Kandúr & Gida

Állatokkal dolgozni nehéz. Nem azért, mert ne tudnának rendesen viselkedni, hanem sokkal inkább azért, mert meglátod azokat az édes tappancsaikat, a cuki nózijukat és a szomorú szemeiket, aztán máris olvadásnak indulsz belülről. Az én esetemben ez különösen sok nehézséget szokott okozni, mert hajlamos vagyok túlzásokba esni a pátyolgatásukkal és könnyen ragaszkodóvá válok. Dr. Sweet hatalmas segítségemre van, ha arról van szó, hogy kordában tartson; ha ő nem lenne, valószínűleg már egy egész állatkertet tartanánk a rendelőben - az meg már mellékes, hogy amúgy a lakásomban, mi a helyzet. Megsúgom, túl sok állatot sajnos nem tarthatok, de ez nem igazán tartott eddig se vissza tőle, hogy ne így legyen. A főbérlőnek nem kell tudnia.
Legújabb borz barátomat azonban nem vihetem haza, bármennyire is egy kis cukorborsó, abban igaza van a főnökömnek, hogy jobb lenne visszaeresztenem a természetbe, ezért munka után el is bandukolok vele az erdőhöz. Ugyanabban a dobozban szállítom, amiben a rendelőhöz vittem, de most egy másik dobozt is cipelek magammal, amiben rengeteg finomság lapul a kis borz számára, valamint a többi állat számára is, hogy a hidegben is biztosan legyen számukra élelem.
Hamar megtalálom a helyet, ahol korábban rábukkantam a kis fickóra és ott eresztem szabadon; miközben búcsúzóil még intézek hozzá néhány szót.
- Jó fiú, keress valami meleg vackot a közelben, én pedig majd többször eljövök ide meglátogatni. Hozok majd magammal még több finomságot is! - Mosolygok rá az állatra, tudom, hogy ért engem, látom a szemén. Még egyszer utoljára megsimogatom, aztán csak figyelem, ahogy a borz óvatosan körbenéz, majd beszalad a bokrok közé és eltűnik a szemem elől. Csak ez után látok hozzá, hogy a másik dobozban rejlő élelmet elosszam az általam már korábban összetákolt etetőkbe.
Rendszeresen járok errefelé, ez az egyetlen hely, ami emlékeztet Tündérzugra, ahol évszakokra oszlanak a területek; itt is valami hasonló anomália történik, fut valamiféle láthatatlan vonal, ami elválasztja ezt a fagyos téli városrészt, egy melegebbtől. Talán a nyár lehet a fal túloldalán? Csalogatónak tűnik a nap melege odaátról, de hiába lenne csak egy karnyújtásnyira sajnos én nem tudok innen átjutni oda. Néha elgondolkozom rajta, vajon a többiek is odaát lehetnek? Vagy egy másik tájon, ugyanígy elzárva tőlem?
Egyébként már nem is tudom milyen rég volt, hogy felfedeztem ezt a különös jelenséget, de az első dolgom volt, hogy etető pontokat állítsak fel a környéken, nehogy a téli hidegbe áttévedt állatok, élelem nélkül maradjanak. Azóta igyekszem mindig tele tenni őket, most is odafigyelek rá, hogy bőségesen jusson mindenből, főleg mert hallom az alljnövényzet suhogását, ami arra enged következtetni, hogy a kis borz nem ment olyan messzire és izgatottan várja, hogy végre lakmározhasson.
Mintha csak igazolni akarná a sejtelmemet, elő is dugja a kis fejecskéjét egy farönk mögül, az orrán kis hókupaccal pislog fel rám, majd megrázza a fejét és szaladva furakszik át a lábaim között az etetőhöz. Nevetve sétálok odébb, hogy helyet biztosítsak neki, miközben elszórok egy kis madáreledelt is minden irányba - még a láthatatan fal túloldalára is.
Érdekes, hogy bizonyos dolgok átjuthatnak, csak mintha engem nem engedne. Kíváncsi vagyok, ha elrángatnék valakit magammal ide és megpróbálnám áttuszkolni a melegebbik oldalra, vajon felkenődne-e erre a varázslatos energiamezőre, vagy lazán átsétálna rajta? Ezt majd egyszer ki kellene próbálnom.
Fázósan húzom összébb magamon a kabátot, miközben a napsütötte túloldalt bámulom. Hiányzik a nap melege, Iridessa szivárványai, Rosetta virágai, hogy Ezüstcsepp harmatcseppekkel bombázzon minket és az, hogy Csing valami újabb ketyerével rukkoljon elő, aminek a megépítésében segítenünk kell, valamint hiányoznak az állatok, akiket taníthattam, hiányzik Sajt, az egér is.
Apropó állatok... Jól látom, hogy az ott egy macska csizmában?  Hát olyan cuki, hogy belehalok!

|           |   584   |