merészkedem, de a lábam alatt megreccsen valami így az állat iszkiri módjára már tovább is fut. Ekkor derül ki számomra is, hogy mosómedve volt, amit én nagy kedveséggel macskának tituláltam. Apró nevetés szakad fel belőlem, eléggé dagi macska lenne belőle mit ne mondjak. Vajon a falon túlról jött át? A nyomok odafelé vezetnek és ahogy tekintetem a fal felé irányul egyre jobban… megpillantok egy fehér kis figurát. Jobban mondva ténylegesen mesefigura. Fehér, denevér? Vagy albínó? Egyáltalán számít ez most? Közelebb lépek, hogy jobban megnézhessem magamnak, olybá tűnik valamit keres a földön? Gondolom én naivan, de ahogy feláll jelelni kezd. Amivel alapvetően nem lenne semmi gond, hisz értem nagyjából, de olyan gyorsan hadonászik… főleg mennyire kicsik a kis kezei a szárnyain, hogy művészet kibogozni mit is akar. Könny? Nem…nem… Inkább könyv és szívesség. Szóval nemsokára sikerül összepuzzleznom mit is szeretne. Szívességet kérni miszerint vegyek fel egy könyvet. Újabb fokuszálás történik, hogy érthessem az őj fejleményeket. Szerencsémre lassított, igaz lassan, de nagyjából rájövök az új mondat jelentésére. Találjam meg és őrizzem meg a könyvet míg leomlik a fal. Ám fennál a kérdés, ha az állat áthozta akkor valahogy vissza is lehet vinni, nem igaz? Először úgy döntök megkeresem a könyvét, hogy felvegyem. Így keresgélni is kezdek majd, de elindulva vele párhuzamosan egy bokorral szemben találom meg a kötetet. Megnézem a borítóját. Wordsworth kötete. Finoman leseprem róla a havat, átnézem nincs e baja majd a falnál várakozó felé pillantok. Viccesen néz ki a kis fehér bőregér. Ezen el is mosolyodom majd próbálkozom az ujjaim mozgatásával és próbálom számára lejelelni, amit mondani szeretnék. Ám hiányos lehet ez és nem pontos így csak reménykedem, hogy sikerrel járok. - Nem látom, hogy baja lenne. Talán a hó sem okozott benne kárt. Megőrzőm míg vissza nem juttathatom neked. – nagyon próbálkozom azzal, hogy eljeleljem neki, de néhány szó teljesen biztosra veszem, hogy katasztrofális. Így keresgélek, ha a hóba írom akkor eltudja olvasni? Nagyon remélem. Tehát ezzel próbálkozva azért leírom oda is a mondatot nagy reményekkel. -Nagyon keveset tudok már… jelelni. – próbálom a tudtára adni, hogy eléggé véges ez a dolog és mindezt jeleléssel. Ekkor jut eszembe a telefonom. Előveszem és gyorsan pötyögni kezdek. Reménykedem, hogy ezt legalább látja a falon túl, ha még a havat nem is. Amint végzek a pötyögéssel odanyomom a falhoz. -Valamennyit lehetett azért érteni abból, amit jeleltem és a hóba írtam? – talán egy fejrázással vagy valamivel megoldható, ha nem… amennyiben félig vagy igen az megint más tészta. Úgy látszik megkéne tanulnom tisztességesen a jelelést. Elveszem a telefont és újra pötyögni kezdek. -Esetleg, ha kommunikálni szeretnél még… valahogy megkellene tanulnom jelelni rendesen. – olvashatja a mobil képernyőjén. Régen tanultam én, de az nem mostanában volt.
605 szó
Vendég
Vendég
2023-11-18, 19:32
Rosaline & Konstantin
A quiet conversation
Eddig sose gyűlt meg a bajom a mosómedvékkel. Teljesen abszurd elképzelés volt számomra, hogy egy mosómedve után fogok szaladgálni. Márpedig, ez annak a következménye, hogy egy kellemes, hétvégi napon, amikor nem zavart meg senki a magányos gondolataim közepette, ez a sunyi állat fogta ellopta a padra helyezett verses kötetemet. Wordsworth költeményei menedéket jelentettek számomra a mindennapok elől, a kötet pedig szívemhez igen közelállt. Hatalmas bosszúságomra azonban az állat szemet vetett a kincsemre, én pedig ostoba macska-egér játékot űztem vele, addig amíg át nem szaladt a falon túlra. Mintha a fal nem is létezett volna… De sajnos létezett, ezen az oldalon voltam én, a másik oldalon pedig a mosómedve, aki a bolondját járatta velem, mancsai között pedig az apró verseskötet, amelynek eszmei értéke volt számomra. Ha eddig kiabáltam is az állattal, most már teljesen feleslegessé váltak a szavak, hiszen semmi értelme nem volt a szavaknak. Tudom, mert a túloldalon lévő Rosaline biztosított már afelől, hogy egy hangot nem hall erről az oldalról, ahogy én sem az övéről. Lemondóan ereszkedtem térdre a fal mellett, és püföltem kínomban az üveget, elvégre esélytelen volt az átjutásom. A kötet elveszett, örökre. Az a nyavalyás rágcsáló tönkre fogja tenni, vagy elrejti egy zugba, ami ki lesz téve az időjárási viszontagságoknak. Így élt s halt Wordsworth kötete. Meglepetésemre azonban, mire legközelebb felpillantottam a kötet már a hóban hevert – ennek sem örültem túlzottan, hiszen nem akartam, hogy elázzanak a lapjai -, de legalább már nem volt a mosómedve foglya. Hamarosan számomra is kiderült, hogy mi ijesztette el a mosómedvét, bár biztosra vettem, hogy ő teljesen mást látott, mint én. A felbukkanó rajzolt pók láttán feléledt bennem a remény. Feltápászkodtam a földről, és azonnal jelelve az egyik bokor alatt heverő kötet felé próbáltam irányítani a figyelmét. - Nagyon örülök, hogy itt vagy! Kérlek, tégy meg nekem egy szívességet, és vedd fel azt a könyvet – jeleltem borzasztóan gyorsan mozgatva az ujjaimat, ugyanis így is szétvetett az ideg, amiért a kötet megsérülhetett. - Ellopta tőlem egy mosómedve, aztán a közeledtedre eldobta. Kérlek, őrizd meg, amíg leomlik a fal – folytattam a jelelést immár kicsit lassan, ha Rosaline megtalálta a könyvecskét és kézbe vette azt. Ha nem sikerült neki elsőre megtalálni, akkor a fal mellett párhuzamosan sétálva megálltam a bokorral szemben, és onnan mutattam neki, hogy hol lelhette meg a kincsemet.
Legutóbbi képek
Feszültté váltam a gondolattól, hogy talán soha többé nem láthatom viszont az imádott verseskötetemet. Az a könyv sokat jelentett számomra, így a tény, hogy a mosómedve átvitte a túloldalra majdnem olyan mértékű szorongást váltott ki belőlem, mint a gondolat, hogy Raszputyin valahogy megint megúszta a halált. 
••• 
