Sosem voltam a szavak embere… könnyebben ki tudtam fejezni magamat a tetteim segítségével. Persze van olyan téma, amit még azzal sem tudok… úgy igazán. De az esetek kilencven százalékában a tettekre hagyakszom. Ezért is voltam sokkal idegesebb a kelleténél. Ráadásul, ha a főnökről van szó, akkor sosem lehet tudni, hogy éppen milyen lelki állapotban van. A legtöbb esetben normálisnak mondható, de előfordul egyszer-kétszer… inkább vagy tízszer-hússzor, hogy fel tudna robbanni, ha csak ránéznek.
Nem akartam nagyot füllenteni… viszont közölni sem akartam vele, hogy a teaházas látogatásom miatt késtem leginkább… így a munkát helyeztem előtérbe. Bevallottam, hogy az információcsere kudarcba fulladt… és… bevált. Szerencsémre bekajálta… – Ez csak természetes, Uram! – Helyeslően bólogattam az első két mondatára, majd amikor a harmadikba is belekezdett, egy pillanatra megfagytam… – Tudom… a dolgom? – Kikerekedett szemekkel néztem rá, végül egy nagyobbat nyeltem. Ugye nem azt akarta tőlem, hogy… esetleg… végezzek valakivel? Embert öljek? Nem tapadt vér a kezemhez… és nem most szeretném azt elkezdeni. Mondanám, hogy a parancs az parancs, de nem mindenáron…
Aprót ráztam a fejemen és a kijárat felé indultam volna, de a feltett kérdésemre szinte rögtön jött is a válasz. Pár másodpercig abban a mozdulatban maradtam… mint egy szobor. Balthazar? Pont róla érdeklődik? Mit mondhatnék? Áruljam el, hogy Jaelyn miatt nem sikerült az akciója… vagyis pontosítok… a lány iránt táplált érzései miatt nem rabolta ki őt? Hogy tehetném ezt vele? – Valóban így gondolja? – Nem volt elég a sok kérdés a fejemben, de még hangosan is kimondtam egyet. – Meglehet, hogy csak magát hibáztatja, a történtek miatt. – Próbáltam valahogy úgy csűrni-csavarni a dolgot, hogy valamennyire megfelelő válasz legyen, de közben semmit se mondjak a kudarc miértjéről. – Talán azért ilyen kedvetlen mostanában. – Bólogattam helyeselve a válaszomra. Ha hasonló helyzetbe kerülnék, akkor én sem lennék boldog… természetesen nem. Biztosan vacakul érezném magamat, mint ahogy Balt… – Vagy… Ön szerint más lehet az oka? – Kérdeztem vissza, ezzel ráterelve a szót, hogy megtudjam, mit tud az egészről… konkrétan úgy érztem magamat, mint valami beépített kém. Ajjaj, Dean… mi lesz ebből…

Egy ideig nem is tudtam, hogyan kellene viszonyulnom a főnökömhöz. Vagyis úgy értem, a kellő tisztelet az megvan. Tudtommal a munkámat jól elvégzem, mármint amire megkér, azt próbálom a lehető legjobban teljesíteni. Ezzel nem lehet gond. Ilyen szempontból jó a kapcsolatunk. Sőt még szerencsésnek is mondhatom magamat. A teaházban Sabra figyelése mellett a vendégek beszélgetését is ki szoktam hallgatni. Sokszor esik szó a főnők-beosztott kapcsolatról és csak a panaszkodást hallom. Ha normális napja van, akkor a főnit szinte kenyérre lehet kenni, viszont előfordul az is, ha csak egy gyufaszálat is elmozdít valaki, akkor tőle zeng az egész bolt. Pont ezeket a hangulatingadozásokat nem tudom hova tenni néha. Kedvelem őt és nála jobb főnököm sosem lesz, de amikor olyanja van, legszívesebben a város másik végében lennék…
Fogalmam sincs mitől ennyire morcos… és ha belegondolok nem is láttam még mosolyogni… hmm… bár biztosan meglepődnék, ha megtörténne valaha is. Ha kívánhatnék, akkor egyértelműen erre pazarolnám el azt. „Bár csak láthatnám egyszer mosolyogni…” Ez lenne a kívánság… Viszont, ez a nap sosem fog eljönni… Nem…
A pult mellett haladok el és hozzá intézek pár mondatot… bár amit mondtam neki, azt még magam sem hittem el… nem volt meggyőző és fogalmam sincs mit vártam tőle. Talán, hogy azt feleli, „Rendben van, menj hátra és kiosztom a feladatokat”. Ehelyett megszólít, és nem véletlenül torpanok meg, mivel a valódi nevem hagyja el a száját. Na… most van baj… Ha eddig nem is lett volna akkora, most aztán… végem… Nyelek egyet, majd remegő hangon válaszolok neki.
Az irodájába parancsolt… nem szerettem volna, ha még rosszabbra fordul a helyzetem, így engedelmeskedtem. A szobába lépve, rögtön a kanapéra dőltem le. Vártam… és vártam, azonban nem kellett túl sokat várnom, pár perc múlva megjelent. A fekvő helyzetből hirtelen váltottam át ülő pozícióra. Szinte kihúztam magamat és úgy figyeltem, hogy végre megszólaljon. Igen… szó nélkül foglalt helyet, és felvette a szokásos pózt az asztalnál. Síri csend… csak nézett némán. Már szinte éreztem, hogy egy izzadságcsepp folyt végig a halántékomon… mire megszólalt.
Valóban nem győztem meg a mondandómmal, valami sokkal jobb magyarázatot várt tőlem… – Nos, hol is kezdjem… – Felálltam a kanapéról, majd a fotelek felé indultam. Tudom, nem éppen a legjobb válasz… de mindenképpen valamilyen igazságot kellene közölni vele… – Említettem, hogy dolgom volt, ugye? – A két karosszék között álltam meg és rájuk támaszkodva folytattam… Kezd alakulni, bár ha így haladok, akkor csak fel fogom dühíteni… – Az egyik feladatot intéztem, amit rám bízott, Uram. Információcseréről lett volna szó, azonban a másik fél nem jelent meg a megbeszélt helyen… – A tekintetemet a padló felé fordítottam… – Felültettek… – Sóhajtottam, és reménykedtem, hogy elhiszi a féligazságot… mivel ez valóban igaz volt, azonban, hogy miért késtem, az egyáltalán nem emiatt történt. Persze azzal nem állhattam elő, hogy útba ejtettem a teaházat és legurítottam egy csésze teát. Még azt kellene! Itt mellettem robbanjon fel? Így is pipa… még mindig szikrákat szór a szeme… bőven elég az nekem… – Ezért késtem. – Visszanéztem rá és figyeltem a reakcióját. – Ezen kívül szeretett volna nekem mondani valamit? – Kérdeztem tőle. Őszintén szólva, nem igazán várnék rá normális választ… az lenne a legjobb, ha kiosztaná a mai feladatokat és egy köszönés kíséretében elmennék a dolgomra. Valahogy már semmi kedvem tovább maradni az irodában. Eléggé feszült helyzet alakult ki… ami részben az én hibám volt…

Egy csilingelő hang jelezte az érkezésemet az üzletbe. Ahogy beléptem, jó pár szempár rám szegeződött… Egyik sem volt olyan szúrós, mint az az egy tekintet… igen, a főnök nézése a pénztár mögött, egészen a lelkemig hatolt. – Jó reggelt! – Köszöntem illedelmesen, mintha normális időben érkeztem volna a „munkahelyre”. Legalábbis a kedves vevőknél fenn kellett tartani a látszatot. Igen, ez egy régiségbolt és semmi több. Tíz óra is lehetett, ezért is igyekeztem minél gyorsabban a hátsó szekció felé menni. – Elnézést a késésért, Uram! El kellett intéznem néhány fontos dolgot… – A főnök mellett megálltam, de nem néztem rá és úgy közöltem vele…
Persze, fontos dolgot… Azért azt csak nem köthettem az orrára, hogy valójában a teaházat látogattam meg… Nem, és nem is akartam neki elmondani… nem akarok úgy járni, mint szegény Balt. Hasonlóképpen nem tudnám kirabolni azt a helyet. Ha csak rágondolok, elfog a rossz érzés.
Nagyot nyeltem, majd amint elindultam, azonnal meg is torpantam… A főnök, megkért, hogy menjek be az irodájába és várjam meg ott. Kikerekedtek a szemeim… – Re-rendben van! – Beparáztam… Kész, itt a vég… most fog felbérelni arra a rablásra… vagy ami még rosszabb, hogy kirúg… bár azért nem hiszem, hogy lenne rá oka, amiért azt tenné… hmmm, ötletem sincs, miért szeretne beszélni velem. Ezek a gondolatok játszódtak le a fejemben, amíg odaértem az ajtóhoz. Kicsit idegesen ugyan, de benyitottam és nyitva is hagytam az ajtót. Az asztal előtti fotelek helyett, inkább a fal melletti kanapé felé vettem az irányt. Ledőltem. Egy olyan pozíciót vettem fel, mint aki a pszichológusnál lenne. A kanapén fekve vártam, míg a főnök besétál az irodájába… és nem is kellett sokat várnom, pár perc múlva meg is jelent az ajtóban. Hirtelen kaptam oda a tekintetemet. Most kiderül, hogy mit szeretne valójában tőlem…