Welcome to the freakshow

+18

Frida könnyed heccelése talán a legártatlanabb dolog, amit vele tenni szoktam. Nem áll szándékomban megbántani őt, azonban mégis a viselkedése mosolyra fakaszt, mert ismerem annyira, hogy tudjam, szereti bizonyítani a képességeit.
- Nem gondolod, hogy kicsit későre jár a vadászathoz, vagy az alvókra akarsz vadászni? – vonom fel a szemöldökömet, mintha furcsállnám a kijelentését, és bele akarnék kötni, hogy ha most indulnánk, akkor már kevés esélyünk lenne vadat lőni. Hacsak, nem emberekre gondolt, ugyanis a városban mindig összeakadtál valakivel: legyen egy buliból hazatartó része lány, akit olyan könnyedén magaddal tudnál vinni, hogy azt tegyél vele, amit csak akarsz, vagy egy unatkozó taxisofőr, aki a szórakozóhelyek közelében parkol, de ha nem akarod megerőltetni magad, akkor biztosan találnál egy csövest az egyik sikátor mögötti kukák között használt tűvel a kezében. Tisztán látom a világunk romlott oldalát, ez pedig megnyugtat, hogy nem vagyok rossz ember. Egyébként se tartom magam annak, még ha mások találnak is kivetnivalót a viselkedésemben. Kész szerencse, hogy nem azoknak a személyeknek kell megfelelnem.
- Ha arra kérnél, akkor hajlandó vagyok játékokba bocsátkozni veled, de nem foglak tönkre tenni, Frida – ingatom a fejemet az üvegek között válogatva. Nem zárkózom el a nyers, durva szextől, de az esetek többségében nem Fridie-vel vezetem le a belső frusztrációimat. Nem így vezetem le. – Ahhoz túl értékes vagy, hogy darabokra szedjelek.
A pillantásom komoly. Emlékszem, amikor még az első lépései megtételekor elesett és sírva fakadt, akkor eldöntöttem, hogy mindig vigyázni fogok rá. Eleinte csak azért született meg bennem ez az elhatározás, mert idegesített a sírása, viszont az évek során a kapcsolatunk dinamikája átalakult.
Az üvegek halkan koccannak a célozgatását követően, ahogy tovább matatok. Elfojtott vigyorral pillantok fel rá, elvégre, mindenféle szórakozásra és célzásra vevő vagyok. Nem tartom magam ostoba embernek, Fridát pedig ha nem is ismerem úgy, mint a tenyeremet, de azonosítani tudom, mikor tesz ilyen jellegű célzásokat.
- Hm. Lehet nem ártana, nem gondolod? – rendezem az arcvonásaimat, ahogy igyekszem közönyt erőltetni magamra, pedig akárhányszor ráemelem a tekintetemet, a pillantásom elidőzik az alakját, a gondolataimat pedig olyan irányba lódulnak meg, hogy mikor és hogyan tehetem magamévá. Ez a belső inger szétfeszít, feltüzel és ha nem fognám vissza magamat, akkor a türelmetlenségem könnyedén felülkerekedne rajtam. Mondhatnám, hogy megpróbálom elterelni a témát, de inkább csak a múlton kezdek merengeni, hiszen ez az emlékek számomra ködösek, már-már a homályba vesznek.
- Akkor miért nem tetted meg? – billentem oldalra a fejemet. Nem mintha a jövőben gyilkosságra akarnám buzdítani, csupán érdekel, hogy mi jelentett számára akadályt. Kötve hiszem, hogy az rémítette meg, hogy Ulrik erősebb volt nála, mert Frida van annyira leleményes, hogy más módon is kicseszhetett volna a bátyánkkal.
Néha én is holtan akartam látni a bátyánkat, amikor túlságosan is a fejébe szállt a gondolat, hogy ő a legidősebb és mindent megtehet velünk. Számos alkalommal dörgölte az orrom alá, hogy apánk büszke rá, amiért a nyomdokaiba lép, ahogy azt is megjegyezte, hogy semmiben nem vagyok jobb nála. Már akkor is szép dolognak tartottam az önámítást, így remekül szórakoztam, amikor egy felfuvalkodott hólyag volt, de azt nem tűrtem el, hogy a testvéreinken vezesse le a haragját. Verekedtem én már össze vele Fridie miatt, bár erről senki nem tudott. Én nem tervezek beszélni, a drága bátyánk pedig sírba vitte a titkot.
- Mindig is gyáva volt, meg sem lep – nevetem el magamat keserűen. Ulrik nem rendelkezett sem erővel, sem pedig akarattal. Amikor már azt tapasztalta, hogy valaki a fejére nőtt, nem mert többet kekeckedni vele. Egy idő után már velem sem szórakozott, amikor leszedálták annyira a gyógyszerei, hogy a maradék ereje is elszállt.
- Nem, nincsenek ilyen ingereim – vonom meg a vállamat. Az érdeklődéseim és a kérdéseim leginkább magam szórakoztatására irányulnak, addig sem kell foglalkoznom a tényleges problémáimmal, amelyeket leginkább úgy szeretek elfeledkezni, ha ágyba viszek valakit. Azt akarom, hogy a kielégüléssel járó katarzis elnyomja minden nyomasztó gondolatomat, de időnként már ezt sem érzem elégnek. Nem mindenki tudja elterelni úgy a figyelmemet, mint Fridie a falatnyi hálóköntösében.
Fel akarom idézni milyen volt az elején, visszafejteni mégis honnan indult ez az egész, de egyedül kevés vagyok hozzá. Az évek, a hónapok, hetek és napok olyan könnyedén mosódnak össze, hogy képtelen lennék megtalálni mindennek az eredetét. Ezért is kérem Fridie segítségét, ha már korábban úgy is olyan kedvesen megjegyezte, hogy segít nekem emlékezni, most másképpen megtehette.
- Ez még most is így van, nem? – kérdezem halkan, mintha valami meghitt pillanaton osztoznánk és nem akarnám megtörni ezt a hangulatot harsány szavakkal. Azt akarom, hogy még mindig bennem lásson támaszt, hozzám forduljon, ha magányosnak érzi magát, az én mellkasomra hajtsa a fejét, amikor nyugodtan pihenni akar, mert amit érte teszek az nagyobb arányban történik az ő boldogságáért.
- Mert szükséged volt valakire. Boldognak akartalak látni. Abban az időszakban nem voltál az – felelem némi gondolkodási időt követően. Talán hosszabban is ecsetelhetném az önmagamnak tett ígéretemet, vagy azt, hogy legalább egyszer az életben meg akartam tapasztalni, amikor valaki rám számít, ezért örültem annak, hogy Fridie nem az ikertestvéréhez, nem a nővéreihez menekült, hanem hozzám. Egyedül talán én vagyok képes megvédeni őt.
- Ugyan már! Ennyire tapintatosnak gondolsz? – vigyorodok el a gondolatra, hogy az ikertestvéreimet kukkolnám szex közben egy kulcslyukon keresztül. – Inkább ülnék be a szobába és nézném végig úgy.
Nem hinném, hogy Fridának ez ellenére lenne, de gőzöm sincs arról, hogy Milian mennyire prűd. Bár az is tény, hogy nem is érzek késztetést arra, hogy ismerjem a hálószobai titkait. Még szerencse, hogy a házban vastagok a falak. Különben is, kétlem, hogy az ő gyomra be tudná fogadni azt, amit Fridie-vel, vagy más lányokkal teszek.
- Hát tehetek én arról, hogy mellette sokkal felnőttesebbnek tűnsz? Szabd át az arcát és nem fogom elfelejteni, hogy te vagy a legkisebb – dőlök az irányába ártatlannak szánt mosollyal. Fridával kinézném, hogy ha nyomós indoka lenne rá, akkor tényleg bármelyikünk arcát összekaszabolná, ezért egy elejtett megjegyzésen kívül nem hergelem tovább, mert nem akarok egy nap arra kelni, hogy Leonard pánikolva hívja a mentőket, mert Fridie Milianen plasztikai sebészest játszott.
Kárörvendően felnevetek, amikor az óra megrémíti Fridát. Nem értem, hogy miért nem számolt a szerkezettel, hiszen óránként bezengi a szalont, még akkor is, ha mi nem tartózkodunk itt. Én kedvelem ezt a régi órát. Egyszer a belsejében rejtettem el Ulrik hőn szeretett vadászpisztolyát, ő pedig égre-földre kereste azt.
- Egy órát? – ráncolom össze a homlokomat, ahogy cinikusan visszakérdezek. – Kösz, kihagyom. Nincs ingerenciám egy órához.
De téged annál inkább akarlak. Sugallhatja a tekintetem, ahogy a combját feljebb gyűrődik a köntöse, ezzel pedig ismételten felcsigáz. Nem is tudom a végtelenségig távoltartani magamat tőle, ahogy sikerül választanom és megtöltöm a poharainkat, csatlakozok hozzá. Eleget bosszantottam már, most már eljött az ideje annak, hogy egy kicsit kényeztessem is.
- Rajtad kívül ő az egyetlen, akin látom, hogy érdekli a sorsom. Miért ne lennék szentimentális? – szusszantok fel, bár ez az ingerült gesztus inkább a többi testvéreinknek szól. Eivorban még látom a hajlandóságot, hogy törje magát, legalább is, tudja jól, hogy utánam ő következik, így neki is érdeke, hogy életben tartson. De vajon a többiek mennyire vannak tisztában ezzel?
- Ha nem lennék szentimentális, akkor nem kényeztetnélek el téged minden alkalommal, amikor igényed van rá – suttogom halkan. A gerincemen végigfut egyfajta bizsergető érzés, ahogy Fridie felnyög. Ez a hang gondolatban visszarepít engem az emeleti szobák egyikébe. Annak ellenére, hogy valahol magamat kínzom ezzel, de szeretem az előjátékot. Kedvemre való, ahogy Fridie mocorog. A kezemmel ezáltal még több területet járhatok be, miközben a cirógatásommal addig ingerlem, hogy a beszélgetés helyett végül ő is mást akarjon.
- Lehet nem voltál ott. Szeretnéd, hogy elvigyelek oda? – pillantok fel a combjairól az arcára, ahogy az ujjaimmal egy pillanatra a köntös alá kalandozok. Nyitott vagyok arra, hogy tegyünk egy kiruccanást, bár talán nem lenne szabad ekkora útra vállalkoznom, de nem érdekel. Ha megélem azt a napot, akkor csak azért megyek ki Mexikóba ünnepelni, hogy lássák: kijátszottam a halált.
- Ez most kihívás akar lenni? – billentem oldalra a fejemet, hiszen ismer már, ha valamit akarok, megszerzem. Ha neki egy yacht kell, akkor lemegyek Suncrestbe és szerzek egyet. Ezen ne múljon a szórakozásunk. Ahogy Fridie hozzám simul, úgy érzem magam egyre kellemetlenebbül a nadrágomban. Próbálok lehangoló dolgokra gondolni, de a közelsége, a könyörgő hangnem és a tekintete nem eresztenek. – Ha ezt a kívánságod, akkor megoldom. Nem kérek érte cserébe semmit.
Közelebb húzom, hogy csókot nyomjak az ajkaira és magamba szívjam az illatát. Talán egy kicsit mindkettőnket hergelem ezzel, hogy eldöntsük végre: beszélgetni akarunk-e, vagy átadjuk-e magunkat a testi vágyainknak. Egyelőre azonban egyikünk sem lépi át azt a bizonyos határt, bármennyire is fantáziálok arról, hogy magam alá gyűröm őt.
- Engem bámult? – A mellkasomat elárasztó öntelt érzés tükröződött a gesztusaimban és az arckifejezéseimben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatást tettem volna rá, hiszen nem próbáltam elővenni a legkarizmatikusabb formámat, de ezek szerint valamivel mégiscsak sikerült felkeltenem a figyelmét. Látszik, hogy jobban lekötött az idióta bátyám, mint az, hogy feltűnjenek az ilyenek.
Frida felé dőlök, hogy jobban halljam mit sutyorog a fülembe. Nem értem most miért nem egyenes és nyílt, miért játssza a szende kislányt, amikor mindketten tudjuk, hogy nem az.
- Hol is érintetted meg magad? Itt? – csúsztatom feljebb a kezemet most már egészen a köntöse alá, hogy egy kegyetlen játékot kezdeményezzek, ahogy először a hasfalát érintem. Utána pedig, ha Fridie belemegy a játékba és irányítani kezd, vagy hagyja, hogy találgassak, az ujjaimmal egyre lejjebb haladok, de kicsit nehéz úgy szórakozni ezzel, hogy összezárja a lábait.
Nem megyek tovább, csupán fel akarom izgatni őt, ahogy belengetem mennyire mindenre vagyok most hajlandó azért, hogy remekül elüssük az időt. Azt akarom, hogy lassan ő is eljusson a pontra, amikor engem akar.
Különben is valamelyest lelohad a lelkesedésem, amikor a szüleink és az elcseszett családunk kerül górcső alá. Ha rájuk gondolok, akkor valahol elmegy a kedvem attól is, hogy megdugjam Fridát. A testén kívül csak azzal tudja újra és újra felcsigázni az érdeklődésemet, amikor ismét rólunk van szó.
A reszketése arra sarkall, hogy még jobban magamhoz vonjam. A mellkasom az övéhez ér csókolózás közben. Szaporán veszem a levegőt, ahogy az elfojtott vágyaktól lázasan keresgélni kezdem a köntöséhez tartozó szalagot. Még nem rántom meg, hogy kibontsam a csomót és felfedjem Frida testét, de éreztetem vele ezzel a mozdulattal, hogy egyre jobban fogy a türelmem, és kevésbé van kedvem beszélgetni.
Elégedett vigyorral biccentek, amikor azt mondja, hogy érzi közöttünk a kémiát. Ezzel én is hasonlóan vagyok. A személyiségével és a testével úgy vonz magához, mint egy kibaszott molylepkét a fény.
- Nem, egyáltalán nem baj – borzongok bele kellemesen a cirógatásba, és hagyom neki, hogy a testére vezesse a kezemet. Időről-időre előfordul ez a fajta évődő finomkodás, amelyet ugyan élvezni szoktam, de kellően türelmetlen vagyok ahhoz, hogy ne tartson sokáig ez az állapot.
- Csak szeretnéd azt hinni – pillantok fel rá, ugyanis az előző pár másodpercben az ujjaimmal óvatosan szétfeszítettem a köntösét, és úgy lestem be a ruhája alá, mintha most először láthatnám őt teljes valójában. Nem kifejezetten érdekelnek a bárban történtek, a pultosra egyébként is panaszt tettem a felettesénél, ha pedig sokáig visszaszájal, akkor azt is el fogom intézni, hogy kirúgják. Egyelőre azonban ő a legkevésbé bosszantó tényező az életemben.
- Némi? – horkantok fel, mert ha nem lennék tekintettel a testvéreimre, akkor már rég kizártam volna őket a családi vagyonból és üzletből, bár ami késik, az nem múlik. Továbbá, a pillanatnyi hangulatingadozásom ellenére nem tervezek meghalni, ezt pedig Frida is nagyon jól tudja. Ha már én vagyok a Leifsson család örököse, akkor gondoskodok arról, hogy ez évtizedekre így maradjon.
- Gondoskodom arról, hogy elfogadd a tényt – felelem és egy határozott rántással bontom ki a köntösét. Leginkább magammal cseszek ki. Kellemetlenül szűknek érzem a nadrágomat, ahogy a tekintetem a fedetlen mellkasára siklik, ennek ellenére mindkettőnket büntetem azzal, hogy nem érek még hozzá. Leginkább azért, mert elveti az ötletemet, miszerint a szórakozásunkat kiterjeszthetnénk.
Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, ahogy az arcomhoz ér, de nem segít azon, hogy a fantáziám meglódul, és látom magam előtt, ahogy táncot lejt. Most már úgy befészkelte a kép magát a fejembe, hogy képtelen leszek elfelejteni. Legalább álmatlan éjszakákon tudok majd mire gondolni, amikor egyáltalán nem jön álom a szememre. Fridie mocorgása nem segít. Most már tényleg eljutok arra a pontra, hogy ha ma este nem kapom meg, akkor beleőrülök. Kéjesen felsóhajtok, ahogy kinyitom a szemeimet.
- Nem viszlek fel a színpadra. Külön műsort akarok – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Talán követelőző vagyok, de nem akarom, hogy Fridát bárki is megkaphassa, vagy élvezhesse. Nem érdekel, hogy kivel, mikor, mit csinál, ha én nem vagyok jelen, hiszen ő sem szól bele, hogy kikkel ütöm el az időmet, de nem akarok úgy osztozkodni rajta, hogy a bárba betévedő csőcselék a húgomra csorgassa a nyálát. Előbb szúrnám ki az összesnek a szemét, hogy még egyszer ez ne fordulhasson elő.
A hirtelen felcsapó indulataim azonban hamar elmúlnak, leginkább azért, mert Fridát akarom megnyugtatni és elérni, hogy biztonságban érezze magát, így a balommal jobban megtartom a hátát, közben pedig a nyakát és a melleit kezdem gyengéden cirógatni. Imádom a bőre puhaságát, a kellemes illatot, amit áraszt. Egyszerre nyugtat meg és izgat fel.
- Attól függ, mennyire akarom megdugni és mennyire van igénye a kedvességre – nevetek fel halkan, ahogy az ujjaimmal Fridie mellein kalandozok. Fridával nem csak azért vagyok figyelmes, mert meg akarom fektetni, hanem azért, mert így kifejezhetem a gondoskodásomat.
- Arra gondoltam, hogy te is hoznál magaddal valakit, én is hoznék, így egyikünk se érezné elhanyagolva magát – tekintek le a mellkasomat simogató kézre. Elhúzom a kezemet, finoman megragadom a csuklóját, hogy magamhoz fordítva egy csókot nyomjak a kézfejére. Ha Fridie erre sem nyitott, akkor aligha lesz esélye megtapasztalni, hogy másokkal hogyan bánok, de talán egyszer elmesélem neki, hogy azokhoz a lányokhoz nem fűznek érzelmek. A testüket kívánom, arra nem vagyok kíváncsi, hogy ők milyenek valójában. Ez a hatalmas különbség Frida és köztük.
- Például, akadnak olyan személyek, akik nem tudnak járni a városrészek között, mint mi. Állítólag valami falat látnak, ami már egy lehetősége annak, hogy nem emberek – említek meg csak egy példát a sok közül, ugyanis nem szeretném, hogy Frida túlságosan is elragadtassa magát és ámokfutásba kezdjen azért, hogy aztán magamra hagyhasson. Nem akarok egyedül maradni, ezért nem is engedem neki, hogy tovább erőltesse ezt a témát.
Fel akarom falni. Érezni akarom őt, hogy elfeledtesse velem a temetés után rám telepedő kellemetlen gondolatokat, így talán elsőre nagyobb hevességgel csókolom meg, mint terveztem azt. Türelmetlenül felmorranok, ahogy a pólómmal vacakol, eltolom a kezét és magam veszem le a ruhadarabot, hogy aztán egy erőteljes mozdulattal oldalra hajítsam. Még az sem érdekel, ha leverek vele valamit, ugyanis jobban lefoglal az, hogy a kezeim közé veszem Frida arcát és ismét megcsókolom.
Rajta hagyom a köntöst. Sokkal izgatóbb számomra, hogy bizonyos területek elfed még vörös selyem. Még mindig csókolom őt, de elengedem az arcát. A balomat a derekát csúsztatom a köntös alatt, a másik kezemmel pedig a hajába túrok, ahogy elszakadok az ajkaitól. Végigcsókolom az arcát, fokozatosan haladva lefelé. Az ajkaim először gyengéden érintik a nyakát. Apró csókokat hintek a bőrére, de ahogy egyre jobban feltüzelem magam, úgy a csókjaim is egyre követelőzőbbek.
- Ugye tudsz róla, hogy ezek után nem hagyhatsz csak úgy lógva? – dőlök hátra a kanapén és húzom magammal, miközben a látványt kiélvezve a kezeimmel bejárom a testét.
- Mennyire akarod, hogy a kedvedben járjak? – billentem oldalra a fejemet kíváncsi suttogással, ahogy a derekáról ismét a combjára helyezem a tenyeremet, mert el akarom kényeztetni őt. Mert hajlandó vagyok a tenyeremen hordozni, azt tenni, amit ő kíván. Szívesen elkényeztetem bármivel: a számmal, az ujjaimmal, bármivel, amit csak akar.

❀ 2542 words ; youtube ; note:      ❀

Welcome to the freakshow

+18

A húgom remekül ért ahhoz, hogy a sértődékeny viselkedésével megmosolyogtasson. Ez most sincs másképp, amikor kirángatja maga mögül a díszpárnát, bár a tekintetem máshová szegeződik. Csakis akkor eszmélek fel, amikor a párna karnyújtásnyi távolságra elrepül mellettem és nekicsapódik az egyik könyvespolcnak.
- Azt hittem, azért akartál velünk vadászni, mert meg akartál tanulni célozni – ugratom, mert szeretek veszélyesen élni, Fridie haragját pedig általában édes levezetés követi, ha eléggé ügyesen mozgatom a szálakat. Talán akad némi szándékosság a cselekedeteim és a szavaim között, de ennyit igazán megérdemel, ha már ezen a késői órán ilyen lenge öltözetben kísért meg.
- Ugyan, tudod, hogy soha nem bántanálak. Ne duzzogj! – rántom elő a kisfiús mosolyomat, amellyel minden büszkeségemet és gőgömet remekül leplezem. Fridie ugyan átlát rajtam, de a szavaim mögött igazság rejlik: nem adott még okot arra, hogy bántani akarjam. Ő a legkisebb testvérem, aki igényli és elfogadja a szeretetet, így a többiekkel ellentétben hozzá tudok kapcsolódni. Magamban jókat kuncogok, hogy milyen egyszerű megtörni néha az ellenállását. Különben is, majd kicsit később nem pusztán szavakkal engesztelem ki, de a jó dolgokra néha neki is várnia kell. Ha már így illegeti magát előttem, ezáltal pedig piszkos gondolatokat ébreszt bennem, akkor neki is türelmet kell gyakorolnia egy kicsit.
- Tisztában vagyok vele, hogy szereted. Azt is tudom, hogy mit szeretsz még – pillantok rá cinkos mosollyal, még véletlenül sem célozgatva arra, hogy ismerem az igényeit, és megvan a képességem arra, hogy kielégítsem azokat. Ha nem a testvérem lenne, és nyilvános lenne a kapcsolatunk, akkor a környezetünk nagyon szerencsésnek tartaná Fridie-t, amiért a tenyeremen hordozom. Rajta kívül egyetlen nő van az életemben, akiért tűzbe tenném a kezemet. Az a személy, aki a világra hozott mindannyiunkat.
- Hát akkor? – szélesedik ki a vigyorom. Szeretnék még szemtelen megjegyzéseket tenni, de a tekintetemmel ismét a köntösét figyelem. Megköszörülöm a torkomat, ahogy elvetem a gondolatot, hogy megszabadítsam őt a ruhadarabtól, mert van egy olyan sejtésem, hogy most másképp szeretné, ha elszórakoztatnám. Pedig nekem nem lenne ellenemre egy kis szórakozás.
- Azt mondod, Ulrikon ülve nem éreztél kémiát? – billentem oldalra a fejemet, ahogy próbálom felidézni honnan is indult a kapcsolatunk. Nem emlékszem már a részletekre. Talán Fridának volt igénye arra, hogy ne legyen egyedül, én pedig vele maradtam éjszaka, vagy ő volt mellettem, amikor én nem tudtam aludni. Nem dereng. Ahogy az sem, hogy az együtt alvás mikor fordult át valami mássá.
- Pedig, Frida, megdugnálak – nevetem el magamat a vallomás hatására, s bár részben viccnek szánom, részben viszont teljesen komolyan gondolom azt, hogy áttelepszem a kanapéra, és a nyakát csókolgatva kibontom a köntösét, hogy aztán lefelé haladva elhalmozzam csókokkal. Ez viszont elméleti szinten marad meg, ugyanis a beszédtéma ellenére időről-időre fülelek, hátha valaki más is ébren tölti ezeket az órákat. Nem akarom Fridie-t úgy megdugni a szalonban, hogy anyánk bármikor ránk nyithat.
- Vagy benned volt egy ilyen vágy, hogy szeretnéd, ha megtörténne? – vonom fel a szemöldökömet, mert nem dereng, hogy erről valaha is beszélgettünk volna, vagy szimplán akkor már a fejembe szállt annyira az ital, hogy ne tudjam felidézni a filozofikus pillanatainkat.
- Csak szeretek „mi lenne, ha…?” elméleteket gyártani – vonom meg a vállamat, mert a családunkkal kapcsolatban ez a kérdés milliószor elhangzana. Példának okáért: Mi lenne, ha nem sújtaná átok a családunkat? Mi lenne, ha normális életet élhetnék? Mi lenne, ha nem úgy élnénk le az életünket, hogy bármikor elpatkolhatunk? Mi lenne, ha nem Fridie-t dugnám, hanem Eivort? Mi lenne, ha egyiket se? Mi lenne, ha Milian nem ezt a srácot hozta volna haza, hanem valaki mást? Mi lenne, ha az öcsém vevő lenne arra, hogy hármasban csináljuk? Mi lenne, ha nem lenne ennyi pénzünk? Mi lenne, ha apánk és Ulrik életben lenne? Mi lenne, ha a családunk az átlagemberek mércéjével normálisnak nevezhető lenne? Ezernyi kérdés, amelyekre sosem kaphatunk választ, legfeljebb akkor, ha létezik valami elbaszott multiverzum, ahol nem akarom feldobni a pacskert.
- Azt mondod? – vonom fel a szemöldökömet színlelt meglepettséggel, mintha váratlanul érne, hogy az öcsém nem a legfiatalabb. Akadnak alkalmak, amikor valóban elfelejtem, hogy melyikük született előbb, néha viszont szeretem ugratni Fridát, mert tudom, hogy ezekre a kijelentésekre mindig ugrik. – Mindig elfelejtem, hogy komolyságod ellenére te vagy a fiatalabb.
Úgy teszek, mint nem is igazán érdekelne a téma. Egyébként is egy kicsit eluralkodnak rajtam a nyomasztó gondolataim, amiknek a hatására keserűen kifakadok. Amint rázúdítom a kellemetlen érzéseim, szinte azonnal meg is bánom, mert nem őt akarom büntetni azzal, hogy a családunk nem foglalkozik a végzetünkkel.
- Tudom – felelem elfojtott hangon. Én sem akarok huszonévesen, kicicomázva egy máglyán elégni. Fáradtan felsóhajtok, ahogy a fejembe nyilalló fájdalom miatt megmasszírozom a homlokomat.
- Remélem, mert fogytán az időnk. – A helyzet ironikus komikusságát pedig tetőzi, hogy amint kiejtem ezeket a szavakat a számon, a régi állóóra egészet üt. Az erőteljes hang úgy bezengi a szobát, hogy a szobában poshadó Ulrik is felkapja a fejét, mintha a kongás visszarángathatná őt az életbe. A fiú éppen Ulrik haját cibálja, amikor visszafordulok Frida felé. Látom a rajta is eluralkodó kedvetlenséget, ezért is döntök úgy, hogy csatlakozok hozzá a kanapén.
- Szerintem nem utál téged – ingatom a fejemet. Én nem látom a jelét annak, hogy anyánk tényleg gyűlölné Fridát. Inkább azt látom rajta, hogy óvni akarja őt és a megítélését, de azt egy percig sem gondolom, hogy rossz érzéseket táplálna az irányába. A véleményemet mégis megtartom magamnak, és engedem, hogy Fridie azt gondolja, anyánk féltékeny rá. Tulajdonképpen, én sem tudom mi jár a fejében, ezért sem akarok találgatásokba bocsátkozni.
- Ez az élet rendje – vonom meg a vállamat, ahogy az elmúlás ismét előtérbe kerül. Különben is, borzasztó ebbe belegondolni, de ha ilyen tendenciával haladunk, akkor Fridie még azt a kort sem éli meg, mint anyánk. Egy idő előtt elhervadó virág lesz belőle, ha nem törjük meg az átkot.
A húgom közelsége mégis ellazít és elűzi a felhőket a fejem felől. Teljesen más gondolatokat ültet az elmémbe, olyan, amelyeken kellemesebb érzés töprengeni. Leginkább azt találgatom magamban, hogy mennyi ideig fogok csak fejben játszadozni, és mikor történik meg a tényleges áttörés, amikor már nem fogom vissza magamat.
Egy idő után már a tenyeremmel simogatom a lábszárát, aztán az ujjaimmal helyet fúrok magamnak, hogy a combja belső oldalán végigsimítsak, majd a kezemet visszavezetem egészen le a bokájáig. Ezt a mozdulatsort ismételgetem újra és újra, amíg meg nem unja, vagy amíg ő is többet akar majd.
- Voltunk Mexikóban – felelem, bár az emlékeim ködösek, de valamiért az van bennem, hogy apám egyik útja során minket is elvitt oda. Emlékszem ezáltal az ünnepükre, bár engem az a kultúra nem vonz túlságosan. Számomra túlságosan is… Prolik. Nincs bennük semmi elegancia vagy kifinomultság. – Megnéztem volna, ahogy Ulrik sírján táncolsz.
Az ajkaim perverz vigyorra húzódnak, s bár valahonnan távolról hallom Ulrik felháborodott hangszínét, mégsem veszem le a tekintetemet Fridáról. Szinte látom magam előtt, ahogy ebben a falatnyi köntösben táncot lejt. Élesen magamba szívom a levegőt, és egy pillanatra megmarkolom a combját is, ahogy próbálom elfojtani a kínzó vágyaimat.
- Miért? Te találkoztál vele? – vonom fel a szemöldökömet, ugyanis halványan még élt bennem a szöszivel való találka Ulrik teteme felett, de akkor nem tűnt annyira érdekesnek, hogy felizgasson. Inkább csak furcsálltam őt, de nem ébresztett bennem vágyat arra, hogy meg akarjam fektetni, pedig így utólag a helyszín gondolata igencsak izgatónak tűnik. Lehet visszatérek a halottasházban lévő lányhoz, hogy felpakoljam arra az asztalra, ahol Ulrikot is felkészítette az utolsó pillanataira.
El is hessegetem a másik lány gondolatát, ugyanis szinte láttam magam előtt azokat a jeleneteket, amiket a húgom leírt előttem.
- És? Mit csináltál utána? – dőlök előrébb kíváncsian, ezáltal pedig a kezem is sokkal feljebb kalandozik. Még mindig nem jutottam dűlőre, de igencsak késztetést érzek arra, hogy a feneke alá nyúljak és az ölembe húzzam őt, így nem is reagálok arra, amikor Ulrikot még egyszer szóba hozza.
- Fogalmam sincs, de egy ideje már nem töröm magam azért, hogy a testvéreink ne utáljanak – vonom meg a vállamat. Régebben megvolt bennem a vágy, hogy jó testvérek legyünk, de ahogy telik az idő, egyre kevésbé érzem azt, hogy nekem kellene törnöm magamat azért, hogy szorosabb legyen a viszonyunk. Én úgy gondolom, a magam részéről mindent megtettem az évek során.
Egy apró bólintással reagálom le, hogy tényleg mekkora kibaszás az életünk, de nem fogom a szüleinket a számra venni. Akadnak még személyek, akiket én is tisztelek.
Libabőrös lesz a karom Frida érintésétől, és nem tudom elfojtani azt az elégedett morranást, amit kivált belőlem. Meg sem próbálom elhúzni a kezemet, mert tudom, hogy most igényli a szeretetet és a gondoskodást.
- Mindig boldog vagyok, amikor velem vagy – suttogom rekedten, ahogy egy apró mosoly kúszik az arcomra. A hüvelykujjammal cirógatom Frida arcát, de odalent abbahagyom a lába simogatását. Néha úgy érzem, egyedül Frida mellett tudok kikapcsolni és nem idegeskedni a jövőn. Az ő jelenléte valóságos gyógyír számomra, és nem jár olyan mellékhatásokkal, mint a kibaszott gyógyszerek.
Mielőtt válaszolhatnék neki hosszabban megcsókol, én pedig nem vagyok rest viszonozni azt. Érezheti, milyen hatással van rám a puszta jelenlétével, ahogyan azt is, hogy a csókom mennyi elfojtott szenvedélyről árulkodik. Mert akarom őt. Mindennél jobban akarom őt. Talán ezt akarja, vagy meg sem fordult a fejében, hogy ezzel mit szabadít útjára, de először előre dőlök, nem hagyom, hogy a vállamra hajtsa még a fejét, mert alányúlok és most már ne csak gondolati síkon emeljem az ölembe.
A jobbom a hátára csúszik, hogy megtartsam őt, a balommal továbbra is a combját cirógatom, de már egyre nehezebben tartom magam. Elveszem tőle a poharat, mielőtt még leöntené a méregdrága kárpitot, vagy engem, a gügyögésére pedig finoman megcsavarom az orrát.
- Mondja az, akinek minden most és azonnal kell, ha pedig nem kapja meg, akkor kiveri a hisztit – vigyorgok az arcába most már sokkal közelebbről. Nem mintha én ne lennék ingerült attól, ha nem adják meg, amit akarok, de láthatóan tudok türelmet gyakorolni, ha nagyon muszáj.
- Nem, te az enyém vagy – suttogom a fülébe, ahogy a hátat cirógatom. Mondhattam volna azt is, hogy az én luxuskurvám, de a tulajdon testvéremet nem illetem ilyen szavakkal, még akkor sem, ha bizonyos értelemben tényleg hasonlóan viszonyultunk egymáshoz.
- Kár – sóhajtok fel szomorúan, amiért annyira nem vevő a rúdtáncos ötletre, vagy csak azért mozgatja meg a fantáziáját, hogy anyánkat bosszantsa. Pedig az én gondolataim meglódulnak tőle, de úgy tűnik, ez már kevésbé számít. – Bármikor elfogadom.
Az arcomon ismét széles vigyor táncol, de csak addig, amíg a bárban lévő másik szőkére kérdez, utána ugyanis kellő komolysággal kezelem a témát. Lassan kezdem úgy érezni, hogy a szőkék különösen magukra tudják vonni a figyelmemet.
- Érdekes? Semmi extra, csak olyan szűz kislány arca van, hogy egyszer felpróbálnám – megvonom a vállamat egykedvűen. Annyira azért nem nagy szám a csaj. Sőt, Fridának a nyomába sem érhet, de még a halottasházban lévő ártatlan lánykában is több potenciált látok most már, mint benne. Ez azonban nem zárja ki a tényt, hogy megraknám, kipróbálnám, aztán megállapítanám, hogy tartanék-e igényt arra, hogy több alkalommal osztozzak vele a testi gyönyörökön, vagy végképp ennyi volt-e. Gyanítom, hogy ha ténylegesen tapasztalatlan és nem érezném a kémiát, akkor az első dugás előtt elhajítanám, mint egy darab használt óvszert.
- Még szerencse. Senki nem érhet a nyomodba – nyomok egy csókot a homlokára, mintha valami ártatlan testvéri gesztus lenne, pedig csak meg akarok bizonyosodni róla, hogy Frida továbbra sem engedett lejjebb a magas elvárásaiból. Sajnos, nem mindenkire jellemző, hogy magasra helyezik a mércét.
- Miért akarod nézni? – nevetem el magam, és kicsit hunyorogva közelebb húzom magamhoz annyira, hogy összeérjen a mellkasunk. Nem hinném, hogy Fridie annyira bánja, amiért a kezembe veszem az irányítást, kivéve akkor, ha szórakozni akar még az idegeimmel.
- Tudod, ahelyett, hogy engem néznél, akár együtt is csinálhatnánk. – Most mindkét kezemmel elengedem őt, hogy a tenyereim közé fogjam az arcát. Nem zárkózok el annak a lehetőségétől, hogy szerezhetünk magunk mellé egy harmadikat is, feltéve, ha csajról van szó. De még arra sem mondok nemet, ha Fridie hoz magával egy másik csávót, én pedig egy lánnyal állítok haza. Mások lehetséges, hogy undorodnak ettől a lehetőségtől, de úgy gondolom, hogy a Fridával való kapcsolatomban nem ez lenne az első és az utolsó megbotránkoztató szokás.
- Persze. De nem csak ott, bárhol a városban. Csupán a megfelelő kérdéseket kell feltenni – engedem el Frida arcát. Magabiztos vagyok ilyen téren. Érzékelem, ha valakivel nem stimmel valami, nyitott szemmel és füllel járok, már csak egyértelmű bizonyítékok kellenének arra, hogy az illető tényleg meseszereplő-e. Utána pedig megkezdődhetne a becserkészése az űzött vadnak.
- Engem pedig itt hagynál? – szűröm le a lényeget a szavaiból. Tudom mire megy ki a játék. Rá akar venni, hogy engedjem vissza a laborba és mutassak neki egy mesehőst, aztán ha megszerzi, amit akar, és ténylegesen át tudna jutni, akkor egyedül hagyna elrohadni. A mellkasomba szúró érzést ezért azzal tompítom, hogy ismételten megcsókolom. El akarom terelni mindkettőnk figyelmét a témáról, és magamra húzom. Nem mehet el. Nem hagyhat magamra. Ő az enyém.

❀ 2104 words ; youtube ; note:      ❀

Welcome to the freakshow

+16

Kárörvendően felkacagok, ahogy odébb csusszan. Nem nyugtatom meg, hogy Ulrikot épp annyira felzaklatja a tény, hogy az arcára ült, mint őt. Vigyorogva figyelem, ahogy a bátyánk menekülőre fogja és áttelepszik az egyik karosszékbe, hogy aztán a fiú boldogítsa őt az elborult ötleteivel. Néha úgy érzem, hogy a kissrác az elborult elmém fizikai megtestesülése, ugyanis abszolút nem borítja ki a tény, hogy milyen viszonyt ápolok a húgommal, sőt hátborzongató kijelentéseivel még fokozza is a helyzet abszurdságát.
- Miért ne? Azt hittem, szereted, ha rajonganak érted – vigyorgok rá kacérkodó hangnemet megütve. Tudom, hogy szereti a figyelmet. Nem véletlenül akar királynő lenni kislány kora óta. Más lányok hercegnők akarnak lenni, Fridie sose elégedett meg azzal, hogy csak egy hercegnő legyen. Sokszor úgy gondolom, hogy amolyan mindent, vagy semmit felfogása van, de lehetőleg a minden mellett tette le a voksát. Én pedig jó testvérként próbálom megadni neki azt, amire szüksége van. A többi testvéremmel is lehetne szoros viszonyom, de Eivor önálló, nem érzem azt, hogy rám szorulna, Milian pedig megtalálta a maga támaszát, így szintén nincs szükség rám. Egyébként sem tartom őket jó testvérnek. Mégis hol érdekli őket, hogy haldoklom? Pedig igazán tudhatnák, hogy a családi átok előbb-utóbb mindenkit utolér, ha én nem vagyok, akkor idő kérdése, hogy mikor kerülnek ők sorra.
- Ne értetlenkedj. Úgy beszélsz, mintha nem értenél a biológiához, vagy nem ismernéd a hormonok hatását – billentem oldalra a fejemet szórakozottan. Ha velem ilyen közeli kapcsolatot épített ki, akkor miért gondolja azt, hogy Ulrikra ne lenne hatással, amikor ledobja a hálóköntését? Alig észrevehetően megborzongok a gondolataim és emlékeim hatására, hiszen a testem ezek alapján reagál. Fridie ért ahhoz, hogy lekösse a figyelmemet, nem véletlenül mondja és csinálja azt, amit. Az arcpirítóan rövid ruhái annak a végtelen tárháznak a kellékei, amivel bárkit az ujja köré tudna csavarni.
- Vagy szerinted, ha az öcsénk nem a férfiakhoz vonzódna, akkor nem indulna be rád? – érdeklődök, ugyanis érdekel a véleménye. Nekem aztán teljesen mindegy, hogy az öcsém melyik lyukra tart, de azt nem mondhatja senki, hogy Frida ne lenne szemrevaló teremtés, és még csak a felét se tapasztalják annak, amit én szoktam.
Nem veszem a fáradtságot, hogy kifejtsem a tapasztalataimat. Felesleges lenne arról anekdotáznom, hogy az árnyékban járó őseink mit mondanak mondanak, vagy arról beszélnem, hogy arra akarnak felkészíteni mi vár rám a Valhallában. Azt sem fejtem ki, hogy ezek az árnyak jönnek-mennek, hol többen, hol kevesebben vannak, de sosem hagynak teljesen magamra. Az életem részesei.
- Miért ne? Anya tudja, te is tudod, én is tudom. Mindenki ebben a kibaszott házban tudja, hogy egyesével fogunk elpatkolni, ha nem találunk megoldást, csak homokba dugjátok a fejeteket – rándítom meg a vállamat egykedvűen. A temetés után még ahhoz is fáradt vagyok, hogy ideges legyek emiatt. Egy ideje már keserű szájízzel veszem tudomásul, hogy a kutatásunk nem halad megfelelő irányban, én pedig nem vagyok már a régi. Talán kevésbé érezném magam kimerültnek és gyengének, ha szedném a gyógyszereimet, de félek, akkor sokkal kevesebb idő állna a rendelkezésemre. Elengedem a témát. Mára elég volt egy temetés.
- Miért utálod ennyire? – kérdezek anyánkkal kapcsolatban, ahogy határozott mozdulattal felnyitom az üveget és teletöltöm a poharainkat. Frida után anyám a legközelebbi családtagom, így nem értem, hogy pontosan mi kivetnivalót talál benne. Ő legalább törődik velem. Amikor a temetésen találkozott a tekintetünk, akkor is láttam rajta, hogy gondolatban nem csak Ulrik temetésén vesz részt, hanem valahol önmagát próbálja felkészíteni az enyémre.
Frida közelsége viszont mindent feledtet velem: Ulrikot, a haldoklást, anyánkat… Mindent. Könnyedén dobom a földre az idióta mamuszait, amelyek a padlóval való találkozáskor halk hangot hallatnak, de fejben már teljesen máshol vagyok. Érzem, ahogy a lábaival a combomat simogatja, s békésen tűröm, ahogy hátrasimítja a hajamat. Vajon mennyire gondolná kihasználásnak, ha azt akarom, hogy elfeledtesse velem minden problémámat?
Hosszasan beszívom a levegőt, és finoman eltolom a kezét, mielőtt még valami meggondolatlant csinálnék. Nem akarom a családot azzal traumatizálni, hogy a szalonban összegabalyodva nyitnak ránk. Nem biztos, hogy a gyomruk bevenné azt, amit egymással teszünk.
Szórakozottan cirógatom Fridie lábát, ahogy Ulrik temetéséről panaszkodik. Az ujjaimat gyengéden futtatom végig a hófehér lábakon, de eleinte nem válaszolok, csupán hagyom, hogy megossza a gondolatait velem.
- Tradíció, te is tudod – kortyolok bele a likőrbe, de hamar meg is bánom, ugyanis abszolút nem felel meg az ízlésemnek. Egy apró fintor után viszont visszatér az arcomra az az élcelődő vigyor, amelyet Fridie az abszurd elképzeléseivel vált ki belőlem. – És még milyen gondolataid támadtak a mai napon?
A kérdésem még véletlenül sem célozgató, bár a húgomból kiindulva ennyi erővel valami szexuális utalást is vártam a temetéssel kapcsolatban nem csak azt, hogy Ulrikot a Valhallában inkább visszafordítják, hogy élje le a szánalmas emberi életét. Eddig az ujjaimmal cirógatom Fridie-t, de gondolok egyet, és most már a tenyeremmel simogatom a lábait. Tudom, hogy szereti.
- Tudod jól, hogy ez nálunk nem így megy. – Az összetartás olyan luxus, amit a mi családunk nem engedhet meg magának. Már azon is csodálkozom, hogy a családi átok beteljesülése előtt nem gyilkoltuk meg egymást. Vajon szándékos volt a szüleinktől, hogy ennyi gyereket csináltak? Hátha egyszer az egyikünk talál ellenszert?
- Ha veled vagyok, akkor azért nem vagyok egyedül, mert te mellettem vagy – dőlök előre, hogy megsimogassam az arcát. Különben is, amikor vele töltök időt, akkor figyelek arra, hogy mi történik a környezetemben, mert ha egy pillanatra is elkalandoznék, megsértődne. Fridie maximális figyelmet követel meg magának.
- Nem vagy egyedül, itt vagyok – hajolok előre, hogy csókot lopjak az ajkairól, amelyek még mindig mandulaíze van. Nem értem miért gondolja azt, hogy senki nem áll mellette, amikor engem bármikor kereshet. Ő is nagyon jól tudja, hogy egyetlen szavába kerül, hogy félredobjak mindent miatta. Valakinek vigyáznia kell rá, és ha már apám nem tette ezt meg, Ulrik pedig egy pöcs volt, Milian pedig örülök, ha magáért kiáll, így a családunk férfitagjai közül rám hárul ez a feladat.
- Nem szükséges, majd kiszolgálom magam, ha tudom mit akarok – rázom meg a fejemet, aztán elveszem az asztalkáról a poharamat, hogy átöntsem a likőrt az övébe. Különben sem akarom ugráltatni, most így kényelmes nekem, és nem akarom azt se, hogy elhúzódjon. Szeretem a közelségét. Legalább valami valósnak hat ebben az elcseszett világban.
Közelebb húzom magamhoz, bár lassan már ott tartunk, hogy az ölembe vehetném, vagy rám fekhetne, de továbbra sem hagyok fel a kényeztetésével. A kezem feljebb siklik a combjára, néha-néha játékosan megrántom a köntöse szélét, ahogy azon gondolkozom, hogy mit is mesélhetnék neki.
- A bárról? – nevetek fel halkan. Érdekes érdeklődési körei vannak, de nem bánom, ha erről akar beszélni, legyen. – Voltam ott. A pultos srác utál engem. Múltkor a tudomásomra hozta, hogy bár „burzsuj köcsög” vagyok, akkor is ki kell várnom a soromat. A tulaj húgát pedig dugnám, főleg, amikor a rúdtáncon gyakorol, de úgy látszik, hogy másra van rákattanva. Aztán, ahogy őt figyelem a rúdon, mindig elkalandoznak a gondolataim, hogy te mennyivel jobban csinálnád. Nem szeretnél egyet a szobádba?
Kuncogok a kérdést követően, bár tény, ha lennének ilyen cuccok itthon, akkor esélyes, hogy többet be se tenném a lábamat abba a bárba, mert Frida akkor véglegesen lekötné minden figyelmemet és energiámat. Lehetséges, hogy most is rám férne egy ilyen levezetés.
- Ha nagyon ragaszkodsz hozzá, akkor elvihetlek, de legalább olyasvalakivel kavarj, aki méltó hozzád – érintem meg a szabad kezemmel Frida arcát. Nem vagyok féltékeny, hiszen nekem sem ő az egyetlen, bár tegyük hozzá, vele élvezem a legjobban, ezt pedig sosem vagyok rest a tudomására hozni, de most beszélgetni akart, így nem lépek át egy határt.
- Fogalmam sincs, hogy mit várhatnék tőle. Leginkább azért járok be, hogy legyen róla papírom meg kiismerjem az ottaniakat, hogy ki az, aki jó alany lehetne. – Jelenleg nincs motivációm az egyetemi tanulmányaimra gondolni, amikor a jövőm teljes mértékben képlékeny. Nincs hangulatom tervezni, az elmúlt egy-két hétben sokkal inkább arra vagyok berendezkedve, hogy az aktuális napomat tudjam élvezni és kimaxolni.
- Még nincs, de rajta vagyok – felelem egykedvűen, visszautalva arra, hogy még mindig igyekszem kipuhatolózni, hogy ki az, aki olyan, mint mi és ki érkezett másik világból. Ennek ellenére finoman Fridie orrára koppintok, emlékeztetve őt arra, hogy nem teheti be a lábát a laborba, ha elcsábul minden jöttment meselénynek.
- Miért kérded? Mit forgatsz már megint a fejedben? – kérdezek vissza, ugyanis biztosra veszem, hogy továbbra sem tett le a kis tervéről, s ha nem kockáztatná a projekt sikerességét, akkor még azt is mondanám neki, hogy ha elfogunk valakit, akkor ő is csatlakozhat. Abban viszont nem bízok, hogy ténylegesen tudná tartani magát egy alkuhoz.

❀ 1386 words ; youtube ; note:      ❀

Welcome to the freakshow

+16

Sokáig nem tartottam magam válogatósnak, most mégis döntésképtelennek érzem magam, ahogy a kínálatból válogatok. A gondolataimból csupán egy ismerős röfögés zökkent ki, amelyet a húgom hangja követ. Ha nem jeleznék az érkezését, akkor is tudomásom lenne a jelenlétét illetően. Őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Még a kanapén terpeszkedő Ulrik is befogja végre a száját és kelletlen fintorral konstatálja, hogy nem vagyunk egyedül. Nem mintha én valaha is magam maradhatnék a gondolataimmal. Ha beszedném a gyógyszereimet, akkor talán nem jelenne meg előttem tucatnyi sötét árnyék, amely a felmenőinket hivatottak reprezentálni. Nem vagyok hülye. Pontosan tudom a tabletták mellékhatásait, ugyanis Ulrikot is azok ölték meg, de vele ellentétben engem már senki nem kényszerít a beszedésükre.
Eltart egy kis ideig, amíg realizálom, hogy a húgom miről beszél, ugyanis minden figyelmemet leköti az a mozdulatsor, ahogy a combjait egymásra fekteti. Rémesen rövid az a köntös… Visel egyáltalán bármit alatta? Szeretném kifürkészni, de Ulrik megteszi helyettem, így egy elfojtott kuncogással támaszkodok rá az italoskocsira.
- Nos, ahogy elnézem, most nincs ellenére, hogy az arcára ültél - felelem kaján vigyorral. Ha nem tudnám, hogy a testvérem nem több egy kósza kísértetnél, amely az elmémbe fészkelte magát, akkor talán még irigykednék is rá, amiért ilyen jó dolga van. - Különben is, tegyük hozzá, akkor hány éves is voltál? Nyolc? Kilenc?
Ugyan nem voltam jelen, amikor halálosan megfenyegette a bátyánkat, de a húgomtól hallottam a történetet. Talán igencsak elbaszott lehetek, ha engem ez a gondolat felcsigáz.
- Valljuk be, azóta sokat… változtál - utalok arra, hogy nőiesebb lett. Formásabb, épp annyi fognivaló akad rajta, amennyi szükséges, az illata pedig őrjítő tud lenni. Nem csak az illata, az egész lénye az, ő pedig nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen hatást vált ki belőlem.
- Nem figyeltél apánk szavaira, igaz? - ingatom a fejemet egy fáradt sóhaj kíséretében. Apánknak is így kezdődött, aztán Ulrik is látott dolgokat, most én látom és hallom őket. Biztosra veszem, hogy a családi átok kiteljesedésének a jele, hogy az idegesítő fivérem képét kell bámulnom még akkor is, amikor tudom, hogy ma egy lángoló nyílvesszőt lőttem a hullájára. - Tényleg én vagyok a következő, Fridie.
Nem adok neki konkrét választ. Nincs kedvem fejtegetni neki, hogy lépten-nyomon a halott rokonainkat és egy ismeretlen kölyköt látok, mert úgysem értené meg, de szentül hiszem, hogy a folyamat elkezdődött. Érzem, hogy a testem napról napra egyre gyengébbé válik, és egy nap be fogom adni a kulcsot, aztán meg nekem szervezhetnek puccos vikingtemetést. Már, ha addig nem találom meg az ellenszert.
A borús gondolataimat elűzi Fridie mosolya. A vállaimmal körözve egyenesedek ki, és ismét a kocsin lévő üvegek között válogatni.
- Tehát inkább valami édeset innál? - érdeklődöm, ha már füstös ízre panaszkodik, akkor nem gondolom, hogy valami száraz után vágyakozna. A testem reagál a szavaira, s nem tudom eldönteni, hogy a kanapé paskolgatásával pontosan mire invitál engem. - Mit szólsz egy kis olasz mandulalikőrhöz? Ha jól emlékszem, még anyánk kapta ajándékba, de sose bontotta fel.
Amennyiben Fridának is megfelel a választásom, úgy felbontom a likőrt és töltök magunknak, aztán a poharakkal a kezemben csatlakozom hozzá.
- Parancsolj - nyújtom át neki az egyik poharat, én pedig féloldalasan helyezkedek el, hogy az egész testemmel felé forduljak. Amikor Fridie a kanapé támlájára támaszkodik, ösztönösen kinyújtom a kezemet, hogy megcirógassom a karját, de a mamuszai kizökkentenek a felcsigázott hangulatból, így amennyiben nem ellenkezik, finoman lehúzom róla az irritáló lábbelijét, és a lábait az ölembe húzom.
- Mire gondolsz? Arra, hogy miként viselem Ulrik temetését, vagy arra, hogy választottam-e már magamnak koporsót, esetleges temetési módot? - ráncolom a homlokomat. Próbálok könnyednek és lazának mutatkozni, de valamiért úgy érzem, hogy anyámon és Fridie-n kívül senkit nem érdekel ebben a házban, hogy el fogok patkolni. Sőt, talán még örülnének is neki, ha én nem lennék.
- Nem tudom. Nem vagyunk összenőve - vonom meg a vállamat. Eivor szereti a maga útját járni, ahogy nekem is megvan a véleményem bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Néha meglep a gondolat hogy tulajdonképpen van egy ikertestvérem, mert sokszor távolinak érzem őt.
- Én sosem vagyok egyedül, Fridie - felelem valami furcsán hátborzongató hangon, ahogy a lábszárát kezdem cirógatni. Belekortyolok az italba, de elfintorodok. Az én ízlésemnek túlságosan is édes, így ha ő igényt tart az én részemre, akkor szívesen megosztom vele. A kávézóasztal felé fordulok, épp annyira, hogy le tudjam tenni a poharamat, majd felveszem a korábbi pozíciómat.
- Ezt úgy mondod, mintha valaha is elhajtottalak volna - nevetek fel kurtán, de az arcom ellágyul, ahogy a pillantásom találkozik az övével.
- Miről szeretnél beszélni? - kérdezek vissza szelíden, ahogy a szabad kezemmel végigsimítok a haján. Talán ő az egyetlen, aki mellett sutba vágom minden szeszélyemet és makacsságomat. Nem emlékszem már mikor történt mindez, nem is érdekel a múlt, ugyanis mindez számomra megfelel ebben a formában.

❀ x words ; youtube ; note:      ❀

Welcome to the freakshow

Az arcom azóta nem tükröz érzelmeket, hogy Ulrik teste lángba borult. Nem álltunk közel egymáshoz, sosem alakult ki köztünk szoros testvéri viszony, így a hiányát tompán érzékelem. Különben sem hagy magamra teljesen, most is a kanapén felpakolta a lábait.
Nem akarsz nekem is tölteni egy italt, öcskös? Ha már ilyen epikus vikingtemetést rittyentetek nekem, akkor az lenne a minimum, ha egy kis kóstolót adnál abból a mézsörből, amit szereztél. Ügyet sem vetek arra, hogy jártatja a száját. Eleinte nem tudtam miként kezelni őt, de mára nem több egy bosszantó légy zizegésénél.
A szalonban lévő italos kocsinál ácsorgok és válogatok az üvegek között. Mielőtt lejöttem volna levetettem a füstszagú öltönyömet és alaposan megmosakodtam, hogy ne érezzem az égett hús szagát. Nem mintha annyira zavarna a dolog, de a mai este különösen mocskosnak találom magam. Talán azért, mert a bátyám is velejéig romlott volt.
- Egyszer az életben igazán befoghatnád a szádat, Ulrik – sóhajtok fel, ahogy megragadok egy borosüveget a nyakánál. Elmélyülten tanulmányozom a címkét, de ez a száraz vörös most abszolút nem passzol a hangulatomhoz, így az üveget finoman visszacsúsztatom a kocsin a többi közé. Valami keserűt kívánok, olyasvalamit, ami szétmarja a torkomat, de nem találok kedvemre valót.
Későre jár, ahogy a szalonban lévő robosztus állóórára siklik a pillantásom. A mutatók lassan vánszorognak előre, de ebből a szögből is látom, hogy bőven elmúlt hajnali három. Meg sem lep, hogy ilyenkor egy lélek sem zavarja meg a gondolataimat, hiszen anyám és a testvéreim normális esetben aludni szoktak ilyenkor.
Közeledik! Tapasztja az ajtónak a fülét izgatott suttogással a fiú, akinek talán most már ideje lenne nevemet adnom, de kényelmes így hivatkoznom rá, mert a végén még kötődni kezdenék hozzá. Felvonom a szemöldökömet a figyelmeztetésére, félig a bejárat irányába fordulok. Ismerem ezeket a lépteket. Számtalanszor óva intettem már Fridie-t az idióta mamuszának a használatától, sőt azt is felajánlottam neki, hogy veszek neki egy másikat, amivel hangtalanul közlekedhet, de sokszor azt érzem rajta, ha tehetné, akkor nem csak az egész házat, de még a holtakat is felverné ezzel az idegesítő röfögéssel.
Ahogy megáll az ajtóban, szemérmetlenül végigmérem. Anyánknak igaza van azzal kapcsolatban, hogy ez a köntös piszkosul rövid, de közel sem olyan vészes, mint a saját mocskos gondolataim. Szórakozott mosoly terül szét az arcomon, ahogy egy színpadias intés kíséretében beljebb invitálom.
- Bármikor, csak ne ülj rá Ulrikra! – vigyorodok el, ahogy megállapodik a tekintetem a kanapén. Az a szerencsétlen félnótás még mindig arra panaszkodik, hogy Odin csarnokában most mézsört kortyolgatna, én pedig milyen fukar vagyok, hogy egy kortyot is sajnálok tőle. Továbbra sem érdekel a problémája. Helyette megkerülöm a kocsit, mert látni akarom a húgomat is, miközben hozzábeszélek.
- Mit kívánsz? – szegezem neki kétértelmű hangsúllyal a kérdésemet. Ha nem róla lenne szó, akkor hagynám, hogy a testvéreim kiszolgálják magukat, de Fridie-vel másfajta a kapcsolatom. Ragaszkodom hozzá, a kedvét keresem, úgy bánok vele, mint egy hercegnővel, mert az én szememben mindig is olyan személy volt, akit a tenyeremen kell hordoznom. Mire való egy báty, ha nem erre?

❀ 491 words ; youtube ; note:      ❀